„Csak itthoni tájakon bóklászom” - beszélgetés Szenkovics Enikő műfordítóval

– Amióta eszemet tudom, rendre összefutunk Szenkovics Enikővel kolozsvári magyar irodalmi, zenei, színházi, közösségi eseményeken. Mintha pihenni járna ilyen helyekre, nem „művelődni”. Mit jelent számodra zene, színház, irodalom, és hogyan lett hajód főárbóca az utóbbi?
– Azt azért nem mondanám, hogy kezdetben nem a „művelődést” szolgálták ezek az alkalmak: ’89 előtt mindannyiunknak ezek voltak az egyedüli szórakozási, „kikupálási”, egyben találkozási lehetőségei is, úgyhogy egyszerre több célnak is megfeleltek. Heti rendszerességgel jártunk színházba a szüleimmel, majd barátnőimmel, ami pedig a zenét illeti, elmondhatom, hogy a román operában nőttem fel, lévén, hogy édesapám évtizedekig elsőfuvolás volt ott. Az előadásokon kívül gyakran részt vettem próbákon is, minden zegét-zugát ismertem az épületnek, és az operák is mindig elvarázsoltak. A művészvilág iránti vonzalmamat csak fokozta, hogy édesapám zenészként, édesanyám pedig magyartanárnőként olyan körökben mozgott, s mozogtam velük gyerekként én is, ahol íróktól képzőművészekig, színészektől zenészekig mindenki megfordult. Imádtam közöttük lenni, csak fülelni kellett, majd otthon kérdezősködni és utánaolvasni dolgoknak. Majd később, zsenge középiskolás koromtól mindig nagyobbak társaságába jártam, és a bulik mellett fontos szerepet játszott életünkben a különféle rendezvényeken való részvétel, és nem utolsósorban a (kocsmai) beszélgetések művészetről, zenéről és természetesen irodalomról. Fel kellett hát hozzájuk zárkózni valamilyen szinten, különben a beszélgetés egyirányú maradt volna.
Ma már valóban inkább a kikapcsolódást szolgálják ezek az események a munkahalmok közepette, de azért sosem bánom, ha ragad is rám valami. S hogy van ez az irodalommal? Mindig imádtam olvasni, de hogy valaha ezt nem csak magam, hanem mások szórakoztatására is fogom művelni, hát azt sosem képzeltem volna.
– Olyan korban végezted egyetemi tanulmányaid a kolozsvári, majd szegedi bölcsészkaron, amikor reneszánszát élte a kritikai, a tudományos irodalmi műfaj. Úgy tűnik, téged egyik sem szippantott be – vagy tévedek?
– Most már azt mondom, hogy szerencsé(m)re nem szippantott be, bár – főleg Szegeden és Németországban – évekig próbáltam tudományoskodni irodalmilag, mert azért hívott ki Odorics Feri 1999-ben. Sok közöm nem volt az elméleti dolgokhoz, de azért igyekeztem, és a kocsmázások mellett könyvtáraztam, sőt – ami nagy kínokkal járt számomra – még konferenciákra is elmerészkedtem, Németországba is. Utólag, ilyen távlatból visszatekintve, rájöttem, hogy ezek a kitérők tulajdonképpen arra voltak jók, a szenvedésen kívül, hogy megtaláljam az utat magukhoz a primer szövegekhez, melyeket – és ezt nem győzöm hangsúlyozni – Király Zoli barátom unszolására fordítani, és a Helikon, illetve a Székelyföld szerkesztőinek bátorítására publikálni kezdtem.

Fotó: Hermán Dániel
– Műfordítói munkád elismeréseként nemrég vetted át a magyar műfordítók egyik legrangosabb kitüntetését, a Hieronymus-díjat, a valamikori Forintos-díj egyenes leszármazottját. Ezt a díjat elsőként Weöres Sándor kapta. Erről a helyzetről nekem egyből a fenséges (sublime) fogalma jut eszembe, amely a gyönyört és a rettenetet egyesíti. Neked mi jutott egyből eszedbe, amikor kiderült, hogy idén tiéd e díj?
– Valami hasonló… Eleinte azt hittem, ugratnak a hírrel, aztán amikor megláttam Weöres Sándor nevét, kétségbeestem és rettenetesen elszégyelltem magam, az ő nyomdokaiba lépni ugyanis nemcsak lehetetlen és kizárt, hanem a vele egy napon való említés is árulásnak tűnik. Aztán megpróbáltam leválasztani e hírességeket a díjról, és így apránként ebbe a kételkedésből, szégyenérzetből gyúrt elegybe öröm is kezdett vegyülni. Ezzel együtt ezt a traumát azért még mindig nem sikerült feldolgoznom.
– Amint említettem, kolozsvári és erdélyi irodalmi eseményeken szinte törvényszerűen összefutunk. Azt hiszem, elmondható, hogy azon kevés erdélyi magyar műfordítók egyike vagy, akik önálló művekkel (még?) nem foglalkoznak. Én inkább úgy mondanám: ilyen a profi műfordító. Hogyan látod írás és műfordítás viszonyát? Csak írni, csak fordítani, írni és fordítani, nem írni és nem fordítani, mit gondolsz ezekről az utakról?
– Az az igazság, hogy én azokat tartom „igazi” műfordítóknak – és hál’istennek ők vannak többségben –, akik a fordítás mellett írnak is, pontosabban az írás mellett fordítanak is. A műfordító mint olyan, mindig hatalmas tiszteletet váltott ki belőlem, ha csak a valamikori Kriterion háza tájékán is körülnéztem, ezt láttam: a fordítók elsősorban írók, költők, akik az íráshoz elengedhetetlen kreativitást, tehetséget, érzékenységet nagyon is jól felhasználják a műfordítás során. Ezért vannak kétségeim afelől, hogy jogos-e engem annak tartani. Régóta cukkolom ezzel az ismerőseimet, barátaimat – azt hiszem, ennek te is nem egyszer tanúja voltál –, teljesen őszintén: nem is értem, hogyan vetemedhettem arra, hogy hozzányúljak másvalaki szövegéhez, meg hogy én nem műfordító vagyok, ahogy egy ideje hallom, hanem egyszerű halandó, aki hobbiból fordít. Egyébként pedig ez nagyon is kényelmes dolog: készen megkapok egy más által (jól) megírt szöveget, ott a téma, a szereplők, a stílus, mindenféle hozzávalók, s nem kell agyalnom azon, hogy egy teljesen új világot teremtsek a semmiből. Csak reprodukálnom kell azt.
– Román és német nyelvről is fordítasz. Elmondható-e ezzel szemben az, hogy javarészt erdélyi/romániai szerzők műveit magyarítod, vagy merészkedtél már földrajzilag távolabbi vidékekre is? Keressünk esetleg valamiféle szálat, mely téged eltéphetetlenül szűkebb-tágabb hazádhoz (hazáidhoz?) fűz, vagy ne kalandozzunk ilyen irányba?
– Távolabbra nem merészkedtem, és nem is szándékszom merészkedni, egyrészt a lokálpatriotizmusom, másrészt egész egyszerűen a kényelem miatt. Rengeteg jó szöveg van helyben, vagy ha már maga a szerző, adott esetben a romániai német író-költő át is települt Németországba, a szövegeik azért „kéznél” vannak, a témákról nem is beszélve. Akkor meg minek távolabbra menni? Ez az én világom, ezt szeretem fordítani, mert érteni, érezni vélem. Úgyhogy én csak itthoni tájakon bóklászom, fordítsanak mások nagy, nemzetközileg befutott német írókat, én ezen a térfelen labdába sem rúgnék. Esetleg egy öngól erejéig.
– Hogyan végezhető munkaként a műfordítói tevékenység, amely tulajdonképpen művészet, és minden pillanatban meglehetősen szubjektív döntéshelyzet elé állítja a munkálkodót? Milyen áron egyeztethető össze művészi igényesség pontossággal és határidőre való munkavégzéssel? Hogyan fér meg a hangya, a művész, Sziszifusz és három fiúgyermek édesanyja egy koponyában? – A műfordítást, mint említettem, hobbiból végzem, tehát nem munkaként élem meg. Így tekintve pedig sosem esik nehezemre, hanem kedvtelésből szöszmötölök a szövegekkel, s azt is nagy szabadságként élem meg, hogy a lefordítandókat magam választom. A szubjektivitás végül is egész életünket átszövi, természetesen a szövegek esetében nagyobb súlya van, mint amikor arról hozok döntést, hogy melyik lábost vegyem ki a szekrényből. Szabadság és egyben lehatároltság is: folyamatos szabadságom van a nyelv, és különösen az iszonyúan gazdag magyar nyelv számos lehetősége közül épp azt választani, amit, de ezzel együtt határt is szabok az olvasó számára, azaz az én olvasatomat nyomom rá valamiféleképpen, annak ellenére, hogy ez a szándékosság meg általában az erőszak távol áll tőlem.
Az, hogy munka közben vagy esetleg már előtte felvillan a publikálás lehetősége és azzal együtt természetesen a határidő, úgy gondolom, csak a javamra, illetve a szövegek javára válik: olyan tempót veszek fel, ami napi rendszerességet jelent, ez pedig segít bennmaradni a szövegvilágban és intenzíven megélni azt. A három fiúgyermeknek esélye sincs ebből kizökkenteni, mert késő éjszakai-hajnali órákban dolgozom. Amikor pedig velük vagyok, akkor feltöltődöm, s ez fordítva is működik: a fordítással töltött időből töltekezem, hogy a két serdülő, illetve az ő nyomdokukba lépő harmadik fiam egészséges hülyeségeihez türelmem legyen. Igaz, ebben nagy szerencsém, hogy csak heti egyszer járok be máshova dolgozni, így sok időt tölthetek velük, és szintén sok időt a fordítással.
– Tudom, hogy versfordítással is birkóztál már. Érzed a különbséget vers és próza fordítói feladatai közt? Vannak esetleg vonatkozások, melyekben prózát nehezebb fordítani, mint verset? És ha a vers tűnik nagyobb feladatnak, mi kellett ahhoz, hogy versek fordításával kezdj el foglalkozni? – Egy őrült pillanat, s a hozzá szükséges lelkiállapot: egyszer, a gépemnél üldögélve, felnyúltam az egyik könyvespolcomra, melynek tetején hosszú hónapok óta porosodott egy merített papírra nyomtatott Hodjak-vers, amit a lánya, Astrid illusztrált, s melyet ajándékképp kaptam a Hodjak családtól. Levettem, leporoltam és lefordítottam. Sosem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy mitől nyúlt ki a kezem az illető polc felé, s még mindig fura számomra, hisz világéletemben azt állítottam, hogy versek fordítására csak és kizárólag költő vetemedhet. A „produktumot” aztán félve bár, de többeknek is megmutattam, akik aztán győzködni kezdtek, hogy ezt folytatnom kell. Így hát, bár még mindig ragaszkodom az eredeti elképzelésemhez, valamennyire felbátorodtam, és több romániai német nyelvű költő verseiből fordítottam egy-egy kisebb válogatást elsősorban a Helikonnak, a te segítségeddel is, amiért külön hálás vagyok. Miként azért is, hogy a lapotok fontosnak tartja eme irodalmi szeletkéről metszetet nyújtani: évente két-három alkalommal bemutatunk egy-egy itteni vagy már elszármazott német szerzőt. Ezt megelőzte az a Székelyföld-beli válogatás, amelyért igen hálás vagyok Lövétei Lázár Lászlónak és Fekete Vincének: egy szerzővel indult, aztán bátorításukra tizenegyre duzzadt, és az elbeszélések közé néhány verset is beválogattam. A visszajelzések azt igazolják, hogy szükség van ilyesmire, ami külön örömmel tölt el, mert találkozik a saját véleményemmel és igényemmel.
– Olyan embernek ismerlek, aki elvégzi az elvonulást feltételező nehéz munkát, ez mégsem gátolja abban, hogy a közösségi életből alaposan kivegye a részét. Mintha megtaláltad volna a közösködés és az elvonulás harmonikus adagolásának titkos receptjét. Tudnál a kevésbé hozzáértőknek néhány mesteri tippet adni? – A recept távolról sem titkos, szerintem sokak számára ismerős: arra van időnk, amit mi magunk fontosnak tartunk. Van, aki szabadidejében fitneszterembe jár, soppingolni vagy botoxolni. Van, aki sportolással kapcsolódik ki, az ilyenekre mondjuk mindig felnéztem, van, aki a kulturális életbe veti bele magát, van, aki mindkettőt gyakorolja. Kinek mi fontos. Társasági ember lévén, számomra elengedhetetlenek a közösségi együttlétek, melyekről nem szeretek lemaradni, igaz, kellett egy kis idő, míg rájöttem: a munka megvár, még ha ezt bepótolandó, többet is kell éjszakáznom. A szórakozással, kikapcsolódással kapcsolatban viszont mindig az volt az érzésem, hogy nem vár meg, sosem sajnáltam rá az időt. Igaz, Kolozsváron nyert ügyünk van e téren (is), gazdag palettáról válogathatunk, s az események egyben jó találkozási lehetőségek is, amit külön élvezek.
– Végül pedig a kötelező kérdés: mivel foglalkozol, milyen fába készülődsz vagy szeretnél műfordítói fejszéddel belevágni? – Keménybe, vagy pontosabban: keményekbe. Jó ideje elkezdtem már Franz Hodjak Koffer voll Sand (Homokkal teli bőrönd) című regényét fordítani, azt tervezem mostanság újra elővenni – némiképp folytatása a Határköveknek, ami a szívem csücske. Tervezek még némi válogatást is romániai német nyelvű írók szövegeiből, hogy milyen formában, majd kiderül, mindenesetre több polcnyi könyvem van: a szerzők, akikkel a megkeresésük óta levelezek, folyamatosan küldik a pakkokat. És ha már ilyen jó az együttműködés Doina Ruștival és az Orpheusz kiadót képviselő Erős Kingával, már a múlt heti könyvbemutatón szót ejtettünk arról, hogy ezt a sort folytatni kellene, úgyhogy szerintem jövőre újból pályázni fogunk valamelyik Ruști-regény kiadására. Hogy mindezekből mi valósul meg, az elsősorban (hajnali) idő függvénye.


Szenkovics Enikő 1974-ben született Kolozsváron. Középiskolai tanulmányait a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceumban folytatta, majd a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar–német bölcsész és tanári szakán végzett 1999-ben. PhD-tanulmányokat a Szegedi Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájában folytatott, 1999–2002 között. Román és német nyelvből fordítja hazai és Erdélyből elszármazott szerzők műveit. Számos műfordítása (próza, vers) jelent meg irodalmi folyóiratokban, hat önálló fordításkötetet publikált eddig (Franz Hodjak és Doina Ruşti műveit). Legutóbbi munkája: Doina Ruşti: Ártó receptek könyve (regény), Orpheusz Kiadó, Budapest, 2018. Munkásságát idén Hieronymus-díjjal ismerték el, az 1982-ben alapított kitüntetést hosszú kihagyás után ítélte oda a Magyar Írószövetség által létrehozott Telegdy Polgár István Alapítvány kuratóriuma.