Ceci n’est pas…

XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 11. (721.) SZÁM – JÚNIUS 10.

társművészetek

artefaktum

László Hajnalka csíkszeredai képzőművésznek a közelmúltban két helyszínen is látható volt egyéni kiállítása. A Partiumi Keresztény Egyetemen szervezett tárlatát követően a Csíki Székely Múzeum Kossuth utcai galériájában mutatkozott be alkotásaival.
Grafikus, reklámgrafikus. Munkáit letisztultság, tömörség, minimalista megoldások jellemzik. Alkalmazott grafikái, digitális fotómanipulációi, fotografikái egyaránt karakteres művészről árulkodnak, aki egyszerűen fogalmaz, lényegre törően, nem mellőzve a dekoratív megoldásokat sem.
Jellegzetes technikája, olyan motívumszerűen visszatérő képi elemei, mint a lufik vagy az emberi test, az emberi arc folyamatos középpontba helyezése, fotografikusan szürreális beszédmódja teszik emlékezetessé munkáit.
A valóság és fikció közti átjárás vizuális lehetőségeivel foglalkozik. Könnyedén jár-kel képeinek terében, a képek teremtette különféle dimenziókban, úgy hoz létre szokatlan helyzeteket, úgy nézi fejjel lefelé a világot, úgy manipulál képeivel, hogy mindez természetesnek hat. A rajz időnként fotóba tűnik, a fotószerű nem mindig az, aminek látszik. Játék. Kísérletezés. Identitáskeresés. Jelenidejűség. A letisztult, legtöbbször sima felületek játékából létrehozott, tónusaiban is harmonikus kompozícióit apró, pontosan kijelölt, határozott megoldásokkal ellenpontozza – geometrikus formákból építkező, gyakran szecessziós növényi ornametikákat idéző dekoratív felületeivel, pirosaival. Viszonylag szűk színskálán mozog. A fekete-fehérek, a szépiás hatású barnás tónusok uralják képeit, melyeket a virágos részletek, tűzpiros lufik, a lézerhatású, pontozott vörös szívecskék vagy a finom rárajzolások tesznek üdítően izgalmassá.
A testtel foglalkozik, az arccal. Térrel és idővel. Különböző nézőpontokat helyez egymásra vagy egymás mellé. Legtöbbször alig észrevehető átjárásokat teremt mintázataival. A felszíni tereket járja be, miközben a mélységet kutatja – illuzórikus helyzeteket tesz valószerűvé. Így találkozik művészetében Magritte és Lichtenstein, a realista portréfestészet Gabrielle d’Estrées és nővérével. Személyes élményekből, állapotokból kiindulva klasszikusokat hoz játékba a digitális technika segítségével. Elegáns és vagány.
A testtel foglalkozik – mintha a képi manipulációs lehetőségek versengenének itt olyan érzéki élményekkel, mint egy mellbimbó látványa vagy a bőr pórusainak valószerűsége –, nagyon érzékeny az egyensúly, amelyben ez a kettősség érzékelhetővé válik, ugyanakkor mindez attól lesz igazán izgalmas, trükkös, hogy bármikor visszájára fordítható, vállfára akasztható.
Minimalistán gazdag textúrái, időnként márványszobrok hideg fehérjeit is felidéző testábrázolásai kristálytiszta felületeken rendeződnek egységbe. Így, egyfajta távolságot tartva válhatnak hozzánk közelállóvá. Fura paradoxonok játékába keveredünk. Rabul ejthet valószerűségével, de könnyen tovább is billenthet idegenül ható talányaival, konkrétságuk ellenére bizonytalan képi állításaival.
Véleményt mond, állást is foglal a világ és a világ dolgairól, de nem kényszerít komolyságra, a legszorultabb helyzetből is látszólag egy-két mozdulattal kilábalhatunk.