Az úton levés boldogsága – Interjú Simon Márton költővel

Minek nevezzelek? Gondolom, örökös kérdés, hogy költő, szlemmer vagy műfordító, netán irodalmi influenszer? Te minek nevezed magad? 

Szinte kizárólag költőnek. A műfordítót csak akkor szoktam hozzátenni, ha épp releváns. Őszintén, irodalmi influenszernek nem is tudom, hogyan kéne lenni. Szlemmel pedig sokat járok fellépésekre, de nem nevezném magam szlemmernek sem, hiszen számomra lényegében nem sokat különbözik a költőségtől. 

Azért gondoltam, hogy becsempészem az irodalmi influenszert is, mert instagramos élő bejelentkezéseid alatt gyakran olvasol fel verseket, így sok fiatalnak adsz egy irányvonalat, útmutatót.

És ez párhuzamos is azzal, amit az influenszerek csinálnak, bár direkten eladni például sosem akartam a Pingvin ovival semmit, noha reklámozásra időnként valóban használtam. Nagyon fontosnak tartom, ha valaki írónak vallja magát, az legyen tájékozott és olvasson. Lehetetlen, hogy ne kövessük az irodalmi tendenciákat, azt, hogy kik mit írnak, mit publikálnak, az irodalom folyamatos történés, amit figyelni kell. Amikor elkezdődtek a bezárások, kialakult egy krízishelyzet, aminek akkor még nem nagyon láttam a feloldását. Cserébe azt gondoltam, hogy ha lehet, közben próbáljunk meg valami értelmes dologgal foglalkozni. Ebből lettek ezek a felolvasások. Azt korábban is tapasztaltam, hogy nagyon sokan érdeklődnek a költészet iránt, a kortársak iránt – az irodalom iránt általában –, de ezek a csatornák sokszor hiányosak vagy kizárólag kereskedelmi alapon működnek. Átfogó, általános csatorna egyébként azóta sem létezik. Mindenki a saját istállóját képviseli. Én úgy gondoltam, hogy minden cél és „ha” és „de” nélkül, hovatartozástól függetlenül egyszerűen csak verseket fogok olvasni. Nem akartam tehát ilyen formában influenszer lenni.

Költő vagy. Érzed ennek a súlyát? Mekkora felelősség ez a szerep a mai világban? Költő mint vátesz?

Ez egy létező problematika, beidegződés, furcsa mechanizmus. A hordószónok is egy létező kategória, és elég csak egy picit nem vigyázni, máris ott találhatjuk magunkat valami nagyon kínos emelvényen. Van valami mély nárcizmus a váteszségben, ami tőlem nagyon távoli és eléggé irritál, idegenkedem tőle. Én a színpadon állva is csak a kétségeimet tudom képviselni, a prófétákban nem hiszek.

És ezek a szerepek az évek során eleve, régen megváltoztak. Irodalmi szempontból szerintem iszonyú kínos váteszként viselkedni. Azt látom ugyanakkor, hogy bizonyos történelmi helyzetek olyan momentumot generálnak, amikor egy-egy írónak is előfordul, hogy ki kell állnia, és el kell mondania a véleményét. Ez a helyzet néha egyszerűen adott, és bárki belekeveredhet, aki él és van affinitása a közügyekhez. Én igyekszem ettől most távol tartani magam. A világot, ahogy zajlik, egyre inkább egy felfejtendő problematikaként érzékelem, nem egy megoldásra váró feladatnak látom. Mondjuk ettől még tény, hogy az embereknek hősök kellenek, közszereplők, írók és figurák, és ez időnként visszaüt.

Nemrégiben jelent meg az új köteted, az Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni. Mi az a vonal, ami minden köteteden nyomon követhető? Mitől simonmártonos mind a négy?

Egyrészt van egyfajta személyesség, ami változó erősségű, de minden kötetemben jelen van. Szeretek olyan verseket írni, amik közel állnak a hétköznapok motívumaihoz. Ezekből próbálok építkezni, és olyan versszerű szöveget létrehozni, aminek van egy önmagán túlmutató jelentősége. Másrészt poétikailag van egy elég jellegzetes nyelvi logika a verseimben, a különböző képek elhelyezése, a vizuális megközelítés az, ami szerintem jellegzetessé teszi a verseim. Ráadásul ezek a motívumok és poétikai elemek eléggé jól tetten érhetőek a könyveimben. Természetesen végigvonul egy változó sík is bennük, és ettől lesz érdekes és talán újszerű is mind. Egy szerzőnek legyenek korszakai, érződjön a művein, hogy dolgozik, fejlődik. Nem lehet, hogy például valaki harmincéves korára megtalálja a hangját, hátradől a székben és ennyi. Félelmetes látni, hogy valaki erre vágyik és ezért ír. Én nem akarok beérkezni.

Akkor te úton szeretsz lenni?

Igen, abszolút. Az úton levés boldogsága. Kizárólag ez. 

Akkor minden bizonnyal most is dolgozol valamin.

Most egyetemista vagyok. Japanológia szakon végzem a mesterképzést, és ennek kapcsán vannak kutatások, amelyeknek egy része fordításokra és irodalomra irányul. Közben elkezdtem gondolkodni új verseken, már vannak ötleteim a következő kötetet illetően.

Sajnálod, hogy lassan vége az egyetemi éveknek? 

Most, hogy megint itt vagyok, úgy érzem, életem végéig itt ülnék. 

S hogy éled meg a mindennapokat?

Pillanatnyilag annyi minden történik, hogy olyan, mintha ezt a kiesett másfél évet most mindenki megpróbálná három hónap alatt bepótolni. Nem tudom, életemben mikor voltam ennyire elfoglalt. Nyilván ehhez hozzájárul az egyetem is, de minden este akadnak programok – koncert, színház, fellépések.

Nem fáradsz bele?

Szerintem létezik olyan, hogy kortizolfüggőség. Az a fajta stressz, amikor érzed, hogy darabokra fogsz szakadni, de pont ettől érzed magad otthonosan a bőrödben. Komolyra fordítva a szót, nyilván igyekszem nem kiégni. Közben azt is érzem, hogy addig kell dolgozni, amíg bírom – amíg lehet. Mindig találok valamit, amit nagyon szeretek, ami érdekel, amivel lefoglalom magam. Amikor olyan dolgokat vállalok, amiket fontosnak tartok, nem látom értelmét félretenni, hogy majd később, netán évek múlva ismét előveszem.

Talán emiatt is kevesebb az online jelenléted, mint karantén idején. Sok a követőd Instagramon, a Pingvin ovi fogalommá nőtte ki magát. Mennyit készülsz egy ilyen bejelentkezésre? Hogy hozod magad hangulatba?

Változó. A helyzettől is függ. Akármennyire is hiányzik és sajnálom most, hogy kevesebb online bejelentkezésem van, pozitívumként értékelem, mert azt is jelenti, hogy már nincs pandémia, nincsenek lezárások és korlátozások. Végre mindenki élheti kicsit az életét. Bejelentkezés előtt volt, hogy másfél-két órát töltöttem készüléssel, hogy összeálljon a lista, igaz, volt olyan is, hogy csak levettem egy kötetet a polcról. Tematikától és hangulattól függött. És persze a szerzőktől, akik éppen sorra kerültek. Nem egyszer volt olyan, hogy belefeledkeztem az olvasásba, és már nem arról szólt elsősorban, hogy élőzök, hanem mondjuk visszataláltam egy kötethez, amit egyébként évtizede nem olvastam. Tolnai Ottó Vidéki Orfeusz című kötete volt ilyen, ha jól emlékszem. Bármeddig tudtam volna olvasni.

Száz éve született Nemes Nagy Ágnes. 2012-ben írtál róla egy szlemet. Azt olvasva felmerült bennem a kérdés, hogy mit kérdeztél volna meg tőle, amit senki nem mert?

Ezt nagyon rég írtam. Az az igazság, hogy ezt az egészet valamivel cizelláltabban látom Nemes Nagy Ágnessel kapcsolatban, mint akkor, de az igaz, hogy a maga nemében ő még mindig rejtély számomra. Az a szigor, amit saját magán gyakorolt, elképesztő. Ennek, feltételezem, ugyanannyi személyes oka lehetett, mint szakmai – én sem a versei több évtizedes olvasása, sem az esszéi, interjúi, tanulmányai (kiadós szeletének) elolvasása után sem tudnék erre mást mondani, mint mély tiszteletem kifejezni. Szóval talán furcsa is, hogy ezt feszegetjük, de ezzel azért nem voltam egyedül, sokszor felhozták már NNÁ legendás merevségét, vagy szebb szóval hajlíthatatlanságát, ez egy létező téma. Ha nem is a legfontosabb létező téma NNÁ kapcsán, mégsem érdektelen. Én pedig kimondottan szeretek a klasszikusokkal szemtelenkedni, de nem kell ezt olyan nagyon komolyan venni.

Van egy közös oldalatok Tóth Réka Ágnessel, az 5mondatok. Könyv mikor várható?

Rékának nyár elején fog megjelenni az első önálló kötete, nekem is nemrég jött új könyvem. Ő dramaturg, rengeteget olvas és ír, én egyetemre járok, fellépni járok, fordítok. Alapvetően a saját projektjeinkkel foglalkozunk. Azok mellett írjuk ezeket az ötmondatos verseket, amiket az Instán posztolunk egy oldalra. Ez egy „szerelem-projekt”, amit azért folytatunk a legzűrösebb időszakokban is, mert jólesik vele foglalkozni. Voltunk vele felolvasni párszor, azok is mind nagyon jól sikerültek. Van köztünk egy állandó párbeszéd szakmai kérdésekről, amiben egyenrangú felek vagyunk, ezért is kezdtük el ezt a közös írást. Szeretünk versekről beszélgetni és együtt dolgozni. Az 5mondatok sokat adott mindkettőnknek, és szeretnénk emiatt is a lehető legjobban kezelni. Ez részben azt is jelenti, hogy ez teljesen független az önálló cuccainktól, meg azt is, hogy amennyiben tagadhatatlanul nem, annyiban jó lenne nem elrontani. A jövőben természetesen nem kizárt, hogy kitalálunk majd valami kiadványt, de nincsenek konkrét terveink.

99 magyar vers – a Helikon Kiadó zsebkönyvsorozatának 99. kötetét te szerkesztetted. „Közelítési próbálkozás. Föltárási kísérlet” – ahogy az előszóban fogalmazol. Mennyi időbe telt kiválasztani ezt a 99 verset? Mi alapján válogattál?

Talán három hónap, novembertől januárig. Az alapokat könnyebb volt összeválogatni, az egy hónap alatt megvolt; az azt követő munka volt nehezebb, az már többet, körülbelül két hónapot vett igénybe. Mondjuk az is igaz, hogy ezt a válogatást bármeddig lehetne csinálni, szóval csak azért ennyit, mert le kellett adjam a kiadónak határidőre a kész anyagot.

Nem ijesztett meg a felkérés? 

Nagyon örültem neki, de persze ijesztő is volt. Bár ha megnézzük, évente több ilyen-olyan antológia is megjelenik, jobbak, rosszabbak, sok. Azt éreztem, ha túlizgulom, akkor tévedek; ha meg nem veszem elég komolyan, felesleges csinálni. Elég tudatosan válogattam tehát, jó munka volt, nagyon szerettem. Paradicsomi állapot, hogy egész nap, egész este verseket olvasol. 

Boros Leventével készült egy érdekes, hosszabb hangvételű projekt, a Mielőtt megszólalsz (Spoken Word Mixtape). Lesz még hasonló?

Tervezek hasonlókat, tavasztól több fellépés is vár ránk Levivel, úgyhogy nem kizárt. Lesz mindenféleképpen valami folytatás. 

A Polaroid sorai online felületeken gyakran szembejönnek, szlemjeidnek nagy a nézettsége, legújabb köteted második kiadását éli. Milyen érzések kavarognak benned, amikor egy új könyvön dolgozol? Félsz a kudarctól?

Ha ilyesmi egyáltalán eszembe jut, inkább drukk van bennem. Ha félnék a kudarctól, nem írnék, de hát muszáj írni. Ez egy út, amit be kell járni az elejétől a végéig. Nagyon örülök, ha olvassák a verseim vagy hallgatják a szlemjeim, a legtöbb energiát ez adja. Viszont egy adott ponton le kell ülni és dolgozni kell – mert nincs választás, ez az írólét tényleges része, a többi csak a cakkozás meg a díszítés. Írás közben pedig nem szabad a leendő reakciókra gondolni, csak arra, hogy tisztességes mondatokat írjak – ahogy Nádas Péter mondja. 

És egy aktuális projekted: online versműhely. Vannak jelentkezők?

Ez valami egészen új most, igen. Már ilyen értelemben, hogy rendszeresen, egyedül, így. Saját verseket is lehet hozni, kreatív írást is tartok, ajánlok olvasnivalót, adok tanácsokat publikáláshoz, kiadáshoz. Nagyon sokan összegyűltek, reméljük, jól alakul.

Simon Márton 1984-ben született Kalocsán. Költő, slam poetry-előadó és műfordító. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatója volt esztétika, magyar és kommunikáció szakokon. Diplomát a Károli Gáspár Református Egyetemen, japán szakon szerzett, 2015-ben; jelenleg itt végzi a japanológia mesterképzést. Első kötete 2010-ben jelent meg Dalok a magasföldszintről címmel. További kötetei: Polaroidok (2013), Rókák esküvője (2018), Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni (2021). 2011 óta aktív tagja a magyar slam poetry- mozgalomnak, számtalan verseny, bemutató és workshop résztvevője, több országos bajnokság dobogósa. 2017-ben kísérleti Spoken Word albumot jelentetett meg Boros Levente dobossal Mielőtt megszólalsz címmel. Műfordítóként 2012 óta dolgozik. Többek között Jennifer Egan és Etgar Keret köteteit ültette át magyarra (angolból). 2004-ben a Mozgó Világ nívódíjasa volt líra kategóriában – Ijjas Tamással megosztva. Első kötetével elnyerte a Makói Medáliák-díjat. Több más ösztöndíj mellett Rókák esküvője című kötetéért 2018-ban megkapta a rangos Horváth Péter Ösztöndíjat. Tagja volt a József Attila Körnek, jelenleg is tagja a Szépírók Társaságának. Budapesten él.

‍