Brünn és Budapest között, lábjegyzetek nélkül - beszélgetés Haklik Norbert íróval

– Kezdjük egy kissé könnyedebb kérdéssel: legújabb köteted borítóján egy léggömb látható, a könyvben pedig két novellának is – a Born to Die in Berlinnek, illetve a címadó szövegnek – is a központi motívuma a hőlégballon. Honnan ez a vonzódás a légi közlekedés eme formája iránt?
– Ha a hőlégballonozással a való életben történt első találkozásomra vagy kíváncsi, akkor azt már ismered: ott van, hajszálpontosan leírva, a címadó novellában. A szövegből remélhetőleg az is kiderül, miért volt annyira elementáris az élmény. Először is a hőlégballon kosara karneváli helyszín, mindenki ugyanarra a szintre kerül benne, a szó legszorosabb értelmében is. Másrészt pedig a hőlégballon ősrégi technológia. Már a régi kínaiak repülő lámpásai hasonló elven működtek. A lehető legkevésbé gépesített megoldás arra, hogy többedmagaddal a mindennapokban megszokott talajszint felé emelkedj. Ez utóbbi szót fordíts le angolra: getting high. Ezt meg hadd ne bogozzam tovább. Aztán persze azt se feledjük, hogy már a második világháború is a levegőben kezdődött, Wieluń bombázásával, és ugyancsak a levegőben ért véget, Hirosima és Nagaszaki felett. Csak néhány példa volt annak szemléltetésére, hogy a hőlégballonozás milyen szerteágazó és gazdag asszociációkra teremhet alkalmat.
– A Tom Hanks a vizek felett olyan természetességgel veszi fel a fonalat ott, ahol a Big Székely Sóval abbahagytad (nevezetesen a székelyföldi tematikával), mint ha nem is több mint egy évtizede jelent volna meg. Érződik a kontinuitásra törekvés, de egészen más témák is megjelennek. Ami biztosan folytonos az írásművészetedben: most is történeteket írsz, néha kifejezetten anekdotikusan, de még a leginkább kísérletező kedvű elbeszélésekben is ott a sztori. Mi történt ezalatt a „hallgatag” évtized alatt – irodalmi értelemben? Mi változott és mi változatlan?
– Az történt, hogy a Big Székely Só után válaszút elé kerültem. Vagy írok egy újabb, aztán még egy újabb, aztán megint még egy újabb kötetet, amelyek mindegyike majdnem ugyanúgy fog szólni, mint az előző. Vagy pedig megvárom, amíg a próza maga kívánja, hogy megszólaljon, ráadásul úgy, hogy az nekem is érdekes legyen. Nem akartam rutinból ismételgetni önmagamat, csak hogy meglegyen az egy-két évenkénti új kötet. Mindeközben eltávolítottam magam az otthoni irodalmi vircsafttól is. Ennek pedig a legfőbbképpen azt köszönhetem: azóta úgy tudok olvasni, hogy valóban csak mi vagyunk, a szöveg és én. Édeskettesben. Teljesen elvonatkoztatva az irodalmon túli hajcihőtől, amit tévesen irodalmi életnek szokás nevezni. Tévesen, ugyanis nem az irodalomról szól, hanem pénzről, paripáról, olykor (verbális) fegyverről. Életnek meg erős túlzás volna titulálni. Ennek köszönhetően elmúltak bennem a régi reflexek. Bő két évtizeddel ezelőtt, amikor publikálni kezdtem, azt az írásmódot, ami viszonylag hamar felkeltette az érdeklődést a prózám iránt, nem titkoltan afféle manifesztumnak is szántam az akkor túlreprezentáltnak tűnő úgynevezett szövegirodalommal szemben. De ez régi csont, Erdélyben is sokan, sokszor lerágták már, ne csócsáljuk tovább. Legyen elég annyi, hogy most többek között éppen az izgat, hogy megtartsam a történetességet, és kísérletezzek is egyszerre. Hogy megtaláljam a történethez a leginkább hozzáillő nyelvi, formai megoldásokat. Ha úgy tetszik, szövetségre léptessem egymással a történetmesélést meg a prózapoétikai rafinériát. Tegyük hozzá: ezzel nem történik semmi forradalmi újítás, csak ismét összenő, ami összetartozik. Azzal, hogy a posztmodernnek nevezett szövegirodalom egykoron kivételezettnek tűnő trendből mára a múlt részévé lett, azt is lehetővé tette, hogy bátran merítsünk belőle és újragondoljuk az eszköztárát – akárcsak az irodalmi hagyomány bármely más darabjáét.

Fotó: Efhadez Gízá
– Évek óta egy multinacionális cégnél dolgozol. Az írás, az irodalom szempontjából hasznosíthatók-e – és ha igen, hogyan – egy ilyen, az írói létformával látszólag nehezen összeegyeztethető közeg tapasztalatai?
– Örülök, hogy a kérdésben szerepel a „látszólag” szó. Szerintem egyénfüggő, hogy mennyire egyeztethető össze a két közeg. Az én esetemben például éppen az újságírás őrölte és zabálta fel, gyilkolta lassan, de biztosan a szépírást. Az pedig, hogy multinacionális cégnél dolgozom menedzsmentben, csak gazdagítja és táplálja, legalábbis a magam esetében. Ráadásul ez a jótékony hatás kölcsönös. Mondok egy példát. Néhány évvel ezelőtt, amikor egy kulturálisan nagyon összetett, személyi ellentétektől is szabdalt részleget irányítottam, egy-egy bonyolultabbnak tűnő helyzetet éppen azáltal tudtam megoldani, hogy elkezdtem prózaíróként közelíteni hozzá. A megoldásra váró jelent úgy tekintettem, mint egy regényfejezetet, az elérendő állapotot pedig mint a regénybefejezést. Amint nem arra kerestem a választ, hogyan kanyarítsam egyetlen ívvel a happy endig a történetet, hanem inkább arra figyeltem, íróként hogyan szőném tovább a sztorit a következő fejezetben, rögvest elkezdett működni a dolog. Arról pedig, hogy a multicéges menedzsment hogyan lehet üdvös hatással a prózaírásra, talán elég annyi: amikor bizonyos pozíció elérése után az emailjeidnek a 90% százaléka összesen két mondatból áll, mert hosszabbak megírására nincs időd, hosszabbak elolvasására meg az üzleti partnereidnek nincs, akkor a véreddé válik, hogy lényegretörően, hajszálpontosan, sallangok nélkül fogalmazz. A szépprózának pedig ez csakis jót tehet. A Tom Hanks a vizek felett darabjaiban, főképp az újabb szövegekben, aligha találsz az első két novelláskötetemre jellemző barokkos körmondatot. Hosszú mondatból olyat kifundálni, amit előtted még soha senki nem írt le, nem nagy kunszt. Három-négy szóban odatenni magad úgy, hogy nagyot szóljon – az már valami.
– Hosszú évekig foglalkoztál közéleti újságírással, publicisztikáid egy része kötetben összegyűjtve is megjelent. Teljesen „elengedted” az újságírást, nem kívánkozol vissza időnként, nem bizseregnek néha az ujjaid a billentyűzet felett, hogy megírd a napi reflexióidat egy-egy forróbb közéleti téma kapcsán?
– Túl hosszú évekig. Teljesen. Nem bizsereg, nem viszket.
– Az, hogy évek óta Csehországban élsz, óhatatlanul biztosít egyfajta külső rálátást a magyar irodalomra, szellemi életre. Míg az írók jelentős része a centrum, Budapest felé igyekszik, te inkább eltávolodtál, és Brnóból/Brünnből vagy – egyre inkább – ismét jelen a magyar irodalmi prérin. Hogy működik nálad ez a „kint is, bent is”, ez a kétlaki állapot?
– Erre a kérdésre részben már válaszoltam talán. Brnóban-Brünnben, ráadásul az irodalommal – legalábbis a felszínen – össze egyáltalán nem függő kenyérkeresetből élve megvan az a szabadságom, ami Budapesten sohasem lehetne meg. Azt olvasok, amit akarok és azt írok, amit akarok. Ahogyan és amikor akarom. Az új irodalomból pedig aminek el kell jutnia, az eljut hozzám a Moraván túlra is. Arról nem beszélve, hogy ezzel a lépéssel úgymond „szintet is ugrottam”. Az erdélyi kollégáknak mindennapos tapasztalat, de Budapesten nehezen megélhető tudás, hogy az irodalmi élet nem szorítkozik sem Budapestre, sem pedig a magyar nyelvű irodalomra. A kortárs szlovák, lengyel és román próza pedig bővelkedik egymásra rímelő, és kortárs magyar művekkel is olykor könnyebben, máskor nehezebben rokonítható remekművekben. Brünnben élve nem járok napi rendszerességgel sem az Írók Boltjába, sem a Bulgakovba, azonban van úgy, hogy autóba ülök, és bő egy óra múlva Pozsonyban vagyok, ahol aztán osztrák és szlovák szerzőkkel diskurálok össze-vissza váltogatva a szlovák, a német, a magyar és az angol között, miután az én novellámat szlovák fordításban, a bécsiekét pedig magyarul mutattuk be. És ez nagyon jó. Amit elvesztettem a vámon, visszanyertem a réven.
– A csehekről él egyfajta sztereotipikus kép bennünk, amelyet jelentős részben a monarchiás hagyomány, illetve irodalmi és filmes ismeretek (Hašek, Hrabal, Menzel stb.) alakítottak ki. Mennyire felel ez meg a valóságnak, és magyarként hogyan találtad meg magad ebben a közegben?
– Brno-Brünn Csehországon belül is különleges. Egyrészt ha szigorúan vesszük a regionalizmust, akkor nem is Csehország, hanem Morvaország. Kissé szlovákos, és talán nem is annyira kissé osztrákos is. Komoly magyar vonatkozásokkal, a régmúltban, a félmúltban és a jelenben egyaránt. Nem csak a magyar jakobinusok börtöncelláival, fenn a Špilberkben, hanem például azáltal is, hogy a két világháború között számtalan olyan magyar egyetemistát fogadott be a város, akik előtt odahaza a numerus clausus nem hagyott nyitva lehetőséget. Tudtad, hogy például Spiró György édesapja is brünni diák volt annak idején? A mai hatvanezer egyetemista között is számtalan magyar van. Két-három havonta rendezek egy irodalmi estet az egyik itteni magyar egyesület társszervezésében, többnyire magyarországi meghívottakkal. A közönség harmadát mindig érdeklődő, eleven szemléletű, itt tanuló magyar fiatalok alkotják. Itt – nem kis részben éppen a multicégeknek hála – újjászületett az, ami a Monarchiával együtt elveszni látszott. Brno-Brünn csehül beszél. Meg persze angolul. De a németet sem felejti. A magyart is értegeti. És az utóbbi években meg- vagy újratanulta a lengyelt, a románt, a szerbet, az ukránt is. Bécset képzelem hasonlónak, azokban az időkben, amikor Kokoschka, Peter Lorre vagy éppen Kassák is az otthonának tudta.
– Ha már az „ex-monarchiás” kavalkádnál tartunk: köztudottan a közép-kelet-európai kultúrák, irodalmak értő olvasója, követője, sőt krónikása vagy, és úgy tudom, néhány itt élő nép nyelvét elég jól bírod. Miben/mikben áll az a fajta „közép-európaiság”, amely oly közel áll hozzád?
– A közép-európaiságot sokan hajlamosak sorscsapásként megélni. Mert úgy látszólag könnyebb. Mert ez a hozzállás igazolja a felelősségvállalás hiányát és a belőle fakadó tétlenséget. Ugye, mennyire érdekes tud lenni, és hamarosan mennyire meg is könnyítheti a mindennapjaidat, ha összeismerkedsz a szomszédoddal? Persze kell hozzá némi erőfeszítés eleinte. És mennyire gyorsabb és egyszerűbb keresni valami ürügyet, amely még akár valós is lehet – de csak egyetlen részeleme a valóságnak, tehát ürügy csupán –, amire hivatkozva azt mondhatod: ráeresztette a virágaimra az ablakmosó folyadékot, vagy idétlenül állt a kocsim mellé a sajátjával, barom ez a szomszéd, nem tárgyalok vele. Itt, Közép-Európában országról országra mindannyian ugyanabban a valóságban élünk. Mi, magyarok szeretjük rokontalanként sajnál(tat)ni magunkat. Olyan nyelvrokonaink, akikkel szótár nélkül megértenénk egymást, mint például ahogy a lengyel megérti a szlovákot, vagy a szerb a bolgárt, valóban nincsenek. Viszont itt van a szomszédságunkban jó sok potenciális jóbarát, akikhez csak szótár, értsd: egy közös nyelv megtanulása kell, a nyelven túli, jóval nehezebben elsajátítható elemek viszont mind adottak! Nézd meg például a kortárs szlovák prózát: semmiféle kulturális dekódolásra nincs szükség ahhoz, hogy maradéktalanul, teljes egészében, mögöttes tartalmaival és nüanszaival együtt is értsd, magyar olvasóként. Közép-európainak lenni annyit is jelent, hogy a szomszéd irodalmak olvasásához fordító talán kellhet, de lábjegyzetre nincs szükséged. Innen, Brnóból-Brünnből úgy látszik, hogy ezt egyre többen kezdik felismerni. Nálam öt-tíz évvel fiatalabb írókollégáim közül nem egy nem Párizst vagy Berlint célozta meg ösztöndíjasként vagy alkotóházi lehetőségre pályázva, hanem Prágába, Pozsonyba, Szlovéniába vagy éppen Horvátországba igyekezett. Ha megtanuljuk értékelni, megélni és élvezni a közép-európaiságunkban rejlő lehetőségeket, az olyan távlatokat nyithat meg szellemi, kulturális, de akár geopolitikai és gazdasági téren is előttünk, amelyet talán még én sem tudok elképzelni, pedig a képzelőerőm, főleg ezen a téren, nagyon eleven.
– Nemrég Térey János azt nyilatkozta egy interjúban, hogy a Depeche Mode vagy a The Cure nélkül nem vált volna íróvá. Az is tudható rólad – és ebben az új köteted egyes szöveghelyei is megerősítenek –, hogy a zene, különösen olyan műfajok, mint a punk vagy a new wave, fontos szerepet játszanak az életedben. Mennyire „téreys” a te viszonyod ehhez?
– Nagyon szeretem, ahogy Térey barátom szövegeiben a zenei utalások hozzáadnak egy többletréteget a szöveghez. Ahhoz, hogy ezeket teljes egészében értékelhesd, persze nem árt alaposan ismerni is ezeket a regisztereket. Például amikor A Legkisebb Jégkorszakban a szereplő az autópályán, a karácsonyi dugóban bekapcsolja a rádiót, és a New Ordertől a World szólal meg benne, annak a gyilkos iróniáját akkor érzed igazán, ha rögtön bevillan, hogy „That’s the price of love” a refrénje. Egyébként ez nálam nem viszonyulás tárgya, hanem ténykérdés. Adottság. Amikor a gyermekkoromról írok, azt nem tehetem úgy, hogy ne említsem meg a Csillagok háborúját. Közös, generációs alapélmény volt. Axióma. Kollektív tudás. Ha egyszer majd a gimnazistaként megélt élményeim alapján írok valamit, azt szintén nem írhatom meg úgy, hogy ne bömböljön belőle Joy Division és Sisters of Mercy, Pál Utcai Fiúk és F. O. System. Mellesleg a vájt fülű olvasó biztosan észreveszi, hogy az új kötetben két novella is egy-egy zeneszámtól kölcsönözte a címét.
– Persze, azért is kérdeztem rá. Node lépjünk tovább. Ha jól tudom, egy regényen dolgozol épp – ami azt valószínűsíti, hogy a következő könyvedre nem kell egy évtizedet várni. Mit lehet erről tudni?
– Jól tudod. A regény jelenleg har­madkész, a következő hónapokban kezdenek majd megjelengetni belőle részletek folyóiratokban. Főként Brnó­ban-­Brünnben játszódik majd, és vastagon benne lesz annak a kétlakiságnak az élménye is, amiről az imént beszélgettünk. Meg irodalom és rock’n’roll, ármány és szerelem, barátság és múltbéli terhek, aromás sörök és büdös olmützi pogácsasajtok, és még sok más egyéb. Azzal kezdted, hogy a Tom Hanks a vizek felettben szereplő székelyes novella ott veszi fel a fonalat, ahol a Big Székely Só letette. Nos, ez a regény terveim szerint épp ily természetességgel folytatja majd azt, amit ennek a novelláskötetnek a csehes darabjai elkezdtek. Jövőre, amikor felkerül a könyvesboltok polcaira a regény, bővebben is megbeszélhetjük majd.


Haklik Norbert 1976-ban született Ózdon. Az ELTE tanárképző főiskoláján végzett magyar-angol szakon. Szépprózát gimnazista korában kezdett publikálni. Első novelláskötete A Mennybemeneteli Iroda és más történetek címmel jelent meg 1998-ban, ezt három évvel később követte a Világvége Gömörlúcon – Magyar Kalendárium című novellagyűjteménye. 2006-ban Big Székely Só címmel jelent meg első regénye. 2007 óta a csehországi Brnóban-Brünnben él, ahol jelenleg egy multinacionális technológiai cégnél dolgozik. Legutóbbi könyve, a Tom Hanks a vizek felett című novelláskötet a 2017-es Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg.