ekphrasziszt karcoltam a fogaskerékről
XXXV. ÉVFOLYAM 2024. 16. (894.) SZÁM – AUGUSZTUS 25.„gyárvárosok kásás délutánjaiba”
(Endrey-Nagy Ágoston: Egy mondat a medúzákról)
mert zavart már a nyári levegő. a fülledtségnek
nevezett, körbeizzadt csend. kimentem hát az udvarra,
és a körtefánál a tűzfalba egy 2 szavas ekphrasziszt karcoltam,
mert a 2 az a fogaskerék száma: (önmagában) (lényegtelen) (gépelem).
eldönthetetlen a témaválasztás is. úgy hallottam,
csikorgó városom konzervgyárának romjai közé jár sírni
egy bukott vegyészmérnök. kimentem hát az udvarra, a fűben
magányos hangyaboly rejtőzött (bizonyos kultúrákban ez jóslatértékű tény).
ki cáfolná mozgását, mely céltalan és létezik.
van-e banálisabb működésénél, hisz ő is olyan, mint egy
költői kérdés: magyarázataim hallgatnak és kifullad a ráció,
mikor eszembe jutsz, szándéktalan üzenet, titkos forgás a gép szájában.
jól tudod, a benti fontosabb, mint a kinti. mintha a
körtefa gyűrűi többet mondanának el a fáról, mint maga a fa,
sajátos teljességében. te vagy az, akit senki nem lát jelen időben,
te acélpáncél mögött bújdosó egyértelműség, vasfoga a kigúnyolt időnek!
kimentem hát az udvarra ekphrasziszt karcolni, ahol
a tűzfal hatalmas csendjére mindössze 2 szót maszatoltam,
a hangyaboly körül méhek zümmögtek, a falevél a széltől zizgett,
a vegyészmérnök-pletykák pedig soha többé nem jutottak eszembe.
múltjaimból, mit tanultam – nem tudom. múltjaimból –
mit tanultam, nem tudom. a jelen idejű kimondott szó és a
mondattan végtelen energiájából táplálkozom. nincs kép, legfeljebb a
hangod hallom, és ha az acélpáncél mögé néznék, ott se találnálak. mert nem
létezel, fogaskerék, pusztán erő
vagy, látvány mögötti meztelen munkáslány.
táncra perdülsz, izmos combod
a szoknya alól kivillan, ahogy forogni kezdesz.
arcodat a fény nem éri,
ráncosodsz.