„Egyetlen fordított műhöz sem kerültem olyan közel, mint a Drakulához” – Interjú Bartók Imre íróval, műfordítóval

Volt-e személyes indíttatása annak, hogy elvállalta a Drakula lefordítását? Olvasója, kedvelője a romantikus-gótikus horrorirodalomnak – azon belül a vámpírmítosznak –, vagy „pusztán” szakmai szempontok motiválták?

Elsősorban megélhetési szempontok motiváltak, de emellett természetesen örültem a lehetőségnek: mégiscsak klasszikusról van szó, amihez a veretessége ellenére, illetve részben talán éppen amiatt könnyű közel kerülni. A kultúrtörténeti diadalmenet után Drakulára már sokan afféle személyes jóbarátként vagy kedves nagybácsiként tekintünk; nincs ez másként nálam sem. A korszakból inkább csak a klasszikusokat ismerem – Shelley, Poe –, de valamivel előrébb tekintve pironkodás nélkül megvallhatom, hogy nagy rajongója vagyok Lovecraftnak és a Weird Tales körének: August Derleth, Clark Ashton Smith, Algernon Blackwood stb. Sok obskúrus remekművet találni ebből az időszakból; egyébként Lovecraftnak van egy keveset hivatkozott, ámde remek irodalomtörténeti műve a témában, a Természetfeletti rettenet az irodalomban; ebben elismerően, bár sajnos igen röviden szól a Drakuláról is.

Lehet, hogy nem illik műfordítótól ilyet kérdezni, de – íróként és irodalomtörténészként – mit gondol a Drakuláról mint irodalmi műről? Mik az erényei és mik a hibái?

Figyelemre méltó és ellentmondásos regény. Az első szakasz – Jonathan Harker kálváriája a gróf kastélyában – tökéletesen megkomponált, klasszikus gótikus rémtörténet, ami akár önálló műként is megállná a helyét. Ehhez képest a folytatás dramaturgiailag és tematikailag is szétcsúszik, ám éppen ez adja a könyv különlegességét, és hívja be a legkülönfélébb allegorikus olvasatok lehetőségét a bevándorlóparanoiától és a germafóbiától a gendertematikán és a londoni ingatlanpiaci körképen keresztül akár egészen a „felvevő rendszerekig” (Friedrich Kittler). Darabos, helyenként nehéz, olykor megmosolyogtató könyv, ám történeti távlatból ezek a „hibák” éppenséggel „erényként” is értelmezhetőek.

A Drakulának több magyar fordítása létezik, a Tar Ferenc-féle 1925-ös kiadástól (én először azt olvastam) Bartos Tibor igencsak szelektív „magyarításán” át az első teljes – Sóvágó Katalin fordította – változatig. A korábbi verziókkal összevetésben (is) mi jelentette a legnagyobb kihívást a fordítás során?

A legnagyobb, már-már reménytelen kihívást egyértelműen azok a részek jelentették, ahol valamelyik mellékszereplő dialektusban szólal meg. Ez a korabeli angolszász irodalom egyik kedvelt betétműfaja volt; fordítóként mindez kínkeserves, a kérdéses szöveghelyek ugyanis oly mértékben el vannak torzítva, hogy még viszonylag jó nyelvtudás mellett is közel értelmezhetetlenek. Nem szégyellem bevallani, hogy ilyenkor a fellelhető online megfejtések mellett a német fordításra, egy anyanyelvi lektorra, továbbá – utolsó mentsvárként – Sóvágó Katalin fordítására is támaszkodtam. Az ő munkáját egyébként összességében is színvonalasnak tartom, és nem is remélem, hogy az enyém túlszárnyalhatja; bőven beérném azzal, ha fel tudtam nőni hozzá.

Ha jól érzékelem, a fordítás során – némely elődjével ellentétben – erőteljesen törekedett az eredeti szöveghez való minél nagyobb hűségre (helyenként még a magyar névvel rendelkező földrajzi elnevezéseket is a Stoker-műben szereplő formájukban használja: Isten szek, Bistritz, Klausenburg). Hogyan, milyen fordítói eszközökkel lehet fenntartani az egyensúlyt aközött, hogy a szöveg ne veszítse el eredeti „báját” és autentikusságát (hiszen egy késő viktoriánus műről van szó, ennek nyelvi, kifejezésbeli és szemléleti sajátosságaival), ugyanakkor élő, ma is élvezhető szöveg szülessen belőle?

Nem tudom, hogy léteznek-e erre általános irányelvek, az ember egyrészt nyilván igyekszik megtalálni és fenntartani egy stílust, másrészt, ahogy a kérdésében is fogalmaz, olvasható szöveget is teremteni. Talán azt mondanám, azért elkerülhetetlen a csalás, mert azt, ahogyan az eredeti szöveg a mai angolhoz képest „archaikus”, sehogyan sem lehet hitelesen visszaadni. A nyelvek idővel óhatatlanul bekövetkező belső szerkezetváltásai, a szókincs alakulása nem párhuzamosan zajlik. Vagyis – legalábbis szerintem – nem lehet az a megoldás, hogy előveszem az 1890-es évek magyarját, és abból építkezem. Ebből a megfontolásból kiindulva én a „hitelesség” és az „olvashatóság” vitájában – amennyiben szembenállásról van szó, mint a bon mot mondja, miszerint a fordítás olyan, mint a feleség: ha szép, nem hűséges, ha hűséges, nem szép –, egyértelműen az utóbbi mellett tenném le a voksomat, természetesen azzal együtt, hogy az adott keretek között maximális szöveghűségre törekszem.

A vámpírmítosznak számtalan leágazása, változata, továbbgondolása létezik, popkulturális utalások, reprezentációk sokasága, populáris és magasirodalmi művektől filmeken, sorozatokon át képregényekig és számítógépes játékokig. Mi lehet az, ami ennek a mitológiának a máig talán legismertebb művét, központi referenciapontját, a Bram Stoker-féle Drakulát aktuálissá és érdekessé teheti a mai közönség számára is?

Talán mindazok a különös anomáliák, amelyekre fentebb már utaltam. Az olvasó jó eséllyel nem azt, vagy nem egészen azt fogja kapni a regénytől, mint amire számított. Én például nagyra értékeltem a „vérátömlesztő-bulikat”: a lecsapolt hölgy körül nyüzsgő férfiak bizarr és fülledt jelenetei már-már abszurd drámába hajlanak, egyúttal pánszexuális utópiaként is olvashatóak; megindító a regény legszerencsétlenebb alakjának, Renfieldnek a drámája; és a már szintén emlegetett első szakasz után ki kell emelni még egy pompás epizódot: a Demeter felejthetetlen és viharos útját a tengeren.

Ha végigtekintünk a magyar Drakula-fordítások történetén, egy figyelemre méltó tendenciát vehetünk észre: míg az első fordítások kifejezetten ponyvaként, szórakoztató irodalomként kezelték a regényt és a témát (és a kiadások is ezt tükrözték), a legutóbbi két (teljes) fordítás olyan rangos kiadóknál jelentek meg, mint az Európa és a Helikon (utóbbi igencsak hasznos jegyzet­apparátussal); mintha létezne egyfajta beemelési szándék a magaskultúrába. Hogy látja ezt? Hol lehet a helye a Stoker-műnek az irodalomról való gondolkodásunkban?

Talán ez az egyik legizgalmasabb kérdés a művel kapcsolatban, hiszen maga is korszakok és műfajok határán áll. Én egyébként nem látom túlságosan gyümölcsözőnek a magasirodalom vs. lektűr megkülönböztetést, noha legitim dolog értékalapon megkülönböztetni egymástól műveket, ám éppen a problémás esetek világítanak rá, hogy a kategorizálási kényszerrel csak önmagunkat tévesztjük meg. A Drakulának létezik és létezhet populáris olvasata, ugyanakkor tagadhatatlanul vannak olyan aspektusai, amelyek elég differenciáltak és gazdagok ahhoz, hogy – a klasszicitás fogalmának eleget téve – újra és újra különböző, egymásra építő és/vagy egymással vitázó értelmezéseket fogalmazzunk meg róluk.

Van-e olyan eleme a műnek, a műfajnak vagy a Drakula-fordítás tapasztalatának, amelyet íróként is hasznosíthatónak talál?

Talán tiszta lelkiismerettel mondhatom, hogy egyetlen fordított műhöz sem kerültem még olyan közel, mint a Drakulához. Ezzel együtt az írói motivációim valószínűleg merőben különböznek Mr. Stokerétől. Vagyis alighanem hatott és hat rám a könyv, de inkább szubliminálisan – így aztán még magamnak sem tudnám bevallani, hogy pontosan miként.

Bartók Imre 1985-ben született Budapesten. Egyetemi tanulmányait az ELTE filozófia szakán végezte, majd az esztétika szakon doktorált. Első regénye, a Fém 2011-ben jelent meg. Irodalomtörténeti monográfiákat, tanulmányokat, kritikákat is ír. Legutóbbi műve: Lovak a folyóban (regény, Jelenkor, 2021). Több rangos irodalmi kitüntetés, többek közt a Hazai Attila Irodalmi Díj és a Mészöly Miklós-díj birtokosa. Írói és irodalomtörténészi tevékenysége mellett műfordítással is foglalkozik, az ő munkája Bram Stoker Drakulájának legutóbbi, teljes magyar fordítása (Helikon Kiadó, 2021).

‍