Futómadártávlat
Másik madarat választanék,
hogy a metamorfózis után
könnyedén átíveljem a mások
által megemelt falat, mert így
csak szerény utánzata vagyok
a repülésnek, s a pályám nem
több, mint egy kiköpött alma-
mag halálugrása ismeretlen
pályaíven.
Nehéz elfogadni, hogy csak
később kaphatok helyet a
gyűjteményben, bizonytalan
ideig ott kell a sárban
töprengnem és sorsközösséget
vállalnom egy elhullajtott
madártollal, mely kiszakadt
a testmelegből, hogy megízlelje
az önálló lét örömét, de bele-
tántorodott a szélbe, s ahogy
a Nagy Forgatókönyvben meg
van írva, a castingban nem
jutott neki más, csak statiszta-
szerep.
Most itt lapulok az árnyékból
kibontott kékség harangjában,
testemet turbózza az igyekezet,
de minden hiába, futómadarat
még korbáccsal sem lehet
repülésre kényszeríteni.
Mitológiai virágóra
Isteni szeretet a rózsa,
szenvedéllyel lobog Ízisz haján,
titkot őriznek a fehér szirmok
római csarnokok oszlopán.
Írisz szivárványt festett,
fényből zászlót húzott az égre,
frankhon Anjou-lilioma
reményt illatozott a kékbe.
Isten kertjében szerényen
földig hajolt egy kis virág,
elfelejtettem a nevem, suttogta,
most mégis vele kezdődik a nyár.
Halvány cseresznyevirág a lét,
aszkétikus, mulandó szépség,
az ember is így lesz kidőlt fa,
lábához szelídítve végzetét.
Héra tejéből liliom cseppent,
sárgáját a napból merítette,
majd Mária finom ujjain
szirmait tisztára fehérítette.
Hüakinthosz véréből fakadt,
bimbókat szórt a mezőre,
boszorkányt, démont üldözött,
majd belebújt Krisztus tenyerébe.
Titkokat őrzött Hermész
kicsiny hagymákba rejtve,
s a forróvérű virág-lányok
beletáncoltak a ringó kehelybe.
Préda-dal több szólamban
valami átvágja bokád a magas fűben,
s te, mint festők állványai
hangtalan megadással csuklasz össze,
mert tudod, zsákmánynak születtél.
(Kemenes Henriette, A menekülésről)
Térdben megkínzott nadrágban ébredsz,
éjjel küldtél magadnak hadüzenetet, de
a hajnali csendben tudod, megint az a nap
van, mikor a jelentéktelen dolgok tengerré
duzzadnak, mert örökké a múltat öklendezed.
Agyadban próbálod tartani az Eget, pedig valami
szívja fényed, s a hajnali sirály-röptetésben
belátod, saját rendedben te vagy az eretnek.
Izgat a romlékony félelem, újra meg újra
exhumálod, látni akarod a szorongás
nyomait a tetemen.
Préda vagy az idő harapásán,
nem hallik messzire kiáltásod, vékonyodnak
benned a szóhártyák, hiába kapaszkodsz,
gyenge vagy, csak szemed világít a fehér
fényben szüntelen.
Éneked kavarog a szélben, mint madártest
nélküli pihék. Nem tudni, mit akarsz még a pillanat
nyíló rezdületén, s a titkos kertek zöldjén.
Feletted meztelen selyemfüggöny a Kék.
Ahol…
a kopjafák, a fejfák
jegyzik a büszke fajtát,
s talán jegyzik a dalok…
(Ratkó József, Világnemű)
Szabadesésben kopognak az emlékek
agyam szegletébe; oda, ahol még
helyet kaphatnak a dalok,
ahol még megőrizhetők
az ajkakról ellopott sóhajok,
ahol anyám arca lüktető csillag marad,
s apám kedvenc lemezéből
fülembe ágyazza magát a sors-szimfónia,
ahol távoli lépcsősor nyílik a semmiből,
ahol az ősök neve a fejfákon
átrendeződik örök-szépségű intarziába,
ahol virág fakad a sötétbe lapátolt rögökön,
ahol versem több lesz, mint keserű, hajnali pára.