.svg)
Április 3-án, 83 évesen elhunyt Köntös-Szabó Zoltán író, újságíró, az Utunk egykori szerkesztője.
Köntös-Szabó Zoltán (1974-ig Szabó Zoltán) 1940. március 3-án született Tordaszentmihályon. Első kötete Napos évszak címmel jelent meg 1964-ben, közel harminc önálló próza- és riportkötet szerzője. 1981-ben családjával Magyarországra költözött, ahol további kötetei jelentek meg. 1984–1988 között a Rakéta Regényújság szerkesztője volt.
„Köntös-Szabó Zoltán indulása látványos és reményteljes volt: sűrű egymásutánban jelentek meg izgalmas, színvonalas novellái az Utunkban, rövid idő alatt összegyűlt belőlük egy kötetnyi (Napos évszak, 1964). Az ifjúság elbeszélései voltak ezek minden vonatkozásban: a szerző friss tehetsége, lendülete érződött rajtuk, s a megformálás olykori egyenetlensége is Köntös-Szabó Zoltán életkorát jellemezte. Írásaiban kortársai is magukra ismerhettek, az ő legsajátosabb kérdéseikre kereste a választ első elbeszéléseiben. Fiú és leány hősei, ifjú házasai gyűlölnek minden képmutatást, alapérzésük a bizalom – egymás és a környező világ iránt –, s ha bizalmatlansággal találkoznak, megbántottságukat nem titkolják. Ennek a nyíltságnak, világra tárulkozásnak felel meg elbeszéléseinek legfontosabb formai jegye, a nyitottság, a befejezetlenség (Bodor Ádámnál találkozunk még e jelenséggel), amely írásait bizonyos fokig az amerikai Salinger prózájával rokonítja.
A Kinyílni szaladnak a lányok, a Kaméleon, A varjak kirepülnek az ég alól, a Napos évszak sikerét azonban megtorpanás követte. Köntös-Szabó Zoltán írásait egyre inkább fenyegette az érzelmi felszínesség, az első novellák nyugtalan romantikája olcsó bestsellerben kezdett feloldódni. A mélypontot a Két part között (1966) című kisregény képviselte. Pályáján döntő fordulatnak látszik a Kár volt sírni Jeruzsálemben (1969): itt mintha elfordulna az »fjúsági« témáktól, holott az Iskárióti Júdásról szóló »mese fiamnak«, a közismert bibliai történet visszájára fordítása a Napos évszak novelláinak magasabb szintű, filozofikus folytatása. Júdás és Jézus vitájában az író az Iskárióti pártjára áll, mert ő »az erő és indulat«, aki a jóság hirdette türelemmel szemben a szabadító tettet, az örök elégedetlenséget prófétálja. Ádám és Lucifer vitája ismétlődik meg itt, Köntös-Szabó Zoltán »Lucifere« azonban egyértelműbben áll az emberiség szolgálatában. A kisregény etikai mondanivalójának hatékonyságát jelentősen növeli, hogy a szerző nem a lineáris elbeszélést választja, a jelenből – Iskárióti menekülésének jelenéből – játszatja vissza a múltat, {283.} Jézus elárulásának előzményeit, a viták és vívódások pedig a könyörtelen végbe torkollnak. A keresztfa alatt Iskárióti a kivégzést vezető centuriónak megfejti árulásának okát: »Nem akármilyen mennyek országáért szeretnék üvölteni, állatként, amiatt, hogy nem sírni kellett volna Jeruzsálemben ...! Amit tettem, az emberarcú mennyek országáért követtem el!«” – írják róla A magyar irodalom története 1945-1975 című nagylexikon 1982-ben megjelent negyedik kötetében.
