Dimény H. Árpád versei

Robert Bosisio alkotása

szerelmi tanácsok csónakázás közben

nem tudom hogyan kerültünk Jeanne d’Arc-kal

ketten egy csónakba

de az biztos hogy engem Billy Collins ültetett mellé

szabályszerűen mint azt Vargyasi Mária tanító nénim is tette

Árpádka te ide ülsz az első sorba

nem vettem zokon

mert igazából semmi rosszat nem tettem

de megorrolt rám és a leveleket is felolvasta

hangosan az osztály előtt

Kati Ildi és Noémi leforrázva ültek a padban

én kicsit büszkén ki is húztam magam

mint a csónakban Jeanne d’Arc-kal

akinek szeme sem rebbent

amikor a hőstettemet elmeséltem

hogy képzeld orleánszi szűz

három lány volt szerelmes belém második osztályban

és bár a tanító néni négy levelet olvasott fel

a lányok közül egyik sem tudta meg

még a negyedik osztály végén sem

hogy melyiküknek szólt az én válaszlevelem

két levelet azóta is őrzök

csak Billy Collinsnak mutathatom meg

hálám jeléül

hogy végre egy csónakban ülhetek Jeanne d’Arc-kal

Billy biztosan remek verset írna ebből a szerelmi négyszögből

olyant aminek még Jeanne d’Arc sem tudna ellenállni

sőt együtt tapsolna Marika nénivel

meg Ildival Katival és Noémivel

és nem aggódna hogy a kitörő örömtől

felborul a csónak

mint ahogy én sem aggódtam a levél miatt

hogy Ildi azt hiszi Katinak írtam

aki esetleg Noémire gyanakszik

a csónakázás végén

köszönetképpen a társaságáért

adtam egy jó tanácsot Jeanne d’Arcnak

lévén ő is kezdő szerelmes vagyis noob

a levélben soha ne szólítsd a nevén

a szíved választottját

becézd virág–madár–cukorka-nyelven

s akkor nem kell aggódj hogy lelepleződsz

ha netán a tanítónénid vagy egy férj

adott esetben féltékeny feleség

kezébe kerül

Hólapátolás Jézussal

Billy Collinsnak

Kevés történet kezdődik egy hólapáttal. Ez sem,

inkább csak egy vonatkozási pont lesz,

vagy egy kapaszkodó,

mint amikor egy kerti szerszámokkal,

pár még hasznosnak vélt limlommal megrakott fészerben

éppen a gereblyét keresed,

hogy összehúzd azt a pár tucat sárguló levelet,

ami a szomszéd kertjéből

átnyúló feketecseresznye-fa ágairól már lekívánkozott,

nem egyébért,

csak mert zavar,

legyen tiszta az udvar,

ahogy zavar az is, ha egy nagyobb morzsát,

szöszt fedezel fel a szőnyegen.

A gereblye beleakad valamibe, talán a

négy bicikli kerekei közül az egyikbe,

és ahogy próbálod kiszabadítani,

elveszted az egyensúlyod,

dőlne a világ,

és nagyobb baj is történhetne,

mint, mondjuk, egy repedt borda,

de ott van az a simára esztergált nyél,

a hólapát nyele,

amibe kapaszkodhatsz,

megtart, illetve megtartod magad,

helyrebillen a világod,

mentőövvé válik –

na, az viszont nincs a fészerben.

Kiindulási pont is,

a fészer a szent körút első állomása,

és amint kilépsz a kapun hajnalban,

a hóesésben, a kálváriád felé,

válladra veszed, mint egy keresztfát.

Persze, lényegesen könnyebb,

és ódzkodsz attól, hogy akár gondolatban is

deszakrációt kövess el,

nem hasonlítod magad Jézushoz.

Ezen a ponton akarva-akaratlanul eszedbe jut

az amerikai példaképed,

aki egyik versében a háza előtt

éppen az autófeljárót takarítja a hótól,

együtt lapátol Buddhával.

Te pedig egy hólapáttal a válladon

a reggeli futásod helyszínére,

a futballpályára igyekszel.

Viszed magaddal

ezt az ikonikussá váló munkaeszközt,

mint egy szent kardot,

mellyel ösvényt vágsz az érintetlen hóba.

Tolod magad előtt a lapátot,

amikor műanyag szája megtelik,

oldalra dobod,

a szél arcodba permetezi a frissen lehullt port,

ébredj, ember, te akartad.

A pálya felénél már valamiféle vallásos

filozófia kereteit feszegeted,

hogy a futás az ember szabadságának metaforája,

bár még nem iramodhatsz neki,

mert az az egysávnyi szelet,

a lélek felszállópályája még nincs felszabadítva.

A korántsem szakadozó homályban egy szikár

férfialakot látsz a pálya drótkerítésének dőlve,

háta mögül kutyák hol erősödő,

hol pedig halkuló kórusa vonít.

Mintha arra várna, hogy végezz a munkával,

hogy megmutathassa, mi is a szabadság,

mintha hosszú fürtjeit füle mögé simítva mosolyogna.

A hó fogy, illetve nő a hosszú sáv,

amely majd körbeér,

míg beteljesedik ovális tökéletességében.

Ez az igazi prédikáció a tiszta útról,

mondanád, ha hallaná,

és megszaporázod lépteid a sötétben növekvő alak felé.

Hé, te, mit csinálsz, ki van ott?

– száll a hang, átharsogva a kutyaugatást,

talán meg is szakítva azt.

Ha tudna szólni az egyszerű eszközzé fokozott

hólapát, megtenné. Az ő szerénységével válaszolsz:

Hogyhogy mit csinálok? Havat hányok.

A férfi, aki se nem magas,

sem fürtös hajú angyalokhoz nem hasonlítható,

testalkata alapján inkább buddhista,

csendes biccentéssel köszön el, mintegy

nyugtázva a szentekre jellemző

őrült tevékenységet

vagy az őrültség reménytelen voltát,

és visszatér a pálya szomszédságában lévő kertjébe,

ahol szelíden bőgnek az ételre váró jószágok,

és jöttére meghunyászkodnak a kutyák.

Persze, nyilvánvaló, hogy ezután átszakad az ég gátja,

bár a hólapát nem adta fel,

beletörődve dőlt a pálya foghíjas kerítésének,

rovod a köröket

a lélek felszállópályáján,

a hosszú, keskeny, hólapátnyi sávban,

amely beteljesedett ovális tökéletességében.

A hó pedig már reggelre visszarendeződik,

mint amikor a papírlapra szórt vasreszelék alatt

elhúzunk egy mágnest.

‍