debut & post (Próza Száva Csanád fordításában)

(Folytatás előző lapszámunkból)

Felfelé mentünk, az erdő irányába, de épp elhaladtunk a forrás mellett, amikor felbukkant Manuela – szaladt utánunk, ő is jönni akart. Egy darabig az erdei úton haladtunk, aztán Kappannak az a hülye ötlete támadt, hogy menjünk a hegy gerincén, egy kopár szikla felé, amelyet a fák között pillantottunk meg, pár száz méterrel feljebb. Nehéz volt felfelé haladni az ágak között, és a havon mindig visszacsúsztunk, alig tudtunk megfogódzkodni az ágakban, de ez nem volt olyan nagy baj. Az igazán nagy gond a félelem volt, ami erőt vett rajtam és szinte megfojtott, minden lépéssel, ahogy eltávolodtunk az úttól. Amikor elindultunk a kunyhótól, nem gondoltam ilyesmire, és most szégyellnék visszafordulni, hogy majd aztán kiröhögjön mindenki. Úgyhogy gyanakodva mentem előre, és úgy éreztem, minden egyes lépéssel szinte megszakadok. Ide-oda ugrált a tekintetem, minden zajra hegyeztem a fülem, a szívverésem meg-megállt pár pillanatra, aztán újra hevesen dobogott. Pontosan úgy, mint régen, falun, amikor a nagyobb fiúk az utcából magukkal vittek az erdőbe, és felfedeztük a hatalmas vaddisznók nyomait a megszáradt sárban, és amikor minden történet vadállatok által megtámadott emberekről szólt. El is tévedtünk, és én órákon keresztül sírtam félelmemben, amíg a többiek megtalálták a visszautat. Pontosan emlékeztem ezekre a haláli végórákra, miután visszaérkeztünk a faluba. Azóta állandó félelem fészkelt be mélyen az elmémbe, és bármikor felbukkanhatott, ha csak az erdő széléhez is értem, a lakótelep közelében, vagy mikor az állatkertbe mentünk. És ez a félelem, amit a vadállatokkal szemben éreztem, megmaradt – ahogy most rájöttem –, egészen ép és eleven volt. Párszor mondtam, mindenféle ürügyekkel előhozakodva, hogy menjünk vissza, és közben nem akartam, hogy bárki gyanút fogjon, de Kappan kiszimatolt valamit, és morogva megkérdezte, nem félek-e. Azt válaszoltam neki, hogy tiszta hülye. De tovább cikizett, azt mondta, sápadt vagyok, megkérdezte, nem vagyok-e rosszul, és én azt éreztem, hogy majd kigyúl a fülem a szégyentől, főleg, hogy úgy tűnt, Manuela is jól szórakozik a helyzeten. Gyorsítottam a lépéseim és beelőztem őket, dühösen neki-nekiütközve az ágaknak, nem érdekelt, hogy valami megkarcolhatja az arcom, és egy meghatározhatatlan ideig így mentem, amíg hirtelen kiértem a sűrű erdőből és ott voltam a szikla mellett, amit lentről láttunk. Óriási volt, mint valami fennsík, ahová nagy nehezen másztunk fel, és ahol csak pár elszáradt borókabogyót és egy kiégett fenyőt találtunk, a villám csaphatott bele. Furcsa módon ott megnyugodtam, valószínűleg azért, mert messzire elláttam, és nem érzékeltem veszélyt. Úgyhogy pár percre elmémnek sikerült elrugaszkodnia a félelemtől, és felfogta a lenyűgöző kilátás szépségét: a hóval borított gerincek, amelyek megsokszorozódtak nyugatra, mindegyik az ezüstszürke más-más színárnyalatában, a lábunk alatt a mintegy finom vonásokból összeálló havas erdő, a völgyi falu, füstoszlopaival, amelyek a kéményekből emelkedtek fel, és egészen lent, a Maros, ahogy kígyózott szinte fekete színben játszva a fagyos partok szorításában. Ez a látvány lenyűgözött, ahogy az éles levegő is, ami ráadásul enyhén felizgatott. Miután kicsit megszusszantunk, kiszemeltünk egy fák nélküli sávot a leereszkedéshez, igazából egy patakocska völgyét, ami köves és fagyos volt. Inkább csúsztunk, mint ereszkedtünk, pár helyen megkarcolva magunkat, bőrig átáztak a ruháink, de olyan izgalmas volt az egész, hogy úgy tűnt, kevesebb mint egy perc alatt leértünk. És amikor újból megtaláltuk az utat, olyan boldogság öntött el, hogy azt hittem, szétrobban a mellkasom. Nem mondhattam el senkinek, de ez a séta volt életem legnagyobb kalandja. És az, hogy túléltem, hihetetlen örömteli és erőteljes érzéssel töltött el – jött, hogy ugráljak és üvöltsek, énekeljek és karjaimba vegyem a többieket.

A kunyhóban, ahol az italozás épp tetőfokára hágott, mire visszaérkeztünk, eleve külön csoportként vonultunk félre. Ettünk valamit, aztán mind a hárman az ágyamhoz mentünk – Kappan kihívott egy sakkpartira, és Manuela is jött, hogy végignézze. Tiszta volt az elmém, és olyan magabiztos voltam, hogy szegény Kappannak nem volt semmi esélye, amikor pedig mattot adtam, akkor felborzoltam a tollaimat, és valami filmből vagy könyvből idézve ezt mondtam neki: Meg kellene tanulj játszani! Kaptam is egy fájdalmas öklöt a vállamba, de a szemem sarkából láttam, hogy Manuela mosolyog.

Később, azon az estén abból a fehérborból ittam, amit ő hozott a nagyszüleitől, és közben messziről figyelgettem. Elég egyedül érezhette magát, nem igazán foglalkozott vele senki – Zinu egyáltalán nem jelent meg, amióta visszajöttem, valószínűleg fenn aludt. Úgy tűnt, a többiek minden érdeklődésüket elveszítették a tegnap éjszaka óta. A hangulat teljesen más volt, hiányzott az erő és a vidámság, az a fajta buli volt, amelyen a tehetetlenségi erők miatt isznak az emberek, a fáradtság szüleményeként lökik a hülyeségeket, és mindig ugyanazokat a számokat hallgatják. Semmi sem tudott azonban csorbát ejteni a hegyről hozott örömömön – parázslón égett bennem –, szerettem volna távol, egyedül lenni és élvezni az élményt. Egy adott ponton kimentem, hogy tegyek pár lépést a szabadban, amikor a hold tejszerű fényében úsztak a felhők és a hegyek körvonalai. Még több elragadtatást éreztem. Nem mentem messzire, egy deszkakerítésnek támaszkodtam, pohárral a kezemben, és behunyt szemmel hallgatóztam. A lefojtott zenén kívül, amit a kunyhó felől hallottam – Ricky was a young boy, he had a heart of stone… – teljes volt a csend. Azonban élő csend volt, érzékelhetőek voltak a fák szinte észrevehetetlen mozgásai és a helyeikre befészkelődött állatok szuszogása. Aztán kinyílt az ajtó – he married trouble… –, és kilépett Manuela. A szemem megszokta a sötétséget, de ő nem látta, hogy ott vagyok a kerítés melletti fák alatt. Megállt a tornácon, előrehajolva, és nem értettem, mit csinál, amíg le nem ment a lépcsőkön, és úgy, mezítláb lépett a hóra. Lassan kezdett el járni, mintha valami visszajátszás lenne az egész, egy kört írt le – egy film jelenetének tűnt, annyira irreális volt. Valószínűleg tudta, hogy ott vagyok és nézem, de nem mondtam semmit, nem mentem közelebb, mozdulatlan maradtam, a szívem zakatolt, egészen addig vártam, amíg ismét felment a lépcsőn, felvette a cipőjét és bement a kunyhóba.

Kis idővel azután, hogy visszaérkeztem, a buli elcsitult. David és Pelikán elaludtak az ajtó melletti ágyban, én végignyúltam a másikon, amelyiken az első éjszaka is aludtam, a többiek pedig felmentek a tetőtérbe. Csak Manuela sétált továbbra is fel-alá a szobában, egy borospohárral a kezében, és végre azt hallgatta, amit igazán szeretett volna. Először a The Man Who Sold the World szólt, majd a Pennyroyal Tea az Unplugged-ról. Megkérdezte, hallgattam-e már Björköt. Nem hallottam róla, de igen kíváncsi voltam a kedvenc dalára. Lassan kezdi, álmot hozó suttogással, aztán minden felkavarodik, elűzve ezt az egész hangulatot, majd ismét suttogás és utána őrület – különbözött mindentől, amit addig hallgattam – élesen szép, ugyanakkor finom árnyalatok. Mielőtt a szám véget ért volna, Manuela megkérdezte, alhat-e mellettem, és amikor azt feleltem, hogy rendben, mellém feküdt, mint előző este, háttal felém. Csak pár másodpercig néztem a plafont, és akkor dőlt el minden, miután felé fordultam és megöleltem a derekát, amelyet meztelen hagyott a rövid póló. A kezem lassan kúszott a bőrén, éreztem, ahogy megborzong, és amikor hozzáértem egyik melléhez, felém fordult és elkezdtünk csókolózni. Anélkül csókolt, hogy a nyelvét bárhogy is használta volna, csak az ajkaival, és nagyon könnyedén, alig érintve az ajkaimat, milliméterenként fedezve fel – senkivel sem csókolóztam még így, és eleinte furcsának tűnt, szinte idegesítőnek, de aztán felfedeztem egy másfajta élvezetet és intenzitást, ami igazából abból fakadt, hogy vissza kellett fogjam magam, pedig vágytam rá. Behunytam a szemem, és együtt hallottam a kályhából a pattogást és Björk egy újabb dalát, a szoba pedig egyre kisebbnek és kisebbnek látszott, mintha felemelkedtünk volna ágyastól, mindenestül valamiféle forgatható oszlopon.

Reggel, amikor kinyitottam a szemem, teljesen higgadt voltam már – mindig is így ébredtem, mintha az elmém állandó készenlétben állva feldolgozott volna bizonyos dolgokat, még mielőtt tudatára ébred. Most érzékelte a fényt és a hideget a szobában, a lépteket a tetőtérben, amelyektől nyikorgott a padló, és a hangokat kintről – valószínűleg késő volt, ha már a többiek is elkezdtek mocorogni. Valamiben különbözött azonban ez a reggel. Most nem azt az izgatottságot éreztem, ami minden hajnalban kiugraszt az ágyból, hanem mély, különös nyugalom járt át, amelytől teljesen mozdulatlanul feküdhettem. És ennek köze volt Manuelához, aki mellettem aludt, háttal nekem, a pléddel teljesen betakarózva. Teljesen fel voltunk öltözve mindketten, nem csináltunk mást, csak csókolóztunk, amíg egyszer csak, nem is emlékszem, mikor, elaludtunk. De valami történt. A következő pillanatban, amikor megmozdultam, a nyugalom szertefoszlott – Zinu ott ült a padon, az asztal másik oldalán, és úgy nézett ránk, mint egy pszichopata. Mikor látta, hogy felébredtem, felkelt és kiment a kunyhóból, de a gondolattól, hogy ott ült, amíg aludtunk, még mindig megborzongtam. Azonban nem éreztem hibásnak magam, annak sem láttam semmi értelmét, hogy beszéljek vele – a dolgok egyszerűen megtörténtek. Kellemetlen lesz, az biztos, és ez a meggyőződés a nyugalomnak még a nyomát is eltörölte bennem.

Felkeltem az ágyból, nehogy zavarjam Manuelát, és miután megtaláltam a törölközőmet meg a fogkefémet, kiléptem a kunyhóból, hogy a forráshoz menjek. Zinu kivételével mindenki a kunyhó előtt volt, kávéscsészével a kezükben ültek és történeteket meséltek egymásnak. Visszaköszöntek, de a következő pillanatban már éreztem a nemtetszésüket, amihez még egy rosszul leplezett szenzációéhség is társult, mintha valami szappanopera fejleményeit várnák. Szarok rá, hogy mit gondolnak, valószínűleg valami olyasmit, mintha hátulról leszúrtam volna a legjobb barátom. Pont ők, a hülye képmutatók, akik a lánynak csapták a szelet előző este. Elindultam, miközben úgy tettem, mintha nem venném észre a csendet, ami nekem szólt, David idióta vigyorát és azt, ahogy Kappan ellenségesen hátat fordított. Nem siettem azonban visszatérni a forrástól – egy ideig ott maradtam a ragyogó napfényben, és néztem az erdőt, a völgyben elterülő falut, ahogy kettészeli a kígyózó Maros. Amikor visszatértem, már Manuela is ébren volt, de nem tudtuk, hogyan viselkedjünk, és mit mondjunk egymásnak, úgyhogy mindketten találtunk valami elvégezni való munkát magunknak. Közelebbről indulnunk kellett haza, tehát össze kellett pakolnunk és takarítanunk is kellett – három napja senki sem törölt le semmit, sem nem mosott el vagy rendezett el valamit, és David ideges volt, mert nem akarta, hogy a szülei valami borzalmat találjanak ott, és soha többé oda ne adják a kulcsokat. Úgyhogy örültünk, hogy van tennivalónk, ez lefoglalja a gondolatokat. Láttam azonban, hogy Manuelán észrevehető valamiféle apátia, és egy adott ponton kiment a kunyhóból, utána pedig elég hosszú ideig nem jött vissza. Ahogy visszaérkezett, azonnal elindultunk mindannyian az állomás felé, és ahogy mentünk, úgy éreztem, hogy hátra kell maradnom, egyedül kell lennem. Nem jöttem rá, mi történik, mit szeretnék, próbáltam Irmára gondolni, de az agyam minden döntéssel vagy tervvel szemben tiltakozott. Lassan-lassan a gondolataim körbe-körbe forogtak – tudtam, hogy örvényleni fognak, és én valamiféle káosz felé tartok. De történt valami, ami mindent megállított. Egy kanyarban egyszer csak megláttam Manuelát, aki sírva várt rám. Elmondta, hogy borzasztónak tűnik, hogy úgy viselkedünk, mintha semmi sem történt volna, majd két óra múlva elbúcsúzunk, szépen visszatérünk addigi életünkhöz, és kész. A földet nézte, amíg ezeket elmondta nekem, csak közbe tekintve fel – barna szemeivel, amelyen kis, narancsszínű pontok voltak, és a könnyei ahhoz hasonló csillogást adtak a szemének, mint a víz alatti kavicsoké. Megöleltem, de nem tudtam, mit mondhatnék, csak meg voltam hökkenve, hogy valaki miattam sírhat, és így szorítottam, amíg megnyugodott. Csak utána tudtam kinyögni, hogy olyasvalami történt, ami nagyon fontos nekem. Nem volt, ahogy ne érezzem ezt. Aztán megfogtam a hidegtől kivörösödött kezét, és így mentünk tovább egész végig, szótlanul. Ahogy közeledtünk az állomáshoz, láttam a többieket a vasútvonal mentén, egy csapatba verődve ott álltak – és ellenségességük mellbevágó volt. Elhatároztam azonban, hogy nem fog érdekelni, úgyhogy szorosabban fogtam Manuela kezét és továbbmentem.

A visszaút semmiben sem hasonlított az odaúthoz. Mindannyian fáradtak voltunk, másnaposak, és mindenféle gondolatok nyomasztottak, úgyhogy szóba se jöhetett a folyosón állni, még kevésbé az ivászat, énekelgetés – bementünk egy másodosztályú marhaszállítóba, leültünk a fagyos ülésekre, és próbáltunk úgy tenni, mintha ott sem lennénk. A többiek két, egymással szemben elhelyezkedő padot is elfoglaltak csomagostól, mindenestül, úgyhogy mi ketten Manuelával külön kellett üljünk, de ez nem zavart, ahogy az sem, hogy Zinu egyedül állt a folyosón, valószínűleg egyik cigarettát a másik után szívva el – ellenkezőleg, így egyszerűbb volt a helyzet. Egész úton szorosan öleltem Manuelát, a ruhája túl vékony volt ahhoz az időjáráshoz. Mindketten álmodozóak voltunk, egy olyan állapotot éltünk át, amelyikben az öröm meg a szomorúság tökéletes egyensúlyban volt, és az volt az aggodalmunk, hogy a jövő bizonytalan, emiatt pedig teljesen át kell élnünk a jelent. Nagyon keveset beszélgettünk, csak azt mutattuk meg egymásnak, amit tényleg érdemesnek látunk a fagyos és koszos ablakon keresztül – régi házakat, fákat, havas tetőket vagy hófoltokat. És amikor megérkeztünk a városba, meghökkentünk, hogy milyen rövidnek tűnt az út.

Az állomáson Zinu ugrott le elsőként, még mielőtt a vonat teljesen megállt volna, és azonnal indult a lakásuk felé, anélkül, hogy visszanézett volna. A többiek köszöntek nekünk, de csak úgy futólag és szemlesütve, aztán meg siettek Zinu után, hogy utolérjék, és csak miután mind elmentek, jöttem rá, milyen feszült volt ez az egész helyzet, mert hirtelen könnyűnek, szabadnak éreztem magam. Manuela valahol az állomás mögött lakott, a gyártelepen, egy kis lakónegyedben, amelyet nem ismertem, de felajánlottam, hogy hazakísérem. Át kellett mennünk az összes vasúti sínen és egy használaton kívüli sínpár mellett haladva mentünk ki az állomás területéről, egy földúton, amely a régi, piszkos, rózsaszín-hamuszínű gabonaraktár mellett haladt el. Az utca egyik oldalán csak egykori kommunista gyárak voltak, betonkerítéssel, vaskapukkal, felpattogzott festéssel. A másik oldalon helyenként, bármilyen rendszer nélkül, raktárépületek helyezkedtek el, nyomorúságos kertesházak, és kis, ’50-es, ’60-as évekbeli tömbházak, amelyek a vasúti alkalmazottak számára épültek. Sokáig mentünk azon az úton, közben Manuela beszélt, megelevenedve. Miután ketten maradtunk, mesélt a gimiről, ahova járt, és a gólyabálról, amit ő is szervezett. Profilból néztem, és lenyűgöztek tökéletes arcvonásai, a szemében élénkülő fény, és arra vágytam, bárcsak sose érkeznénk haza. De az utca hirtelen balra kanyarodott, és épp a sarkon, pár magas nyárfa után előbukkant egy sor másodosztályú négyemeletes tömbház, amelyeken túl már a szántóföld következett. Csúnya negyed volt, borzasztóan messze a belvárostól, de úgy tűnt, Manuelát cseppet sem érdekli ez – egyszerűen épp ott volt az otthona. Pontosan az első lépcsőházban lakott, és miután pár pillanatig beszélgettünk a bejárat előtt, gyorsan szájon csókolt és felment.

Visszamentem az állomásra, ahonnan jöttem, majd a megszokott útvonalon haza. Hihetetlenül elevenen jöttek elő az agyamban bizonyos pillanatok: a múlt éjszakai csókolózás, az ajkak tapintása és az illat, még a suttogás is Björk zeneszámából, Manuela könnyei, a csillogásuk, meg az, ahogy várt rám az úton, a vállai körvonala, ahogy öleltem a vonaton, a búcsúcsók és a lehelete, amelyet beszívtam abban a pillanatban. Megrészegítettek, és azt éreztem, lebegek. És ha Zinura gondoltam, akit elárultam, az a legkisebb mértékben sem tudta csorbítani azt a boldogságot, amit éreztem – egyszerűen nem érdekelt, és ez valami rendkívül szokatlan dolog volt számomra. Ugyanígy az is, hogy bátran bárkinek a szemébe tudtam nézni az utcán, és hogy nem érdekelt, ha néhányan közülük észrevették azt, hogy ok nélkül mosolygok. Felmentem a hegyre. Láttam, ahogy mezítláb járt a hóban. Valami, ami addig leláncolt, most szétszakadt, nagynak és erősnek éreztem magam. Otthon pedig tényleg nagylelkűen tudtam viselkedni, elmeséltem anyámnak a kirándulást – ilyesmi már évek óta nem történt.

‍