Eltartott Dosztojevszkij, újratöltve

Nem is olyan régen a realizmus még szitokszónak számított, a mi színházi közegünk egyes tájain lehet, hogy még mindig annak számít (de Sztanyiszlavszkij neve biztosan). Az utóbbi időben azonban egyértelműen érzékelni lehetett a realizmus rehabilitációinak jeleit, nyilván nem a múlt századi paradigma utánzásáról van szó, hanem újraértelmezésről. (Most hirtelen a román filmes újhullám, vagy a lélektani nagyregény divatja villan fel, mint „szimptóma”.) Nem akarom rásütni a Raszkolnyikovra, hogy realista lenne, de az biztos, hogy nem fél a realizmustól, és ez előnyére válik.
Nyilván az alapszöveg, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése már meghatároz egy csomó mindent, a motivációs rendszer is ilyen irányba hat. De ismétlem, az előadás nem helyezkedik bele e regiszterbe, de nem is áll ellent neki, rezonál vele. Gyürky Katalin színpadi szövege jól működik, a fordítás frissesége, mely szintén az ő érdeme, érződik és szükséges is. De a másfél óra szabta keretek között nyilván „veszteséget” szenved a szüzsé. Raszkolnyikov alakja a totális központ, de már-már monodrámaszerűen (és ezt a benyomást a dramaturgia is erősíti), ezt mozdítja ki, teszi dinamikussá a Porfirijjal, illetve Szonyával való interakció.
Szőke Zsuzsi jelmezei szintén ezt az eltartott realizmust képviselik. Kicsit olyan ez a technika, ami az egész előadásra jellemző, mintha a nézőpont, az attitűd, a motiváció realista lenne, de maga az ábrázolás már nem. (Megjelennek a véres sebek a ruhán, de látható, hogy a jelmez részei. Csöpög a baltából a vér, de nyilvánvaló, hogy ez művér.) Ez az eltartás sokszor csak valami semlegesség, vagy a hangulat megtámasztása. Érzésem szerint ki is fakul kissé az egész emiatt a semleges eltartás miatt, a létrehozott hiányok nem töltődnek fel. Bocsárdi Magor zenéje is inkább így hat, csak néha „jön elő” a háttérből, még ritkábban éri el az elidegenítő song szintjét.
Az előadás egyik „csavarja”, hogy a Vásárhelyen 2015 januárjában bemutatott, szintén Albu István rendezte Karamazovok terében játsszák, és nem ez az egyetlen kapcsolat a két Dosztojevszkij-adaptáció között. Tenkei Tibor tere részleteiben és anyagaiban realista, de le is leplezi, stilizálja önmagát. A tér persze eltérő funkciót és eltérő jelentést kap ebben a játékban, de talán be is zárja az értelmezést. A Raszkolnyikov egyfolytában visszautal a Karamazovokra (felnyíló kereszt, halevés és rúdtánc például), a kérdés csak az, hogy vajon nem zárja-e be ez a parafrazációs kényszerviszony ennek a friss előadásnak az értelmezését, és működik-e, érthető-e önmagában, a másik ismerete nélkül.
A teret és a belépő néző hangulatát az anyagok határozzák meg. A deszka fája, a csövekből esőként csorgó, és egy hosszúkás medencében felgyűlő víz. Raszkolnyikov ebben a medencében sétál, csorog rá az eső, kényszeredetten számolja a lépéseit. („Még azt is tudta, hány lépés a háza kapujától” a gyilkosság helyszínéig: „kereken hétszázharminc.”) (Úgy tűnik, Albu István szívesen használja az őselemek primér jelenlétét előadásainak terében, és ezeknek az anyagoknak – ebben az esetben a víznek – az érzékszervekre gyakorolt hatása valóban közvetlen kapcsolódási pontot ad a néző számára.)
Raszkolnyikov szerepében Varga Balázst láthatjuk, aki mintha a dosztojevszkiji figura intellektualizmusát domborítaná ki. Nem arról van szó, hogy a megélt érzések és őrlődések tompítása miatt ne lenne hihető a karakter szenvedéstörténete, de érzékelhető részéről valamiféle eltávolító merevség, főként Bíró József Porfirijéhez képest, aki szertelen otthonossággal játssza pszichológiai játékait a Raszkolnyikovval folytatott dialógusaiban. A szereplők rendszerében Raszkolnyikov áll az abszolút középpontban, az előadás a címhez híven valóban az ő nyomasztó ámokfutását követi egészen közelről. Varga Balázs időnként kifelé, a közönségnek beszél (és tudja is működtetni ezt a kommunikációs helyzetet). Az említett „intellektualizmus” pedig illeszkedik az előadás analitikusabb megközelítéséhez. A színpadi szempontból leginkább működő részek a Raszkolnyikov–Porfirij dialógusok, ezekhez képest a Raszkolnyikov–Szonya jelenetek lassabb tempójúak és elemeltebbek. Kiss Bora kiemeli Szonyát a nemeslelkű prostituált szerepéből, meg tudja adni a dosztojevszkiji mélységet, képes árnyalni a tisztalelkű naivitás egysíkúságát, elsősorban érzelmek révén, és ez megint csak érdekes, az anakronizmussal jól játszó rétege az előadásnak.
A Raszkolnyikov rendszerének súlypontja a gyilkosság aktusa. Ez még akkor is így van, ha az alkotói szándék szerint nem a tényleges tett, hanem annak megítélése az, ami ebben a történetben érdekes. Az előadás erőssége, hogy ennek a tettnek a súlyát éreztetni tudja, át tudja adni a tett előtti és utáni pszichikus állapotok mélységeit és fázisait, miközben nem adja fel a racionalizált nézőpontot sem. Maga az aktus, a gyilkossági jelenet viszont teljesen elidegenítve, a regényből felolvasva reprezentálódik. Talán valóban ez volt az egyetlen módja, hogy ne elvegyen ebből a pillanatból. A jelenet működik, de talán súlytalan. Ez a fajta súlytalanság általában véve is érvényes az előadásra, és talán éppen a katarzis hiánya okozza. Szemléltető marad az egész, és ezt csak erősíti, hogy sokszor igényt tart egy háttértudásra. Nem vagyok biztos benne, hogy annak, aki nem látta a Karamazovokat, sőt annak, aki nem olvasta Dosztojevszkij regényét, megadja a teljes élményt a Raszkolnyikov, azt hiszem, hogy az előadás tényleges súlyát nem önmagában, hanem ezekben a kontextusokban kell keresni.
A vásárhelyi Raszkolnyikov összhatása kettős, mert egyrészt izgalmas, hogy a realizmust hogyan hozza játékba különböző szinteken, izgalmas és élvezetes a színészi játék. Másrészt nem egyértelmű, hogy végül is mit akar kezdeni a realizmushoz való viszonyával, az elidegenítési rendszer mintha esetleges volna. Mintha az összetevők aránya rendben volna, de a sűrűségük nem lenne elég ahhoz, hogy valami katarzisféleség megtörténjen.

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Raszkolnyikov (Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regénye alapján). Gyürky Katalin fordítása. Rendező: Albu István. Szereplők: Varga Balázs, Bíró József, Kiss Bora. Dramaturg: Gyürky Katalin, díszlettervező: Tenkei Tibor, jelmeztervező: Szőke Zsuzsi, koreográfus: Macaveiu Blanka, zeneszerző: Bocsárdi Magor.