Az irodalom vonzásában – Kozma Dezső 1935–2023

87 életév, ebből 54 év egyetemi oktatás, közben 52 év tudományos és tudomány-népszerűsítő publikálás… Kozma Dezső irodalomtörténész, egyetemi tanár szakmai tevékenységének átfogóbb értelmezése, értékelése bizonyára nem marad el, de most, mint egykori tanítványa, kollégája, néhány gondolatból hadd fűzzek elárvult íróasztalára szerény koszorút.

Mikszáthtól tanulta az anekdotázást? Aranytól a befele fordulást? Adytól az önérzetességet? Jókaitól a szorgalmat?

Könyvtári és levéltári búvárkodásai nyomán antológiákat és egyszerzős szövegválogatásokat állított össze és látott el bevezetővel; a magyar könyvek szűkössége évtizedeiben ezeket tananyagként lehetett használni. Hasonló céllal a legszélesebb olvasóközönségnek szánt kismonográfiákat, tematikus irodalomértelmező könyveket írt, és tanári munkája mellett alkalmi előadásokat is tartott. Kedvelt szempontja volt a hagyomány és a modernség viszonya, amely lényegileg az írópályák kritikatörténeti megközelítését jelentette. 2003-ban fejezte be a Babeș–Bolyai tudományegyetemi oktatói munkásságát, ezt követően még tíz évig a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanított, az előbbi helyen dékánhelyettesi, az utóbbin dékáni funkciót is vállalt. 2014-ben Pro Universitate Partium Díjjal ismerte el munkáját a Pro Universitate Partium Alapítvány és a Partiumi Keresztény Egyetem Szenátusa.

Az irodalomtörténet kutatásának és közvetítésének módszerei sokat változtak az utóbbi évtizedekben. Ő egy interjúban így értelmezte saját tanári-kutatói módszere kialakulását:

„Középiskolai történelemtanárom, Pataki József (később egyetemi professzor) csak fokozta bennem a tovatűnt korok iránti vonzalmat, kíváncsiságot. Évek múlva a kolozsvári egyetemi könyvtár rendszeres látogatójaként, régi könyveket, lapokat böngészve mindez »tudatosabbá«, »rendezettebbé« vált bennem, arra késztetett, hogy egy irodalmi mű, életmű vizsgálata alkalmával (természetesen az esztétikai értékek felfedezésével párhuzamosan) életre keltsem azt a történelmi, szellemi közeget, amelyekben ezek az alkotások megszülettek.”

A könyvtárak könyv-, időszaki sajtó- és kéziratanyagában való tájékozódás igényét és szokását, a társadalom és az írói pályák összefüggése keresését tanáraitól, főleg – az elveszettnek hitt Mikes-kéziratot, A keresztnek királlyi útját azonosító, Mikes Kelemen-, Apáczai Csere János-, Misztótfalusi Kis Miklós-, Pápai Páriz Ferenc-műveket sajtó alá rendező – Szigeti Józseftől; a kéziratos énekeskönyvek és verses kéziratok hollétét feltáró Szabó T. Attilától; a húszas évek végén párizsi ösztöndíjasként elsajátító Jancsó Elemértől tanulhatta.

Egyetemi jegyzete, a Magyar irodalom a századfordulón (Babeș–­Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár, 1978) a klasszikus szerzők pályarajza mellett az időszaki sajtó és a városi irodalmi élet jelentőségére, az irodalom lokális értékeire is ráirányítja a figyelmet. Középiskolai magyar irodalom tankönyvei (a korszak romániai mostoha politikai körülményei között) két évtizeden át voltak használatban; szűkszavúan, de mégiscsak az irodalmi művekről és azok szerzőiről szólnak.

Mert érdekelte az írók életútja, személyisége, akárcsak kedvenc irodalomtörténészeit, Barta Jánost vagy Németh G. Bélát. Arany Jánosról 1982-ben azt írja, hogy „úgy érezte, visszahúzódó egyéniségében nincs meg a költői hivatás vállalásához szükséges erő […]. Ezért határozta el, hogy – az ő szavaival élve – »hivatalának, feleségének él, és lesz közönséges ember, mint más«”, Peteleiről 2002-ben azt, hogy „tájiság és egyetemesség harmonikusan keresi”.

A Várad folyóiratban 2008-ban publikált recenziójában vállalja meggyőződését az életutak vizsgálatának fontosságáról: „…egy író (művész) életének eseményei éppen úgy művészi élményt alakítóvá válhatnak, mint azok a (társadalmi, történelmi, szellemi) körülmények, viszonyok, amelyek közepette egy-egy műalkotás megszületik, egy életmű kiteljesedik. (Vagy nem teljesedhet ki.) A közvetlenül vagy közvetett módon megtapasztalt élmények sok mindent elárulhatnak egy alkotó művéről. Csak példaként emlékeztetnék Petőfire (akinek élete: költészete), az »életes« Móricz Zsigmondra vagy a művészete szempontjából az életét »szerencsésnek tartó« Kós Károlyra.” Bár ez sem kizárólagos elképzelése; doktori disszertációjában Török Zsuzsa irodalomtörténész éppen az erdélyiség hangsúlyozását figyeli meg egykori tanára monográfiájában: „Kozma Dezső szerint nemcsak élete, hanem mindenekelőtt írásainak tematikája és irodalmi kultúrája avatta a századvég legerdélyibb írójává (értsd: Petelei Istvánt).”

Egyes kötetei – az Egy erdélyi novellista: Petelei István (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969); A valóság igézete. Írók kolozsvári szerkesztőségekben a századfordulón (Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1972); Petőfi öröksége (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976), Koltói ősz. Petőfi Júliája (Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1985) – egyik tanszéki elődje, Kristóf György munkásságának folytatásaként is értelmezhetők. A Mikszáth Kálmán (Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1977), Fantázia és megfigyelés, Mikszáth Kálmán száz éve (Europrint Könyvkiadó, Nagyvárad, 2012), a Krúdy Gyula postakocsiján (Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1981) című köteteiben mint irodalomtörténészt a narráció poétikája foglalkoztatja, a Madách Imre-, Arany-, Kemény-­recepciót tárgyaló Klasszikusok Erdélyben (Erdélyi Kiskönyvtár 19. NIS Kiadó, Kolozsvár, 1995), akárcsak a több kiadást megért Ady- (Ady Endre, Aranyhal Kiadó, Budapest, 2002) és Madách-tanulmányaiban (Madách, Palócföld könyvek, Salgótarján, 2003), az esztétikum keresését a művek kritikai fogadtatásának példáival egészíti ki, akárcsak az Arany-breviáriumban vagy a szintén több kiadást megért Arany János című könyvében (Aranyhal Kiadó, Budapest, 2002).

A Madách Irodalmi Társaság jóvoltából újra kiadott gyűjteményes tanulmánykötetéről (Irodalmunk útjain – Erdélyben. Válogatott írások, Szeged, 2015; változatlan utánnyomás: 2019) azt vallja, szándékában állt „szembesülni egykori, máig elkísérő élményeimmel. Azt hiszem, ez is szellemi léthelyzetek egyfajta »újraélése«”.

Az oktatói munkát a régi magyar irodalom tanára, a magyarországi származású, református teológiát is végzett Szigeti József mellett kezdte Kozma Dezső, végül Csehi Gyula irányítása mellett védte meg bölcsészdoktori értekezését 1970-ben: Irodalom a kolozsvári századvégen: (Petelei István és a századvégi Kolozsvár irodalmi élete). A témát a későbbiekben többféleképpen továbbfejlesztette, publikálta. A nyolcvanas években szaktudományos és módszertani folyóiratok szerkesztőbizottságának lett tagja, ilyen irányú munkássága az 1984-től a Nyelv és Irodalomtudományi Közlemények (1957–) és az alapítástól a Pro Didactica (1981–1989) című kiadványokban követhető.

„[…] önvizsgálatra késztetnek, titkokat tárnak fel, örök érvényű szépségekkel igéznek meg bennünket” – vallotta a klasszikusok olvasásának értelméről 80 évesen egy egyetemi kollégájának, Józsa Istvánnak adott interjúban. Elkötelezett munkása volt a középfokú oktatásban az olvasás megszerettetésének. Ezt mutatja a nagy példányszámban kiadott, általa sajtó alá rendezett művek sokasága (a Kriterion és a Dacia kiadó, 1989 után más kiadók gondozásában is), a középiskolai tanárok I. didaktikai fokozati dolgozatainak általa javasolt témaköre, az, hogy éveken át az érettségi biztosságot, és hogy az 1973-tól kezdve évente megrendezett tanulmányi versenyek döntője elnöki szerepét vállalta két évtizeden át. Ez utóbbit ismeri el a Dicsérő Oklevél (a Mikes Kelemenről elnevezett Magyar Nyelv és Irodalmi Verseny országos elnökeként Sepsiszentgyörgyön vette át 1990 tavaszán). Az irodalmi versenyek díjazottjai közül nem is egy aztán doktori disszertációját is az ő irányításával kívánta elkészíteni.

Az 1989-es fordulatkor (akkor már a kolozsvári magyar tanszéken – külföldre távozások, nyugdíjazás, elhalálozások – miatt már csak ketten oktattak magyar irodalmat Cs. Gyimesi Évával) Kozma Dezső 54 éves volt. De ettől kezdve bekapcsolódott a tudományos élet újonnan alakult vagy újraalakult helyi fórumai és az egyes magyarországiak tevékenységébe: tematikus előadásokat tartott, közleményeikben publikált. Munkái elismerését jelzi 1990-ben a Nadányi Zoltán-díj (A Bihari Irodalmi Társaság, Debrecen Megyei Város és az MTA Nemzetközi Ady-pályázatának díja); 2000-ben a Madách Imre-díj (Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat, Salgótarján ), 2007-ben a Gróf Mikó Imre-emléklap (az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésében és folyamatos működtetésében kifejtett kiemelkedő munkássága elismeréséül, Kolozsvár); 2012-ben a Mikszáth-óra díj (A Nógrád megyei Mikszáth Kálmán Társaság díja). 2016-ban a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést vehette át a magyar irodalomtörténet területén végzett kimagasló kutató- és oktatómunkája, valamint jelentős oktatásszervezői tevékenysége elismeréseként.

Tudományos teljesítménye abban is mérhető, hogy 1997-től doktori kutatásokat irányított, 12 disszertációt sikeresen meg is védtek doktoranduszai. A témák jelzik szakmai preferenciáit, de a jelöltek tudományos irányulása iránti rugalmasságát is: 2003: Szemlélet- és stílusváltás a XIX. század végi rövidprózában; Marosvásárhely színházi élete a XX. században: a marosvásárhelyi Székely Színház története; Gyulai Pál kritikai normái: a magyar irodalmi mező 19. századközépi létrehozása; 2005: Csiky Gergely dramaturgiája és a XIX. század végi magyar drámaírás; Gyermekszínjátszás a 18. századi Magyarországon; Péterfy Jenő irodalomfelfogása; Szubjektív élmények József Attila lírai motívumaiban; 2006: Arany János és a magyar irodalmi hagyományok a nagyszalontai Emlékmúzeumban található könyveinek tükrében; Az éntudat műfajmeghatározó szerepe. Identitásváltozatok a 19. századvég magyar regényében; 2009: A Kalevala magyar fogadtatása: a finn eposz teljes magyar fogadtatása; 2010: A XIX. századi Erdély irodalmi kapcsolattörténetéből; 2013: Nézőpontok az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról. Az események és saját szerep. Az irányításával készült disszertációk túlnyomó többsége könyv alakban is megjelent.

Kozma Dezső az önálló Bolyai Egyetem utolsó éveiben készült fel a magyar nyelv- és irodalomtanári pályára. A szakmában maradhatott: A Bolyai Tudományegyetem Kolozsvár: Tudományos Diákkörök Évkönyve 1955–56. című, 1957-ben megjelent kiadványban már nyertes diákköri munkával szereplő fiatal magyar szakos végzetteket (Láng Gusztáv, Vöő István, Kozma Dezső, Kósa Ferenc, Zsemlyei János) egyszerre hívták meg 1959-ben tanítani az egyetem magyar tanszékére. A fiatal, sőt családalapításra készülő pályakezdő bölcsésznek (akkor már fél éve a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanárának) élete nagy lehetősége lehetett, hogy a kolozsvári, akkor egyetlen romániai magyar egyetem, a Bolyai magyar tanszékére hívták meg tanítani (ott aztán tanársegédi beosztásban is maradt 12 éven át). Csakhogy akkorra – 1959 márciusára – nemcsak a magyar szakmai intézmények, köztük a tudományos élet korábbi fórumai váltak célpontjává és részben áldozataivá az ideológiai átalakításnak (akkori terminussal „racionalizálásnak”), hanem a tanszék is, amelyre immár oktatóként visszatért, a folyamatos politikai fenyegetettség és kiszolgáltatottság állapotában volt, az oktatói kar és a vezetőség is állandóan változott, a tanszék régi kézikönyvtára szétzilálódott, pótlására akkor nem volt kilátás. Az 1956-os magyarországi forradalmat Romániában is követő, megfélemlítő célú intézkedések közé tartozott az is, hogy a „közrend elleni szervezkedés vádjával” 1959 februárjában katonai törvényszék elé állították a tanszék két tanársegédét, majd egyiküket, Varró Jánost 16, másikukat, Lakó Elemért 15 évnyi kényszermunkára, többévi börtönbüntetésre a diákok közül Péterffy Irént, Vastag Lajost, Páll Lajost, Iamandi Emilt és Szilágyi Árpádot ítélték. Gyors ütemben zajlottak a Bolyai Egyetem és a Babeş Egyetem kormánypolitikai program szerinti egyesítésének eseményei. A tanszék nyelvész tanára, Szabédi László április 18-án az öngyilkosságba menekült, Dávid Gyula egyetemi aspiránst hét, Páskándi Géza egyetemi hallgatót hat év börtönre ítélték szintén koholt vádakkal már 1957 márciusában.

Ehhez az 1959-ben végveszélybe került tanszékhez bizonyult mégis hűségesnek a középlaki asztalos irodalomszerető fia.

Illesse emlékét tisztelet.

‍