Az újrakezdés végtelen körei. Fekete Vince lírai nagymonológja

A 2015-ben megjelent Vak visszhang is már többnek mutatta magát, mint csupán a Parázskönyv, az Ütköző, A Jóisten a hintaszékből, a Piros autó lábnyomai a hóban és a Védett vidék című kötetekből ciklusokká szerkesztett válogatás, kiegészítve a Vargaváros új verseivel. Ha figyelmesen nyomon követjük a könyv 2015-ös megjelenése után a Fekete Vince költészetében végbement verstörténéseket, rájöhetünk: a Vak visszhang nem csupán utazás az emberi élet, a kultúra, a Fekete Vince-vers terében és idejében, nem csupán szintézisteremtő szándék. Ennél jóval több: a Vargaváros című ciklusnak köszönhetően egy lehetséges új költőszerep artikulációja. A könyv befejezésében ugyanis a kiüresedést, kiábrándulást megtapasztaló, passióját élő, alkotói végpontra jutott én egy olyan világlátás kialakításában, emberi-poétai pozíció elfoglalásában véli felfedezni útjának folytathatóságát, aminek a lényege nem a világban-lét, hanem az én és a világ között distanciát teremtő magatartás. Ezt az ígéretet a következő, a 2016-ban megjelent Szélhárfa című haikukötet teljesíti be. A haiku műfajának keretei között a (nyelv)világ úgy válik létlehetőséggé az én számára, úgy reflektálhat rá, hogy a szubjektum közvetlenül nem válik érintetté, szemlélődő, esztétikai magatartása miatt nem válik sebezhetővé. A Vak visszhangA világ újra, illetve az újonnan megjelent Szárnyvonal című kötetek felől olvasva ugyanakkor egy költői játék kiindulópontja, egyben a Fekete-költészet mibenlétét egyre markánsabban meghatározó alkotói magatartás alapja, aminek a lényege, hogy a költőként létezés nemcsak alkotás, nemcsak új szövegek létrehozása, hanem szerkesztés, újraalkotás is. A költészet tehát teremtés és variáció eredménye. Ez azt jelenti, hogy az új versek a költő által korábban teremtett szöveghagyományban kapnak helyet, és kezdeményeznek azzal párbeszédet, illetve egy korábbi kötethez képest az új kötetből egyes szövegek kimaradnak, mások a korábbi kötetben elfoglalt helyükhöz képest más sorrendben szerepelnek.
Ezzel a variációs eljárással Fekete Vince ars poeticáját is megfogalmazza, a számára ideális olvasót is körvonalazza. Eszerint számára az az irodalom, a költészet, ami állandó elmozdulásaiban, átírhatóságában, újrendeződési lehetőségeiben, új és régi dialógusában, a korábban megírt szövegek árnyalásaiban ragadható meg. Az olvasó pedig olyan intellektuális alkat, aki képes lemondani korábban kialakított olvasási stratégiáiról, a rögzítettnek és végérvényesnek hitt jelentésekről, és képes az új szerzői-szerkesztői játékba hívásra felelve az olvasás során felülbírálni, újragondolni mindazt, amit addig kialakított; a jelentésképződést, a (Fekete-)költészetről, az irodalomról való gondolkodását nem axiómák halmazaként, hanem folyamatként, kérdések és megkérdőjeleződések, újra és újra létrejövő lehetséges nézőpontok viszonyrendszereként felfogni. Ennek a variáción, újrarendezésen alapuló alkotói eljárásnak a lenyomata a Szárnyvonal, amely úgy lép tovább a Vak visszhanghoz képest, hogy visszafelé is tekint, vagyis a harminchat új vers a Vargaváros című ciklusból kiválasztott, új sorrendbe állított tizenhat verssel együtt alkotja a kötetet – a Vak visszhang Vargavárosának bővített változatát. A bővített változat itt azt jelenti, hogy azoknak a szövegeknek egy része, amely megteremtette a Vargaváros című ciklus világrendjét, alkalmassá válik arra, hogy a Szárnyvonalban új sorrendben, az új szövegekkel együtt át- és újraértelmezze a korábbi (költői) világot, a (saját) szöveghagyományt, átformálja és új nézőpont(ok)ból láttassa az egyszer voltat, így új kompozíciós rendet, világszerkezetet, a világ megértését megkísérlő gondolkodói attitűdöt teremtve.
A kötet régi és új, múlt és jelen, ember és természet, ember és Isten, ember és társadalom, férfi és nő, hivatalos és inkognitó menthetetlen egymásra utaltságát és mégis-idegenségét, az állandóság kényszerét és az áthidalhatatlan távolságok miatti reménytelenséget mutatja. S változhat a világ dolgait vizsgáló nézőpont, teremtődhet újabb és újabb perspektíva, ahonnan felfed valamit magából a világ: minden mindig ugyanaz marad, reménytelenül változatlannak, csak az ezt megérteni akaró szellemi, költői kaland, egyben kultúrateremtő aktus lehet átmeneti vigasz. Ahogyan azonban a világ és világban létünk, úgy az ezt megérteni akaró alkotás (értelme, célja), illetve a megalkotott versvilág sem jut el valamilyen megnyugtató végpontra, kezdődik minden elölről, vigasztalanul, újabb szövegvilágok várható labirintusán át. Ezt az állandó újrakezdést, körszerűséget, cél és vég nélküliséget érzékelteti az újat és újraírás, át- és újrarendezés, szelektálás, kihagyás költői gyakorlata, ami Fekete Vince költészetét a Vak visszhangtól a Szélhárfa és A világ újra című köteteken át a Szárnyvonalig lírai nagyelbeszéléssé teszi, amelyben ezek az ismétlődések, újramondások az ember végtelenül szomorú sorsának, a költőlét passiójának egyes stációi bukkannak fel újra és újra.
A Szárnyvonal Fekete Vince költői életművének fontos állomása: a dantei pokoljárásra emlékeztető emberi-alkotói kínból születő poétika újabb köre, ami azoknak a dimenzióknak a megteremtését és belakását jelenti, amely a Védett vidékben az otthonos természetből az idegenné vált tájig vezetett, a Vak visszhangban felismert transzcendencia visszhangtalanságából a Szélhárfában az esztétikumban feltáruló transzcendencia hiányáig, ebben a kötetben pedig a létezés légszomjának a megtapasztalásáig, ok és cél viszonylagosságának a felismeréséig, végső soron a lét értelmének a megkérdőjelezéséig. Utóbbi emberi-költői tapasztalatot egy olyan sajátos versbeszédben szólaltatja meg Fekete Vince, amely kopárságával, az élőbeszédszerűséget imitáló, ugyanakkor a metaforikusságot sem nélkülöző, de szándékolt költőietlenségével, rezignált, néhol (ön)ironikus, néhol visszafogott patetikus hangoltságával engedi megfeledkeznünk arról, hogy verset olvasunk. Ezek a költemények sajátos prózai, de a lírai kódot is érvényesítő lüktetésükkel egyetlen lélegzetvételű nagymonológként szólalnak meg az olvasóban.


Fekete Vince: Szárnyvonal. Magvető, Budapest, 2018.