„Én ismerem a legtöbb magyar írót személyesen” - Beszélgetés a 80 éves Pomogáts Béla irodalomtörténésszel

– Budapesten született a két világégés között, nehéz gazdasági időszakban. Milyen volt a gyermekkora?

– Gyermekkorom viszonylag békésen telt, szüleim értelmiségi emberek voltak, apám építészmérnök, anyám orvos. Budapest egyik külső negyedében, Pestújhelyen laktunk, ezt annak idején anyai nagyapám – aki neves ügyvéd volt – alapította, róla nevezték el a főutcát. Nyaranta a Balatonra jártunk, ezek ma is szép emlékeim, a háború végén azonban minden összeomlott, apámat katonának hívták be, majd orosz fogságba került, és csak 1945 őszén tért haza.

– Milyen emlékei vannak a második világháborúról és a háború utáni évekről, amikor a területileg és szellemileg megcsonkított magyar nemzet a talpra állás lehetőségét kereste?

– Jól emlékszem a második bécsi döntés idejére, ez adta vissza Magyarországnak Erdély északi és keleti részét. Az első mozifilm, amit életemben láttam, ennek a visszacsatolásnak a dokumentumfilmje, nagy hatást tett rám. Bizonyára szerepet játszott Erdély iránti érdeklődésemben is. Különben apám mint katona részt vett a visszacsatolásban, Szatmárnémetibe és környékére került. A háború után nagy reménységekkel vártuk az új korszak eljövetelét, szüleim a kisgazdapárt hívei voltak, számos barátjuk – például idősebb Antall József – is szerepet játszott ennek a pártnak a vezetésében. 1945-től a Piarista Általános Iskolában tanultam, 1948-ban az iskolát szétzilálta az államosítás, majd 1950-ben, midőn a rend visszakapta az iskolát, visszatértem a piaristákhoz, ott is érettségiztem 1953-ban.

– Az ’56-os forradalom idején bölcsészhallgató, s bár nem volt nagy szerepe az események alakulásában, később mégis lecsukták...

– Valóban nem volt túl nagy szerepem a forradalom eseményeiben, mint az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság munkatársa bent tartózkodtam a bölcsészkaron, majd november 3-án a bizottság képviselőjeként Győrbe utaztam, ott ért a szovjet invázió. Nagyon sok barátom és évfolyamtársam menekült Nyugatra. A letartóztatások és az ítéletek nyomban a Kádár-rendszer hatalomra jutása után megkezdődtek, és folytatódtak egészen az 1961-es amnesztiáig. Engem 1959-ben tartóztattak le, miután nem voltam hajlandó engedni egy beszervezési kísérletnek, hat hónapig voltam internálótáborban, majd egy évig rendőri felügyelet alatt, és csak a hatvanas évek közepétől kaphattam értelmiségi állást.
1965 végén az Akadémia Irodalom­tudo­mányi Intézetének munkatársa lettem, akkor már jelentek meg tudományos publikációim. Nagyon ösztönző baráti körbe kerültem, olyan kollégák közé, mint Bodnár György, Czine Mihály és Rába György, valamennyien a magyar irodalomtörténet-írás független szellemet képviselő jeles egyéniségei voltak. Részt vettem az akkoriban készülő hatkötetes magyar irodalomtörténeti kézikönyv munkálataiban. 1968-ban megjelent első, Kuncz Aladár munkásságát feldolgozó könyvem, ez eredetileg egyetemi szakdolgozatnak készült. Meglehetősen sok tanulmányom, kritikám jelent meg ezekben az években Magyarországon, később már Erdélyben is.

– 1983-ban jelent meg A transzil­ván­izmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája című kötete, melyben a Helikon kisugárzását és – többek között – a román és magyar irodalom kölcsönhatását taglalta. Hogyan látja ezt 30 évvel a kötet megjelenése után?

– Ma is büszke vagyok arra, hogy ez a könyv elkészülhetett, és hálás vagyok Bodnár Györgynek, hogy az általa szerkesztett könyvsorozatban megjelent. Úgy gondolom, semmit sem kell visszavonnom a könyvben leírtak közül. Mindenesetre ez a könyv hívta fel először a figyelmet a két világháború közötti erdélyi irodalom transzszilván irányzatára, ennek nagy hatása volt Erdélyben is. Midőn 1969 januárjában első alkalommal Erdélybe utazhattam, mindenki, Kós Károlytól Balogh Edgárig, Beke Györgytől Kántor Lajosig baráti szövetségesként fogadott.

– A kommunizmus utolsó évében, 1989-ben látott napvilágot az Erdélyi magyar olvasókönyv…

– Ezt a munkámat népszerűsítő kiadványnak szántam, olyan írásokat foglalt magába, amelyek Erdéllyel, az erdélyi magyarság történetével foglalkoztak. Az első szemelvény Anonymus Gesta Hungarorum című művéből való, az utolsó Kányádi Sándor Krónikás éneke volt. Szerepet kapott benne Bocskai István, Apor Péter, Kazinczy Ferenc, Kemény Zsigmond, Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre, Kós Károly, Nyirő József, Németh László, Reményik Sándor, Tamási Áron, Illyés Gyula, Nagy László, Szilágyi Domokos és még egy sor magyarországi és erdélyi írástudó. Úgy gondolom, sikerült felhívni a figyelmet az erdélyi magyar történelem és művelődés nagyszerű értékeire.

– Egy másik Magyarországról ír 1997-ben. Milyennek képzelte el ezt a Magyarországot?

– Annak idején nagyon megragadott Erdélyi Jánosnak egy metaforája, amely a nemzetet mint egy „nagy családot” határozta meg. Szerettem volna, ha ennek a gondolatnak a közösségteremtő és szolidaritásra nevelő ereje érvényesül. Nem így történt, csalódnom kellett, ma a magyarság sokkal gyilkosabb belső viszályoknak van kiszolgáltatva, mint korábban. Ráadásul az irodalom nemzetnevelő, közösségteremtő szerepe radikálisan leértékelődött, így remény sincs arra, hogy a pártpolitikai küzdelmeket valamiképpen a szellem, a kultúra enyhíthetné.

– 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke, amelynek fő célja a magyar nyelv ápolása és a kortárs magyar irodalom támogatása volt. Ma már alig hallani AK-rendezvényekről...

– Az Anyanyelvi Konferencia Egyesü­letet még a hetvenes évek végén hozták létre olyan nyelvészprofesszorok, mint Bárczi Géza és Lőrincze Lajos. Én a kilencvenes évek elején lettem Lőrincze utóda, és egészen az idei év elejéig töltöttem be az elnöki szerepet. Mindig azon fáradoztam, hogy az anyanyelvi mozgalom a magyarság kulturális és lelki összefogásának, gazdagodásának a műhelye legyen. Szomorúan kellett szembesülnöm azzal, hogy az anyanyelvi mozgalom szinte teljesen elvesztette állami támogatását, és csak vezetőinek és néhány tagjának anyagi áldozatkészsége révén működhet tovább igen szerény körülmények között. Évente három-négy alkalommal tudunk valamilyen programot szervezni, a legnevezetesebb ezek közül a minden júniusban megrendezett sátoraljaújhelyi Kazinczy Napok.

– Hat évig vezette a Magyar Írószövetséget, olyan időkben, amikor a magyar könyvre, a szép szóra mind kevesebb és kevesebb pénz jutott az államháztartásból. Mit szeretett volna megoldani még elnöksége idején?

– Ez a hat esztendő sok szép és talán ugyanannyi szomorú emléket hagyott hátra maga után. Három dologra törekedtem: hogy az irodalom nagyobb megbecsülést élvezzen, hogy minden akadály nélkül megjelenhessenek az arra érdemes irodalmi alkotások, és hogy fennmaradjon az írótársadalomnak az a szolidaritása, amely a korábbi évtizedekben érvényesült. Tulajdonképpen egyik törekvésemet sem tudtam maradéktalanul érvényesíteni, az irodalom társadalmi szerepe erősen csökkent, és az írótársadalom pártpolitikai érdekek nyomán szakadt darabokra. Mindazonáltal úgy érzem, hogy érdemes volt végigcsinálni ezeket a küzdelmes esztendőket.

– Még a szocialista kormány idején, 2007-ben megszűnik az Illyés Közalapítvány. Nagy érvágást jelentett ez a magyar kultúrának?

– Számomra is nagyon fájdalmas volt az Illyés Közalapítvány felszámolása. Igen lelkiismeretesen dolgoztunk, és komoly segítséget tudtunk adni a kisebbségi magyar kulturális intézményeknek, társadalmi szervezeteknek és egyházaknak. Nagy értéke volt az alapítványnak, hogy a támogatásokat nem a politikai hatalom, hanem egy pártok felett kialakult konszenzus ítélte meg. Az Illyés Közalapítvány tapasztalatait fel lehetne használni a jelenben is, azonban úgy látom, hogy ez ma a legkevésbé sem foglalkoztatja a politikai életet.

– Nem is olyan rég, július végén távozott a Berzsenyi Dániel Társaság éléről, azzal a „búcsúlevéllel”, hogy kevés az Orbán-kormány kultúrára szánt támogatása. Meg tudná ezt indokolni?

– Évekig voltam – Takáts Gyula, a neves kaposvári költő utódjaként – a Berzsenyi Társaság elnöke. Ahogy ezt mondani szokták: „társadalmi munkában”. Igen sok előadást, tanácskozást, ünnepséget rendeztünk, úgy gondolom, hogy a társaság a magyarországi szellemi élet egyik központi intézményévé vált. Azért távoztam a társaság éléről, mert tapasztalnom kellett, hogy olyanok, akiknek különben semmi közük sincs az irodalomhoz, hatalmi pozíciókat kívántak volna szerezni a társaság révén, és kiszolgáltatták a társaságot a pártpolitikának. Elég idős vagyok ahhoz, hogy ne bonyolódjam méltatlan küzdelmekbe, ezért adtam vissza megbízatásomat.

– Manapság fölöttébb elszaporodtak a memoárirodalom, a valóságleírás kötetei. Jó az, ha ezen a téren is gazdagodik irodalmunk tárháza?

– A memoárirodalmat sokra tartom, hiszen ebből az irodalomból lehet életközeli és tárgyszerű ismereteket szerezni az elmúlt évtizedek valóban zaklatott történelméről. Egyébként a memoárirodalom a magyar nemzeti kultúra régi hagyományát jelenti, talán elég, ha Mikes Kelemen leveleire, Rákóczi Ferenc emlékirataira hivatkozom, egyáltalán az erdélyi magyar irodalmi kultúra egyik legfontosabb területe a memoár, ezek nemcsak Erdély történetét világítják meg a mai olvasó előtt, hanem egyszersmind szépirodalmi értékekben is gazdagok.

– Alig van irodalmi esemény Erdélyben – de másutt is –, ahol ne venne részt személyesen. Fontos az, ha az irodalom apostolai ott vannak az eseményeken, találkoznak az olvasókkal, megbeszélik a szakmai teendők részleteit?

– Számomra mindig rendkívül fontosak voltak a személyes kapcsolatok, nemrégiben némi elégtétellel állapíthattam meg, hogy a Kárpát-medencében talán én ismerem a legtöbb magyar írót személyesen. A személyes jelenlét fontosságát tanultam meg irodalmi mestereimtől: a Nyugat és a magyar népi mozgalom vagy éppen az erdélyi irodalom klasszikus egyéniségeitől. Ma is az a véleményem, hogy az irodalmi élethez hozzátartozik a személyes jelenlét, a személyes kapcsolatok rendszere.

– Kik voltak azok az erdélyi írók, akikkel már az iskola padjaiban „találkozott”, s kik azok, akiket a későbbiekben ismert meg személyesen, jó, baráti kapcsolatot ápolva?

– Már a Piarista Gimnáziumban igen sok erdélyi író munkásságával ismerkedtem meg, olyanokéval, mint Tamási Áron, Nyirő József, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Dsida Jenő. Előbb beszéltem arról, hogy Kuncz Aladár munkásságáról írtam egyetemi szakdolgozatomat. Az utóbbi évtizedekben igen sok erdélyi íróval kerültem baráti kapcsolatba, személyes jó viszonyt ápoltam Kós Károllyal, Tamási Áronnal, Áprily Lajossal, Kacsó Sándorral, Jancsó Elemérrel, Bartalis Jánossal, Szemlér Ferenccel, Méliusz Józseffel, Jékely Zoltánnal, Kemény Jánossal, majd Sütő Andrással, Beke Györggyel, Kányádi Sándorral, Gálfalvi Györggyel, Gálfalvi Zsolttal, Kántor Lajossal, Gáll Ernővel, Deák Tamással, Bajor Andorral és másokkal. Jó barátom volt Pusztai János is, akit szeptember 30-án temettünk a Farkasréti temetőben.

– Tamási mondta: „Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a Gondviselés”. Mi a véleménye, most hol „alszik” a Gondviselés?

– Nem tudom, hogy hol „alszik a Gondviselés”, de azt én is tapasztalom, mintha aludna. Remélem, ez nem fog hosszú ideig tartani. A magyar történelemnek mindig voltak szerencsétlen „kihagyásai”, mintha most is tévutakon bolyonganánk, ahelyett, hogy biztos irányokat választva keresnénk a helyünket saját kultúránkban, a szomszédaink között és az Európai Unióban.

– Nyirővel, akit 2012-ben temettek újra, többször foglalkozott élete folyamán. Hol helyezné el őt az egyetemes magyar irodalom páholyában?

– Nyirő József munkásságát mindig nagyra becsültem, egy egész könyvre való tanulmányt írtam róla, szeretném, ha egyszer ezekből valóban könyv lehetne. Kétségtelenül az erdélyi irodalom nagy értékei között van a helye, de talán Tamási Áron, Áprily Lajos és Kós Károly után. A búcsúszertartáson nem voltam jelen, különben is az a véleményem alakult ki, hogy ez a szertartás méltatlan volt Nyirő József egyéniségéhez és örökségéhez: napi politikai cirkuszt rendeztek egy méltó megemlékezés helyett.

– Nemrég osztották ki az idei irodalmi Nobel-díjat. Ön szerint kinek kellett volna még Nobel-, illetve Herder-díjat kapnia a magyarok közül az elmúlt évtizedek során?

– Fájdalmas számomra, hogy olyan sok magyar író maradt ki a Nobel-díjasok közül. Gondolok például Babits Mihályra, Móricz Zsigmondra, Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, Weöres Sándorra, Nagy Lászlóra, Juhász Ferencre és természetesen Sütő Andrásra. A Herder-díjat is számos erdélyi író érdemelné meg, így Benkő Samu, Dávid Gyula, Markó Béla, Kántor Lajos, Szilágyi István. A díjakat azonban nem „megérdemelni”, hanem „kapni” szokták, így aztán a legérdemesebbek közül is sokan maradnak ilyen díjak nélkül.

– Sokfelé járt a nagyvilágban. Szeret utazni?

– Természetesen szeretek, és amióta világútlevéllel járhatok külföldre, sok helyen megfordultam, a múló évtizedek során hozzávetőlegesen ötven országban jártam, nemcsak Európában, ahol szinte mindenütt tehettem látogatást, hanem Ázsiában, Afrikában és Észak-Amerikában is. Ezek az utazások mindig hatalmas szellemi élménnyel és tapasztalattal ajándékoznak meg. Legtöbbször mégis a szomszédos országok magyar közösségeinél szoktam látogatást tenni, otthon érzem magam Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és a Délvidéken is.

– Mi van a fiókban, mit szeretne letenni az olvasók asztalára a közeljövőben?

– Jó pár könyvem került az utóbbi egy-két évben kiadókhoz, várom ezeknek a megjelenését, az idén valószínűleg négy-öt könyvem is a közönség elé kerül. És szeretném befejezni az erdélyi irodalom történetéről írott művemet. Még egy kötet van hátra, ezt remélhetőleg a jövő év elején át tudom adni a kiadónak.

Pomogáts Béla

1934. október 22-én született Budapesten. Kritikus, tanár, irodalomtörténész, az irodalomtudományok doktora. 1953-ban érettségizett a Piarista Gimnáziumban. 1953–1958 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakos hallgatója volt. Az 1956-os forradalomban való részvétele miatt 1959–1960 között internálótáborban volt. 1961–1965 között Budapesten középiskolában tanított. 1965 óta a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, valamint a 20. századi osztály vezetője, 1992 óta igazgatóhelyettese, 1996 óta tudományos tanácsadója. 1994–1997 között az MTA közgyűlési képviselője, az Akadémia Kutatóhelyi Tanácsának, az Irodalomtudományok Bizottságának, a Magyar–Román Történész Vegyesbizottságnak, a Doktori Tanács irodalomtudományi szakbizottságának tagja. 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke. 1989–1994 között a TUDOSZ elnökségi tagja. 1993–2004 között az Írószövetség elnökségi tagja, 1995–2001 között elnöke. 1994 óta az Ötvenhatos Emlékbizottság szóvivője. 2002–2007 között az Illyés Közalapítvány elnöke. Számos művet írt az erdélyi és egyetemes magyar irodalomról, rangos kitüntetések birtokosa.