.svg)
Január 29-én a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Ház dísztermében mutatták be Borcsa János legújabb, Örökségem című kötetét. A kolozsvári Kriterion Könyvkiadó gondozásában a tavalyi év végén megjelent munka a Kézdivásárhelyen élő szerző tizenegyedik önálló kötete, amely jegyzeteket, glosszákat, tárcákat tartalmaz. A szerzővel dr. Bakk Miklós, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának docense beszélgetett.
Bevezetőjében Bakk Miklós a kötet 144 írását úgy jellemezte, hogy azok „fohászokba oltott morfondírozások, illetve morfondírozásokba oltott fohászok”. A könyv anyagának túlnyomó része 2014 és 2018 között a Székely Hírmondó napilap hasábjain megjelent publicisztika, ugyanakkor tartalmaz irodalmi folyóiratokban megjelent írásokat is, de jellegükben azok is a közírás műfajához közelítenek.
Bakk úgy véli, az írások, amellett, hogy egy adott helyzetre, alkalomra reflektálnak, és ezáltal leképezik azt, ami a szerzőt és tágabb környezetét éppen foglalkoztatta, rendelkeznek egy másodlagos olvasattal is, amely akkor nyilvánul meg, ha azok egymás mellé kerülnek. Szerinte a szerző „vivaldisra” vette a kötet rendezését, ugyanis a hét ciklusból a négy legjelentősebb az évszakok nevét viseli.
A kötet tartalma kapcsán elmondta, Borcsa János nagyon szeret a magyar klasszikusokra visszautalni, írásaival a „klasszikusok gondolatainak a mai valóságokba való visszavezethetőségét teszteli”, vagyis kiindul egy klasszikus szerző magvas gondolatból és megvizsgálja, hogy mai körülmények között az illető gondolat mit üzen.
A felvezető után Bakk a könyv címéről kérdezte a szerzőt. Borcsa János elmondta, a cím az írások mélyszerkezetéből és üzenetéből fejlődött ki. A mindennapi események mellett az írások egy része különböző személyes élményekre, emlékekre, benyomásokra reflektál, amelyek meghatározták világszemléletét, viselkedésmódját. A családban, faluközösségben, iskolai közösségben megtapasztalt és onnan átvett szellemi, lelki értékek is örökséget képeznek, ezeket próbálta felszínen tartani, tovább gondolni az írásokban. Mindezek miatt úgy érezte, hogy magáról, saját örökségéről beszél, így adta magát az Örökségem cím. Szerinte az örökségéhez tartozik az is, amit a kultúrától, jelen esetben a magyar irodalomtól kapott. Ezért tér vissza gyakran a magyar klasszikusok gondolataihoz, mert úgy érzi, hogy azok ma is időszerűek, újragondolandók, figyelembe veendők.
A továbbiakban – a kötettől kicsit elvonatkoztatva – Bakk Miklós arról kérte ki a szerző véleményét, hogy kialakulhat-e a jövőben egy olyan egységes irodalmi látásmód, amit „kézdivásárhelyiségnek” lehet nevezni, mivel a város mérete ezt elvileg lehetővé teszi. Borcsa János ennek kapcsán három szerzőt említett meg: Földi Istvánt, Markó Bélát és Fekete Vincét.
A városról alkotott irodalmi kép először Földi István Századelő az udvartereken című művében jelenik meg, amelyben a szerző gyermekkorát írta meg a 20. század eleji Kézdivásárhelyen. Markó Béla az utóbbi tíz évben, amióta visszatért az irodalomba, az 50-es, 60-as évek kézdivásárhelyi legendáriumát, történéseit jeleníti meg vereseiben. Fekete Vince pedig visszamegy mind a századelőre, mind a 60-as, 70-es évek Kézdivásárhelyére. Borcsa János szerint munkásságuk nem helyi jellegű kísérlet, hanem ott van a helyük az egyetemes magyar irodalomban.
Visszakanyarodva a kötethez, amelyben a szerző jelentős helyi pedagógusokat is megidéz, Bakk Miklós azt a kérdést vetette fel, hogy az írásokban említett nagy pedagógusteljesítmények van-e méltó folytatásuk napjainkban, a pedagógusok a szűk oktatói munkájuk mellett végeznek-e helyi kulturális munkát. Borcsa János szerint nem szabad általánosítani ebben a kérdésben, egyéni teljesítményeket lehet csak megítélni. Ugyanakkor örvend annak, hogy neki olyan tanítói és tanárai voltak, akik hozzáadtak valamit a közösség kultúrájához. Válaszként felolvasott egy friss, a kötetben nem megtalálható írást, amely az oktatás jelenkori helyzetére, illetve a tanári hivatásra reflektál.
A beszélgetés zárásaként, a korábban elhangzottakra visszautalva, Bakk Miklós arról érdeklődött, hogy a szerző hogyan tudja összhangba hozni a külső alkalom szülte írásokat a belső késztetésre születő írásokkal. Borcsa János elmondta, a maga módján próbál kis ötvözeteket létrehozni. Az írásokhoz – függetlenül attól, hogy alkalomhoz kötődnek vagy személyes élményen alapszanak – gyakran használja fel klasszikus- vagy kortárs szerzők gondolatait, ezek segítségével értelmezve egy-egy köznapi eseményt. Így nem hagyományos újságcikkek, hanem olvasmányosabb, az olvasó tudatát több irányban megmozgató írások születnek.
Végezetül a szerző a kötetből olvasott fel egy írást, majd a könyvbemutató dedikálással zárult.
