Cirinyáki kunyhója

‍Allegorikus hagyomány Bajor Andor paródiájában

‍

Bizonyára sokan vagyunk, akik betéve tudják egyik legkedvesebb szerzőjük, Cirinyáki Mór vadregényes életrajzát, ám a kevésbé tájékozott kisebbség kedvéért álljon itt néhány tényadat. Cirinyáki Mór a 16. századi humanizmus nagy magyar költője volt. Cirinyáki Mór fő műve ezzel szemben egy olyan regény, amelyet a háromszáz évvel későbbi Tamás bátya kunyhójából plagizált. Cirinyáki Mór tehát egy 16. századi humanista költő és 19–20. századi prózaíró volt, valamint lókupec. Mielőtt azonban elvesznénk egy fiktív személy biográfiai bizonytalanságai közt, hasznosabbnak tűnik végigtekinteni azokon a Bajor Andor-szövegeken, amelyek Cirinyáki Mór alakját tárják elénk, még ha a fentiek alapján nem is kívánják egységes narratívába terelni azt.

Nevével először az Igaz Szó 1955. áprilisi számában találkozunk, Bajor Andor Tanulmányminta haladó hagyományainkhoz című stílusparódiájában. A szerző bevezetőjében felismeri, mekkora nehézséget okoz kora irodalmárainak, hogy a haladó hagyományok népszerűsítése során újabb és újabb előadásokat kell írniuk, ezért elkészít egy univerzális, bárkire alkalmazható mintaszöveget, amely a különböző irodalmi évfordulók kapcsán minimális módosításokkal felhasználható e hagyományok értékelésére.

Már csak a sablonjellegből is kiviláglik, hogy a stílusparódia mögött a marxista irodalomtörténet-írás főcímben olvasható „haladó hagyomány” fogalmának, pontosabban az ahhoz kapcsolódó értelmezői és legitimációs gyakorlatnak szatirikus kritikája húzódik meg. Hogy e gyakorlat jelenkori vizsgálatát mégsem érdemes kizárólag ideológiai tévútként elkönyvelve elutasítani, arra Rákai Orsolya mutat rá tanulmányában, ám Bajor Andor 1955-ben ezt még érezhetően nem így látja, legalábbis nem ez érdekli: írásában a jelenség visszásságát, üres ritualizálódását ragadja meg. Ennek eszköze a sablon, amely tehát azt hivatott felerősíteni, „hogy a hagyomány tartalma gyakorlatilag meghatározhatatlan, s különös módon nem is a továbbadottak-továbbadandók tartalma, mint inkább a továbbadás ténye és körülményei, szerepei fontosak”.

A sablonforma akkor nyeri el igazi tétjét, amikor a fent említett értelmezői gyakorlat testet ölt, amikor az új interpretáció saját legitimitását azzal teremti meg, hogy a korábbiakat hibásnak és torzítónak állítja be: „Cirinyákit a régi irodalomtörténészek félreértették, meghamisították.” A paródiahelyzet a hasonló megnyilatkozások mögötti automatizmust is leleplezi, amennyiben egy nem létező szerző nem létező életművének korábbi értelmezéseit negligálja, az idézett mondat ezenfelül Rákainak arra a megállapítására is illusztrációul szolgál, mely szerint a modern hagyományfogalom rekurzív szelektivitása „a jelent teszi meg a döntés végső letéteményesévé (...), hiszen ez teszi lehetővé, hogy kiválassza, mi releváns, »igazi« hagyomány, és mi »hamis«, idegen”.

Cirinyáki Mór legközelebb bő két és fél évvel később üti fel a fejét az Utunk, pontosabban Bajor Andor egyszemélyes szilveszteri rovata, az Ütünk hasábjain, hogy újfent egy tanulmányparódia tárgyává válhasson, mely a Marosi Péter: Nézzünk hát szembe bátran Cirinyáki Mórral! címet viseli. A szöveg öt számozott, egyenként mindössze egy-két bekezdésnyi fejezetre tagolódik. Az elsőben a megszólaló azon az alapon utasítja vissza Cirinyáki lókupecként való fölcímkézését, hogy „azért vásárolt lovakat, mert akár Gulliver, a kapitalizmus ellentmondásai elől a lovak közé akart menekülni”. Fájlalja továbbá, hogy bírálói még Cirinyáki „tragikus halálát is (...) arra próbálták fölhasználni, hogy eltemessék őt”. A második fejezetben Cirinyáki Mór darwinista-materialista imakönyvét szemlézi, míg a harmadikban ismerteti vizsgálódásunk későbbi tárgyát, Cirinyáki fő művét, a Tamás bátya kunyhóját. A negyedikből kiderül, hogy szerzőnk Kalendárium című parasztnaptárával „Széchenyi István híres könyvét, a Lovakrult próbálta folytatni Erdély viszonyai között, de korlátokba ütközött, és meghalt”. Az ötödik fejezet a korabeli irodalomtörténeti összefoglalás paródiája: a szembenézés, vagyis a hagyományértékelés bátorságát regisztrálja, de azonnal rá is mutat, hogy sok munkát kell még elvégezni „az úgynevezett Cirinyáki-kérdés” tisztázásáig.

Napra pontosan nyolc év telik el, míg 1965. december 31-én Cirinyáki Mór újból, immár utoljára felűnik az Ütünkben, annak „pokoli különkiadásában”, egy egész rovatot kitevő kétoldalas írásban, melynek címe A 700 éves Dante nyomában. A szöveg lényegében egy szatirikus fiktív riport, amelyben az Ütünk „B. Andor” nevű munkatársa bejárja az irodalmi alvilágot, onnan tudósítva a különféle írói bűnök elkövetőinek (mások mellett a notórius regénytervezgetőknek, az avantgárd formabontóknak vagy a visszhangtalan grafománoknak) pokolbéli bűnhődéséről. Vergilius helyett azonban a korábbi bírálói szerint egyszerű lókupec Cirinyáki szegődik mellé, mivel a riporter az Aeneisből csak annyit tudott fejből idézni, hogy „Ne higgyetek a Lónak, görögök”. Ez az első és egyetlen szöveg, amelyben Bajor beszélteti is visszatérő figuráját, aki találkozásukkor először a saját recepciójára kérdez rá: „Megírták-é azt is, hogy egész életem egyetlen harc volt a provincializmus ellen?” Bajor válasza a sokatmondó hallgatás, hiszen Cirinyákiról a haladó hagyományok értelmezőinek 1955-ös tanulmánymintája már kijelentette, hogy nem éppen a provincializmus ellen küzdött: „Itt kell beszélnünk Cirinyáki kozmopolitizmus-ellenes harcáról. Cirinyáki harcolt a kozmopolitizmus ellen.” Cirinyáki Mór tehát abba a méltatlan helyzetbe sodródik, hogy saját élethivatásáról majdhogynem ellentétes értesülései vannak, mint a műveit értelmező irodalomtudósoknak.

Utóbbiak számlájára legyen írva, hogy az 1957-es tanulmányparódiában napvilágot látott információk alapján szerzőnk valóban némiképp provinciális gesztussal él, mikor fő művét, a Tamás bátya kunyhóját úgy plagizálja, hogy „ahol eredetileg négerek szerepeltek, oda Cirinyáki magyarokat helyezett, a rabszolga-kereskedőket pedig úgy tüntette föl, mintha szlovákok lettek volna”. A Nézzünk hát szembe bátran Cirinyáki Mórral! címrész egyértelműen az Utunk 1957–1958 közötti, a paródia keletkezésekor tehát még folyamatban lévő, Nézzünk hát szembe felcímű cikksorozatára utal, amely lehetőségeihez mérten a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom újraértékelésére vállalkozott.

A szerkesztőség a sorozat indulása után fél évvel összegezte a vállalkozás részeredményeit, ismertetve a szerkesztési elveket, valamint a célkitűzéseket is: „Teret adtunk a két világháború közti romániai magyar irodalmat újraolvasó írók és szerkesztők széleskörű eszmecseréjének. Teret adtunk és teret adunk ezzel kapcsolatban ellentétes nézeteknek – tehát elkerülhetetlenül tévedéseknek is – de nem adtunk teret és a jövőben sem adunk teret a marxista-leninista esztétika vagy irodalomtörténet-írás alapjait támadó írásoknak. (...) Tisztázzuk, hogy bizonyos könyvek a magyar irodalomtörténet értékeihez számítanak-e vagy sem, kimondjuk művekről, eszmékről, hogy az emberi haladás ügyét szolgálták-e vagy sem.”

Rákai Orsolya a haladó hagyományok „inkriminált” fogalmának kutatását főként amiatt tartja szükségesnek, mert az a politikai befolyásolás nyilvánvaló szándéka mellett „óhatatlanul szerepet játszott az irodalomelmélet professzionalizálódásában is, aminek vizsgálata különösen akkor lehet számunkra fontos, ha nem tévesztjük szem elől, hogy a magyar irodalomtudomány diszciplinarizálódása épp a 20. század középső évtizedeire esik.” A Nézzünk hát szembe mindkét aspektust lefedi (tehát az ideológiai újraértelmezés gyakorlata mellett az intézményesülésre való törekvést is), amennyiben a sorozat szerkesztési elvein túl figyelembe vesszük annak távlati terveit is: „Eszmecserénk után ankétot szervezünk. Irodalomtörténészek, írók, költők, esztéták, kritikusok részvételével vitatjuk meg a közölt írásokat. Az ankét eredményeit, megállapításait azután közzé tesszük az Utunkban.”

A diszciplináris működés jeleit pedig akkor is regisztrálnunk érdemes, ha az ideológiai nyomás újbóli fokozódása (és így az Utunk újabb főszerkesztőváltása) miatt a sorozat megszakadt, a tanácskozás megvalósulása ellehetetlenült, akárcsak a másik kezdeti célkitűzésé: „A vitának voltaképpen a könyvkiadást kellett volna elősegítenie, de erre már nem került sor.” A Nézzünk hát szembe Dávid Gyula meglátása szerint sem érte el céljait, ráadásul „újabb megbélyegzéseket hozott”, míg Cseke Péter ez ügyben valamivel megengedőbben fogalmaz: „Ha korábban a hagyományok marxista újraértékelése kapott csak hangot, ez a vita érzékenyebben reagált az esztétikai értékekre (...), noha a szektariánus szűkkeblűség is megnyilatkozott (...).”

Bajor Andor paródiája pedig éppen erre a stigmatizáló, „szektariánus szűkkeblűségre” mutat rá, mikor annak tipikus jelzőit egyetlen ironikus szerkezetbe halmozva jelenti ki a Cirinyáki-féle Tamás bátya kunyhójáról, hogy „egy egészen sajátos, nacionalizmus-ellenes mű született, melynek érdekessége az, hogy élesen fölveszi a küzdelmet a reakciós, sovén, úszító, mélymagyar romantikával szemben”. Hasonló iróniával fordul az Utunk korábban idézett szerkesztőségi összefoglalójának azon gesztusa felé, mely az elvégzett irodalomtörténeti munka súlyát a következő számszerűsítő retorikával igyekszik aláhúzni: „Március óta tizenhét lapszámban tizenkét tanulmány került az olvasók elé; tizenkét hét óta megszakítás nélkül követik egymást a közlemények.” Legalábbis az iménti mondattal meglehetősen összecseng a Cirinyáki-recepció Bajor-­féle ironikus értékelése: „rendkívül pozitív, hogy eddig kilenc tanulmányt írtak róla”.

Mihail Bahtyin már felismeri, hogy a paródiában a szerzői hang és a parodizált hang szólamai „nemcsak elkülönülnek, és meghatározott távolságra helyezkednek el egymástól, hanem ráadásul még szemben is állnak egymással”. Linda Hutcheon ezt a belátást általánosítja később saját paródiadefiníciójában, a bahtyini belső dialogizáltságot új fogalmi keretbe terelve: „A paródia tehát az utánzás egyik formája, de olyan utánzás, amelyet ironikus fordulat jellemez, és nem mindig a parodizált szöveg rovására. (...) Másképp fogalmazva: a paródia egy kritikai távolságtartással történő ismétlés, amely inkább a különbséget, mint a hasonlóságot hangsúlyozza.” Hutcheon szerint a paródia azért használhatja elsődlegesen az irónia retorikai alakzatát, mert a működésük analóg: „az irónia mikroszinten (a szemantika szintjén) ugyanúgy működik, ahogy a paródia makrokoszinten (a szöveg szintjén), hiszen a paródia is egy különbség jelölése, szintén egymásra rétegzés útján (csak ezúttal szemantikai helyett szövegszintű kontextusok egymásra rétegzésével)”.

A fentiek belátásával az irónia aktuális működésének vizsgálata elengedhetetlennek tűnik paródiaszövegek elemzésekor. Bajor Andor tanulmányparódiájában az iróniát eddig a stilisztikai és retorikai alakzatok szintjén azonosítottuk, noha a Cirinyáki fő művét ismertető szövegrész egyik legerősebb iróniaforrása narratív szinten jelentkezik: a tudományos komolyság hangján egy meglehetősen abszurd alkotástörténeti leírást kapunk, amelyben Cirinyáki Mór Harriet Beecher Stowe regényét meghamisítva plagizálja, a néger rabszolgákat magyarokkal, a kolonizáló szereplőket szlovákokkal helyettesítve. Az utóbbi mozzanatban Bajor ráadásul metaszinten is működteti az iróniát, amikor a megszólalás korabeli feltételeit is jelezve nem a biografikusan kézenfekvő, a románokra irányuló kontextusváltást választja. Úgy tűnik, ezt az árat kellett a szövegnek megfizetnie azért, hogy expliciten is rámutathasson a Trianon utáni erdélyi magyar irodalom egyik allegorikus hagyományára, vagyis azokra az alkotásokra, amelyek a saját kisebbségi létből fakadó sorstragédiát a világ más kisebbségeire, különösen az amerikai indiánokra és négerekre vetített metaforikán keresztül ábrázolják.

Ligeti Ernőnek 1932-ben jelenik meg Az idegen csillag című regénye, amelynek főhőséül az afrikai származású londoni színészt, Ira Aldridge-ot emeli, „egy, a rabszolgasorból jogilag alig, és társadalmilag még egyáltalában fel nem szabadult, lenézett, a köztudatban alacsonyabbrendűnek ítélt faj magános zsenialitásában tragikus egyéniségét”. Az idegen csillagról Kós Károly imént idézett recenziója nem habozik kijelenteni: „Úgy érezzük, hogy ez az idegen tárgyú könyv sok kifejezetten magyar tárgyú könyvnél magyarabb és sok erdélyi magyar kisebbségi regénynél erdélyibb és kisebbségibb regény”.

Kós Károly a romániai magyarság és a négerség sorsközösségét a faji elnyomás tragikumában látja meg: az etnikai kisebbségben leledző, az integrációt hátráltató népcsoportok identitásbeli kérdésében, vagyis a hatalmi pozícióban lévők és a hatalmi hierarchiából kirekesztettek viszonyrendszerében. Kós Károly tehát, habár még nem tudná nevén nevezni, de végeredményben posztkoloniális olvasattal él – a gyarmati nézőpont érvényesítése azonban korántsem nála jelenik meg először. Ez az értelmezési keret a korabeli erdélyi magyar közgondolkodásban egy már működő gondolati séma, amelynek jelenlétét a korszak sajtószövegei is világosan tanúsítják. Mindezt egy részletesebb sajtótörténeti kutatásban szeretném tisztázni, ezúttal csak a jelenség érzékeltetésére szorítkozom.

Emlékezetes metaforái és koloniális narratívája okán talán Gárdos Sándor 1931-es glosszája alkalmas erre a leginkább, amelynek címe egész egyszerűen Erdélyi négerek. Az írás Blaise Diagne szenegáli születésű franciaországi politikus gyarmatügyi államtitkárrá való kinevezése apropóján előbb még ironikusan, majd a kettős beszéd mögül kilépve is az elismerés hangján szól Pierre Laval francia miniszterelnökről, amiért „a néger fajt kormányképessé tette Európában. A francia miniszterelnök bizonyára arra a logikus következtetésre jutott, hogy a négerek ügyeit legjobban egy néger intézheti”.

Az írás üzenetének világossá tétele itt azonban nem áll meg, hiszen Gárdos a francia példát ezt követően a román állam kisebbségpolitikájával állítja szembe, markáns párhuzamokat vonva, s ekképpen zárva mondandóját: „Hol vagyunk mi még ettől a leegyszerüsitett logikától? Romániának is vannak uj területei, ahol a bennszülöttek nagy tömegben kerültek az uj állam kereteibe. Mi magyarok, németek vagyunk Románia négerei, akik nem távoli, egzotikus világrészekben élünk, hanem itt, egy tömbben az uralkodó nemzettel. Egy államban, de külön fájdalmakkal, külön sérelmekkel, mellőzötten és kiközösitve. A mi ügyeinket senki sem intézi. Románia államférfiai között eddig nem akadt még egy Laval, aki a logika szavaira hallgatva egy kisebbségi minisztérium élére kisebbségi embert állitott volna. Pedig vagyunk olyan jelentős gyarmata Romániának, mint a franciáknak Madagaszkár…”

Figyelembe véve, hogy a romániai magyar publicisztikában az első világháborút követő sokk után szinte azonnal megjelennek azok az alakzatok, amelyek az erdélyi magyarság sorsát az indiánokéval és a négerekével vetik össze, valószínűtlennek tűnik a párhuzam előzménynélkülisége. Ha pedig a magyar sajtótörténetben néhány évtizeddel visszább lépünk, láthatóvá válik, hogy a minta már korábban is jelen van, még ha nyilvánvalóan más politikai pozícióból és eltérő történeti kontextusban is.

Ugron Gábor 1905-ös, A nemzet ereje című vezércikkében az alkotmányos válság legforróbb időszakában az önállósági törekvések igazolására említi meg a felszabadított néger rabszolgák példáját, hangsúlyozva, hogy még ők is „kezdik kiheverni szolgaságuk erkölcsi romlottságát”, következésképpen a magyar nemzet „visszaszorított ereje” és „mesterségesen elzsibbasztott energiája” is újra kibontakozhat az önállóság révén. De hasonló logika működik a kiegyezés utáni sajtó egyes szövegeiben, így Kemény Gábor 1870-es írásában is, amely az amerikai polgárháború utáni oktatási reformokat állítja példaként a jobbágyfelszabadítást követő magyar viszonyok elé: „Magyarországban is legalább négy millió oly neveletlen ember lépett az alkotmány sánczaiba, mely bizony nem volt müveltebb az amerikai négereknél.” Már csak ezek a példák is szemléltetik, hogy az első világháború utáni erdélyi magyar sajtó vizsgált motívumkészlete saját koránál mélyebben gyökerezik, vagyis a diszkurzív minta már Trianon előtt is adott volt, csupán a fölérendelt hatalom nevét kellett lecserélni a Monarchiáról Romániára.

A magyar jobbágyok és az amerikai négerek felszabadításának kontextualizálása viszont korántsem csak a hazai közgondolkodásban terjedt el. Kossuth Lajos 1851-es amerikai látogatása ugyanis egybeesett az 1850-es kompromisszum szökevényrabszolga-­törvényének utórengéseivel, így abolicionista körökben fokozott várakozásokkal kísérték a magyar szabadságharcos érkezését. W. Caleb McDaniel monográfiájában, részletesen vizsgálva a kérdést, egyebek mellett azokra a sajtószövegekre is rámutat, amelyek a „szökevény Kossuth” alakját a szökött néger rabszolgákkal állítják párhuzamba, így például a Jerry névre keresztelt rabszolga nagy nyilvánosság előtt zajló szökését ugyanolyan örvendetes eseménynek beállítva, mint Kossuth szökését „az osztrák zsarnokságból”.

És minden érdeme elismerése mellett is ki kell mondanunk, hogy az abolicionisták leghíresebb regényébe, a Tamás bátya kunyhójába sem Cirinyáki Mór emelte be a magyarokat először, hanem maga a szerző. Harriet Beecher Stowe két helyen is magyar példázattal él regényében, melyek közül a második retorikája gyakorlatilag tükröződik a korábban idézett Monarchia kori sajtószövegekben. Ráadásul ez a szöveghely még a regény első, Irinyi József általi 1853-as fordításban is megjelenhetett, pedig a rabszolgáit felszabadítani szándékozó St. Clare unokatestvérével, Opheliával beszélgetve nem éppen a birodalmi cenzúra szájíze szerint fogalmaz: „Nem tudom; de a nagy tettek korát éljük. Hősiség, és önzetlenség mutatkoznak a világban, itt, ott. A magyar nemesek (...) milliókat szabaditottak fel, roppant pénz-áldozattal; és talán köztünk is akadnak nemes szellemüek, kik a becsületet és igazságot nem fogják dollárokkal vetni mérlegbe.”

A Tamás bátya kunyhójának korabeli magyar fogadtatása bizonyára nem függetleníthető a történelmi párhuzamok imént idézett explicit bemutatásától sem, mindenesetre Széchenyi István sem mulasztja el az Önismeret vádiratában megemlíteni a regényt, a Bach-korszak rendőrállami gyakorlatát bírálva: „És igaz, a szegény magyar szegénylegény, ki ha amnesztiát adnak és nem üldözik és vadásszák őt, mint az a Tom bácsi könyvben igen szépen ki van pingálva (mit, tudom, őfelsége és szíves anyja nagy élvezettel olvasott, mert hiszen minden ott lefestett kép Magyarországra tökéletesen illik), a szegény magyar (...) nagyon megijedett, mikor legelőször felfénylett előtte a zsandár (...).”

Amikor Bajor Andor tanulmányparódiájában Cirinyáki Mór megváltoztatja a regény cselekményének kontextusát, látszólag hasonló eljárással él, mint a haladó hagyományok marxista újraértékelői, hiszen úgy mutat fel valamit, hogy azonnal át is keretezi. Ez az átkeretezés azonban a fentiek fényében viszonylagossá válik, amennyiben száz évre visszamenő politikai példázatokban, illetve az erdélyi magyar irodalomban e példázatok mentén létrejövő szépirodalmi hagyományban gyökerezik. Ráadásul mindezt implicit tartalmazza is egyetlen bekezdésben. Ezzel ismételten arra a következtetésre jutunk, hogy az Utunk Nézzünk hát szembe című sorozatának paródiája, pontosabban annak Cirinyáki fő művét bemutató fejezete legalább annyira szól ennek az allegorikus hagyománynak a „leleplezéséről”, mint az újraértékelés módjának szatirikus kritikájáról.

E szépirodalmi hagyomány vizsgálatának egyik szempontját akár az explicitás történetileg változó mértéke is adhatja. Amíg Ligeti Ernő 1932-es regénye vagy Méliusz József 1934-es, Ben Hepburn hagyatéka című szerepversciklusa csak a háttérkontextusok ismerete révén teremti meg a metaforikus jelentéseket, addig a harminc évvel későbbi szövegekben már többször megjelenik az allegória részleges feloldása is. Ilyen például Kányádi Sándor Részeg motyogó című, 1969-es verse, melyben a következő sorokat olvashatjuk: „Én vagyok a fehér néger / nem a bőröm nyelvem néger”, „amit mondok az a néger / ahogy mondom az a néger”. Hervay Gizella 1963-as debütkötetének Belső gyarmatokon című versét ekképp zárja: „Egy néger költő énekét / olvastam tegnap – íme, folytatom / harcát a felszabadulásért / a belső gyarmatokon.” De idesorolható Király László 1968-as kötetének Virradat című szülőföldverse is, melyben az alábbi érzékletességgel vall magáról: „Összeér bennem valahol / az ostor cserdülése / visongó rezes kürtök ritmusával // Nagyszemű néger trombitás / bámulja lógó bajszú csordapásztor-testvéreimet.” Ebből a szögből nézve Bajor Andor paródiájának 1957-es megjelenése utat mutathatott azoknak a szövegeknek, amelyek a következő években ezt a metaforikát már kevésbé elfedve működtetik, amennyiben demonstrálta, hogy a viszonylagos explicitás is publikálható.

Cirinyáki Mór tehát a tévhitekkel ellentétben nem 16. századi, hanem négyszáz évvel későbbi, kisebbségbe szorult erdélyi magyar költő és író volt, aki sorstragédiáját kortársaihoz hasonlóan csak a világ más kisebbségeinek történetein keresztül mesélhette el. Ám Bajor Andor átlátott a szitán, bátran szembenézett Cirinyáki Mórral és a cenzúrával egyaránt. E szembenézés bátorsága pedig éppenséggel abban állt, hogy Bajor Andor nem félt közben kancsítani.

Jegyzetek

               A szerző a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának ösztöndíjasa. Az írás egy későbbi, részletesebb munka első megfogalmazása.

               Bajor Andor: Tanulmányminta haladó hagyományainkhoz. Igaz Szó, 1955/4, 45–46.

               Rákai Orsolya: Szövetséges és ellenséges történelem: a „haladó hagyomány” fogalma mint a modernség paradox legitimálásának eszköze. Híd, 2018/6–7., 135–144.

               Rákai Orsolya: I. m., 136.

               Uo.

               Rákai Orsolya: I. m., 137.

               Bajor Andor: Marosi Péter: Nézzünk hát szembe bátran Cirinyáki Mórral! Utunk, 1957/53., 5.

               Bajor Andor: A 700 éves Dante nyomában. Utunk, 1965/53., 6–7.

               Bajor Andor: I. m., 1965, 6.

               Bajor Andor: I. m., 1955, 46.

               Bajor Andor: I. m., 1957.

               Utunk [szerkesztősége]: Nézzünk hát szembe. Utunk, 1957/38., 1–2.

               Rákai Orsolya: I. m., 143.

               Utunk: I. m., 2.

               Cseke Péter: Egy 1957-es irodalmi vita és a dogmatikus irodalomszemlélet erdélyi színeváltozásai. Korunk, 2012/10., 93.

               Dávid Gyula: [C. n.]. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, 2008/2., 186.

               Cseke Péter: I. m., 90–91.

               Utunk: I. m., 2.

               Bajor Andor: I. m., 1957.

               Mihail Bahtyin: Dosztojevszkij poétikájának problémái. Ford. Könczöl Csaba, Szőke Katalin, Hetesi István, Horváth Géza. Sapientia Humana, Mihail Bahtyin művei, Gond-Cura–Osiris, Bp., 2001, 240.

               Linda Hutcheon: A Theory of Parody. The Teachings of Twentieth-century Art Forms. Methuen, New York – London, 1985, 6.

               Linda Hutcheon: I. m., 54.

               Kós Károly: Az idegen csillag. Erdélyi Helikon, 1933/2., 133.

               Kós Károly: I. m., 134.

               Gárdos Sándor: Erdélyi négerek. Temesvári Hírlap, 1931. február 8., 4.

               Ugron Gábor: A nemzet ereje. Ellenzék, 1905. július 14., 1.

               [Kemény Gábor]: Népoktatásunk ujjá szervezésének valódi akadályai. Pesti Napló, 1870. február 27., [1.]

               W. Caleb McDaniel: The Problem of Democracy in the Age of Slavery. Garrisonian Abolitionists & Transatlantic Reform. Louisiana State University Press, Baton Rouge, 2013, 197.

               Harriet Beecher Stowe: Tamás bátya kunyhója; vagy néger élet a rabszolga-tartó amerikai államokban. Harmadik kötet. Ford. Irinyi József, Müller Emil Könyvnyomdája, Pest, 1853, 192.

               Széchenyi István: Önismeret. In: Széchenyi István válogatott művei (szerk. Spira György), III. (szerk. Sashegyi Oszkár), Magyar remekírók, Szépirodalmi, Bp., 1991, 304.

‍

‍