Erdély Petőfije és Petőfi Erdélye

Talán nincs olyan magyar költő, akinek annyi különböző arca élne a köztudatban, mint Petőfinek: a szabadságharcos, a hősszerelmes, az influenszer, s ha más nem, hát az Itt van az ősz, itt van újra… szerzője. Ahány ember, ideológia vagy korszak, annyi Petőfi-kép, s a bicentenárium kivételes alkalom arra, hogy kirajzolódni lássuk valamennyit: az idei kiadványok, rendezvények és programok sorozatába illeszkedik a Maksay Ágnes által „Hallgass zúgó szél, hadd beszéljek én…” Petőfi Erdélyben címmel rendezett dokumentumfilm, amely egyszerre mutatja meg Erdély Petőfijét és Petőfi Erdélyét is. Az alkotás egyik tételmondata, hogy a költő huszonhat évéből összesen majdnem egy egész évet Erdélyben töltött (ezt hivatott rekonstruálni és nyomon követni a film), de ez a csekélynek tűnő idő éppen a sorsdöntő pillanatokat öleli fel, magát az életművet teszi ki.

Többen negatívumként emelték ki a címben szereplő idézetet (a hosszúság és fordítási nehézségek miatt), szerintem azonban nemcsak hogy kidomborítja a rendezői intenciót, de tovább rétegzi a Petőfiről kialakult képeket: bár most is mások (méghozzá sokan) beszélnek helyette, éppen a megszólalók heterogenitása, a különböző műfajok (visszaemlékezés, rajz, levél, versek) felsorakoztatása segít abban, hogy valóságos lehessen a dokumentumfilm által megrajzolt arc. Az egyórás filmben elhangzó Petőfi-versek, illetve a felelevenített anekdoták, iratok, a szépen stilizált felvételekkel együtt két egymás felé tartott tükröt képeznek, melyekből egyszerre körvonalazódik ki a 19. század első felének nyüzsgő Erdélye és egy olyan költő, aki talán közelebb áll a modern korhoz, mint gondolnánk: az alkotás egyik legizgalmasabb pontja, legnagyobb erőssége az a mód, ahogyan hozzányúl a tankönyvi lapok merev alakjához, s hús-vér emberként, házról házra járó, máskor betegeskedő, haladó szellemű, élő, lélegző és intenzíven érző, értelmiségi figuraként tárja elénk. A lokális emlékezet szájhagyomány útján őrzött és továbbadott adomázó hangvételű, anyáktól és nagyanyáktól hallott történeteit a felkeresett települések lakosai adják tovább: a megszólaló helytörténészek, múzeumigazgatók természetességgel, örömmel beszélnek a nézőt a film egészén végigkalauzoló T. Szabó Levente irodalomtörténésszel, kolozsvári egyetemi oktatóval, így a felvételeket sajátos báj, közvetlenség lengi körül. A kamera közeli felvételei szintén ezt a meghittséget erősítik fel, a drónnal készített gyönyörű totálképek pedig az esztétikum mellett a folyamatos perspektívaváltás jelzését is szolgálják: a legendák mellett ugyanolyan hangsúlyossá válik a jelenlegi Petőfi-kutatás néhány iránya, melyeket T. Szabó Levente mellett (aki nemcsak Petőfihez hasonlóan barangolja be Erdélyt, de a forgatókönyv írásában is részt vett) olyan kutatók skiccelnek fel tudományismertető jelleggel, mint Szilágyi Márton vagy Va­derna Gábor: a költő (aki polgár is) házassága Szendrey Júliával innovatív, hiszen születőben a mai értelemben vett szerelmi frigy, értelmiségi házastársakkal, s kettejük utazásai a modern turizmus prototípusát elevenítik meg. A kultikus elemeket őrző történetek és irodalomtörténeti adalékok szimmetriája a teljes dokumentumfilmet végigköveti: a szóba kerülő versek művészi előadását (esetleg eléneklését) a strófákról való tömör értekezés egészíti ki, így a művek kontextualizálása, a keletkezés körülményei mellett a néző arról is értesülést szerezhet, hogy miért is újak, izgalmasak és érdekesek ezek az alkotások, hogy nemcsak Petőfi, de a lírája is hány szálon csatornázódott bele a mindennapi életbe. Ilyen megközelítés például az Úti leveleknek mint médiaeseménynek az olvasata vagy az unió kérdésének a körbejárása, hiszen éppen Petőfi verse nyomán válik láthatóvá, hogy a későbbi tizenkét pont eme kitétele az irodalomban hamarabb volt képes létrejönni, mint a közéletben. A film képi világa szintén az arányosság mentén valósul meg: a korabeli illusztrációk megelevenednek a képernyőn, az információkat kiegészítő animációk igényesek, szépen kivitelezettek, zökkenőmentesen simulnak bele a tájképek kockáiba, a vizuális elemek és szöveg pedig mindvégig összecsengenek, rezonálnak. Legalábbis többnyire, mert néhány helyen a zenei aláfestés, esetleg a csatát idéző kardcsapások és ágyúdörgés imitációja elnyomja az éppen narráló hangot, nehezítve a megértést és befogadást, másutt pedig hajszálon múlik, hogy a klasszikus zene dominanciája ne forduljon át giccsbe. Egy másik problematikus része az alkotásnak az időkorlát, mely azonban nem írható az alkotók rovására: a nagyjából egyórás játékidő szűk keret, ezért inkább csak sűrített gondolati magvak, részletek jeleníthetőek meg, melyek arra jók, hogy további kutakodásra, a bemutatott helyszínek felkeresésére, az otthon mindenkinél kötelezően fellelhető Petőfi-összes fellapozására vagy a felvétel újbóli megnézésére sarkallják a nézőt. Ezek azonban apró szépséghibák, alig vesznek el a film számos erényéből, melyek közül az egyik a váza és íve a látottaknak: a kronologikusság mellé társuló utazós felvételek, illetve a településeket ábrázoló kartotékszerű térképdarabok jó kohéziós elemek, erősítik a koncepció teljességét.

A film vizuálisan is megeleveníti a sokrétű és sokarcú Petőfi-emlékezetet: szinte minden meglátogatott településen lencsevégre kerül az ott fellelhető emlékmű, emlékház, a költőt ábrázoló szobor vagy egy-egy tábla: mintha mindenki őrizne Petőfiből egy darabot, egyszerre sajátítva ki és téve publikussá azt. Az emlékezetnek így a befogadó számára is jól látható és érzékelhető, észlelhető helyei lesznek: a kultusszá terebélyesedett történeteket a szó mellett így márvány vagy kő is őrzi, s legendahántás ide vagy oda (amivel néhol megpróbálkozik a dokumentumfilm, gondoljunk csak a szászok szalonnák miatti sértettségére vagy Petőfi székelykeresztúri álsírjára), Sándor Zsigmond Ibolyának igaza lesz: „nem kell bolygatni, van egy hely, ahol emlékezhetünk rá, és ez így jól is van”. Az emlékezetnek ezeket a helyeit, lehetőségeit, a megkonstruált Petőfi-képzeteket s az azt lebontani vágyó tudományos kísérleteket felvonultató film pedig végső soron ugyanezt teszi, egy más médiumon keresztül.

„Hallgass zúgó szél, hadd beszéljek én!” – Petőfi Erdélyben, színes magyar–román dokumentumfilm, 60 perc, 2023. Rendező: Maksay Ágnes. Forgatókönyvíró: Maksay Ágnes, T. Szabó Levente. Narrátor: Kautzky Armand. Operatőr: László Lóránd, Laczkó Tibor. Vágó: László Lóránd.