„Az írás maga áldozathozatal” - Beszélgetés Peer Krisztiánnal

– Kezdjük a frissen megjelent könyved címével. Mire válasz nálad a 42? S most utalnék Douglas Adam Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvére, ahol, tudjuk, 42 a válasz az életet, a világmindenséget illető végső kérdésre.
– A kérdés Douglas Adamsnél is rosszul, azaz pontatlanul van feltéve, ezért születhet meg előbb a válasz. Illetve még az információközlés iránya sem biztos, hiszen a világegyetem legfejlettebb lényei, a fehér egerek hihetetlenül bonyolult kísérleteket végeznek: a fehérköpenyesek reakcióit vizsgálják, mit tesznek, ha jobbra, illetve balra fordul a labirintusban a kísérletet végző egér. Amikor elkezdtem újra verseket írni, nagyjából két éve, még az volt az elképzelésem, hogy nem fogok lapokban publikálni, tizenöt év után egy ilyen visszaszivárgás óhatatlanul komikus benyomást keltene, hanem úgymond robbantok, egy kész kötetet baszok oda az asztalra, aztán majd meglátjuk, hogy viselkedik az asztal. Ugyanakkor azt is érzékeltem, hogy egy ilyen gesztusban is van valami visszás, nem tudok komikusabb, illetve tragikomikusabb kötetcímet elképzelni, mint Juhász Gyula utolsó kötetének a címe: Fiatalok, még itt vagyok! Negyvenkét éves voltam, azt gondoltam, a 42 kellőképp lefokozó hatású cím: ennyire futotta, itt tartok, ebből a tagadhatatlanul szűk és egyre csak szűkülő perspektívából így néz ki a világ, az életem (meg minden). Tehát az Útikalauz csak kis spéttel jutott eszembe. Azt is mondhatnánk, az akkoriban írott versek az én rossz kérdéseim. Persze egy céltévesztett, pontatlan kérdés szándéktalanul ugyan, de valami mást biztosan telibe talál. Még később ugrott be, hogy a marathoni táv is 42, ebből is csinálhatnék egy csinos metaforát: én az a csávó vagyok, aki kiváló időt futva az utolsó száz méteren botlik meg a saját lábában.
– A cím tipográfiája is érdekes. Mint egy véset áll a cím a kötet borítóján, amin zöldes foltok sejlenek át. Ilyen nehéz negyvenkét évesnek lenni?
– Biztos csak én éltem meg nehezen, és akkor még nem is tudtam, milyen ugyanez úgymond „egyedül”, amikor még csak tanúja sincs annak a szörnyű mészárosmunkának, amit napi szinten elvégez rajtad az idő. Ez az „akkor még nem is tudtam” lett végül az elkészült kötet egyik vezérmotívuma. Azt sem én találtam ki, hogy így legyen. Fiatal koromban sem voltak túlzott illúzióim, de negyvenéves koromra szép fokozatosan elvesztettem a hitemet abban, hogy valóságosan is én irányítanám az életem. Egyébként én eredetileg a Nagymaroson bérelt parasztházunk méregzöld, ezeréves, hámló, felpattogzott festésű ajtaját szerettem volna a borítóra, abból a tervből maradtak vissza a zöld foltok, volt például egy olyan köztes, nyomdatechnikailag problémás verzió is, hogy a cím számjegyei ki vannak vágva az addigra már hússzinűnek képzelt borítóból, és ezen a kulcslyukon keresztül látunk rá a visszahajtás zöldjére – ha már alanyiság, feszítsük az elviselhetetlenségig, a komikumig. Most már azt gondolom, a megvalósult, visszafogottab verzió a legjobb, nehezen engedtem el az ötletemet, de hát végül mindig be kell látni, hogy nem mindenhez én értek a legjobban.
– Hosszú út vezetett ehhez a kötethez. Az újramegszólalásodig. Előző köteted 15 éve jelent meg. Miért kell, hogyan lehet abbahagyni a versírást? Mivel van a hallgatás útja kikövezve? Illetve hogyan lehet újra eljutni a versig?
– Kikövezve? Jó szándékkal. Alceste szerint „az jellemzi a biztos ízlésű embert, hogy képes leküzdeni az írási ingert”. De tényleg, hol van az megírva, hogy évente-kétévente új kötetet kell megjelentetni, különben elfelejtenek az olvasók, a kritikusok, nem pályázhatsz eséllyel ösztöndíjra? (Nagy szerencse, hogy ma már nincs olyan állami ösztöndíj, amire hányinger nélkül pályázhatnék.) Mást csináltam, mert más érdekelt. Aztán volt, hogy semmi sem érdekelt. Most meg ugyanazokkal a megoldatlan problémákkal nézek szembe, mint huszonöt évesen. Hogy tudom elkerülni, hogy ismételjem magam? Sehogy. Mi a garancia arra, hogy a következő szövegnél is tehetséges leszek, vagy legalább, hogy az eddigieknél az voltam. Semmi. Megéri-e akár a világ legjobb verse is azt az árat, hogy összevesszek a csajommal, kínozzam a májam, napsütésben ágyban dögöljek depressziósan? Nem. Ment-e könyvek által a világ elébb? Bajosan. Miért írok? Hiúságból. Fogok-e még írni a jövőben? Mi mást tehetnék. De akkor, huszonöt évesen még lázadtam ez ellen a „mi mást tehetnék” ellen, hát ne hülyéskedjünk, nyitva előttem az egész világ. Lehet, hogy így volt, én viszont bezárkóztam. A nemírás tehát önmagam felett aratott győzelem volt. Járulékos veszteségek: önérzet, önbizalom, az „értelmes élet” illúziója, szociális skillek.

Forrás: szepiroktarsasaga.hu
– Aktív pókerjátékos vagy. Költészet és póker – hogyan fér ez meg együtt? Valahol mindegyik játék, felesleges időtöltés, és mégis meg lehet élni belőle, anyagilag és szellemileg is. Erről van szó?
– Mondjuk kíváncsi lennék, melyik időtöltés nem felesleges. Bár lehet, hogy nálam a feje tetejére állt, vagy legalábbis összekutyulódott a Maslow-piramis. De hát már a szőranyás kísérlet is azt bizonyította, hogy a simogatás, a kötődés, a szeretve levés úgyszólván fiziológiai szükséglet, amit innen, a gyász érintésmentes világából csak megerősíteni tudok. Egyébként egy ideje már lényegében nem pókerezek, amikor abból éltem, akkor azzal is foglalkoztam, oktatószájtokat néztem, nem verseket olvastam, és a villamoson azon gondolkodtam, mit csináljak húsz nagyvakkal KJ offal UTG+1 nagy ICM nyomás alatt. De én sajnos egy seggel csak egy lovat bírok megülni. Most olvasok a villamoson. A vonaton meg írok. Tényleg visszavedlettem húszévessé.
– Egy traumakötetről beszélünk. A kedvesed halála van a könyv mögött. Aki valamilyen módon visszahozott téged az irodalomba. Lehet írni, alkotni áldozathozatal nélkül? Most Thomas Mann Doktor Faustusának a problematikájára gondolok, aki az alkotás érdekében megköti a szövetségét az ördöggel.
– Ilyen álmom nekem is volt kamaszként, talán épp a Doktor Faustust olvastam. De akkor az ördög biztosított róla, hogy a földi boldogság éppenhogy az ő fennhatósága. Ezzel el is oszlatta aggodalmaimat, nyélbe üttetett a deal. Amin a végén még csavart is egyet: tudom, hogy reggel majd azt gondolod, ez csak álom, de az ördöggel kötött üzlet, ha álmodban kötötted is, érvényes marad ébren. Aztán találkoztam valakivel, aki fitymálóan megkérdezte, miután elmeséltem az álmom: vérrel aláírtál valamit? Nem tudod a formulát? Kezet fogni, az smafu. Amikor a 42 puzzle-darabkái kezdtek helyükre kerülni, konkrétan felmerült bennem a felvágatlan oldalak ötlete, akkor azért eszembe jutott ez az álom, illeszkedve a trendbe, mely szerint Zsófi haláláért a legabszurdabb módokon tettem magam felelőssé, csak hogy ne kelljen szembenéznem a világ amúgy napnál világosabb irracionalitásával. Néha azt gondolom, az írás maga áldozathozatal, nem fordíthatod el a fejed, nyitva kell tartanod a szemed hozzá, és ez már önmagában traumatizál.
– A halál, ami totálisan felszámol, elvág valamit. Az élet fonalát, ahogy mondják. Csak úgy tudjuk elolvasni a barátnőd halála után írt verseket, ha egy késsel felvágjuk a könyv lapjait. Ezzel valahogy, szimbolikusan mi is a halál munkásai leszünk. Honnan jött az ötlet, mit akartatok sugallni vele?
– Egész életünkben sebeket osztogatunk, ha akarjuk, ha nem. Sőt: „Az én apám sose akart szenvedést okozni. Szemernyi szenvedést se; mindent megtett ezért, hazudott, alakoskodott, fizetett, szerette felebarátosát, mint önmagát, föláldozta az ebédidejét, szóval tényleg mindent. Ez az irtózása és félelme a szenvedéstől temérdek szenvedést okozott.” Feltűzhetek ezer verset a tüskéimre, akkor sem leszek olyan sün, akit sérülés nélkül meg lehet simogatni. Ha teljes passzivitásba menekülsz, még azzal is sebzel, próbáltam. Miért pont az olvasás lenne kivétel. Egyre gyakrabban gondolok magamra performerként, az, hogy a kíváncsiságod által rákényszerítelek a szimbolikus agresszióra, performatív gesztus. Mikor olvastam, a kezemben kés volt, azt mondják, ez költemény.
– Mit tehet a költő a halállal szemben? Hogyan tud megszólalni?
– Semmit és nehezen. Kényszerből. Úgyis rájössz, hogy voltaképp magadat akarod épp megmenteni azzal, hogy a Tádzs Mahalt építed, nehogy véletlen elevenen mellé temetkezz a szerelmednek te is. Ugyanakkor ez az egyik őskép a költőről: ül a szirtfokon és lantot pengetve siratja halott kedvesét. Mert nem tudott nem visszafordulni a Hádészból kifele jövet az önbizalomhiányos, féltékeny idióta: Hát, barátom, Eurüdiké követett – egészen idáig. Sajnos tényleg azt gondolom, hogy ennyit tud a költészet: az eleve megvertségünket konstatálni. Hogy aztán rezignáltan-e, vagy engesztelhetetlen, önpusztító dühvel, az alkat kérdése, bár az alkattal ellentétben az írói attitűd változhat az időben.
– Egyáltalán van terápiás hatása az alkotásnak? Mi lenne a gyászmunka sikeres lezárulása?
– Terápiás hatása az írásnak? Természetesen van, épp ezért ennyire unproffessional ezt nyilvánosan elismerni. Te nem hallod ellenállhatatlanul komikusnak a gyásszal kapcsolatban a munka kifejezést? Pláne azt, hogy sikeres, sőt: lezárul. Én egyelőre ott tartok, addig látok, az érdekel, hogy hogyan tudom átrugdosni magam a mai napon. És mint tudjuk, a működésben van a nyugalom.
– „Az égő sebhez annál hidegebb profiz­mussal nyúlok” – írod. Mennyire kell kiszámítania a hatást a költőnek? – hiszen ő nem csak a szenvedő lény, hanem a költő is, aki az egész költői hagyományt maga mögött tudja.
– Nem tudsz mást csinálni, mint az intuíciódra, az ízlésedre, a hallásodra támaszkodni. Ha olyan verset írsz, amilyet akarsz, az már régen rossz, azt jelenti, nem engedted lélegezni a szöveget. Szóval olyan verset írsz, amilyet tudsz, és ha szerencsés vagy, ez néha olyan lesz, mint amilyet te magad is szeretsz olvasni, akkor nem érzed majd kínosan magad a saját felolvasóesteden. Az igaz, hogy minden mondat mögött száz másik visszhangzik, sőt minden mondat száz másikat takar el szégyenlősen, ez dramaturgiai közhely. E mondatviszonyok felfejtéséről is szól ez a szakma. Ez benne a játékosság, ez a költő médiumszerepe. A tükör segítségével artikulálod magad. Mikor mondjuk azt írom, hogy: „Nem csak én, de semmi sincs jól. Jól van.”, akkor kimondottan egy fricskát adtam Pilinszkynek, dialógusba léptem az Aranykori töredék egy mondatával: „Kimondhatatlan jól van, ami van.” Miért nem kimondhatatlanul, mi ez a modorosság? Ja, hát ezer ilyen modorosság, a kikerülésüket célzó szüntelen, hasztalan igyekezet, és ennek az igyekezetnek, a munkavégzésnek az elrejtése: valami ilyesmi a költői beszéd.
– Milyen poétikák voltak mérvadóak a számodra? Mit akartál elkerülni?
– Azt hiszem, pont ez az originalitás-kérdés érdekel engem a legkevésbé, nem sohasemvolt, új nyelvet akarok alkotni, hanem verset írni. A jelszavam: szintézis. Összeboronálni egy versben mondjuk Petrit, Pilinszkyt, Oraveczet meg Marnót, na ez az embert kívánó feladat. Milyen jó, hogy közben észre sem veszem, különben lefagynék.
– Mit gondolsz az esztétikum és a valóság viszonyáról? Hogyan békíthető össze? „Mondatban vagyok” – mondod egyik versedben. A hatás kedvéért meg lehet-e hamisítani a valóságot?– Az a mondattöredék, hogy „mondatban vagyok”, a kocsma előtt cigizgető valóság hű leképeződése. Viszont rekontextualizálva, ezért szükségképp hamis. A 42 óhatatlanul előhív olyan problémás fogalmakat, mint referencialitás vagy épp őszinteség, szeretem hangsúlyozni, hogy ezek a hatások ugyanúgy nyelvi konvenciók eredményei, ugyanúgy nyelvi struktúrák, mint az objektív líra produktumai vagy a neoavantgarde kísérletek, amik valamiért mentesnek hiszik magukat az alanyiságtól, túlhangsúlyozzák a nyelv önműködését, megfeledkezve a nyelvet működtető, vagy legalábbis működtetni kezdő lírai szubjektumról. A valóság, illetőleg a nyelv és valóság viszonya valami olyasmi, mint a rettenetes szörnyeteg a Gyalog galoppban: „A nyúlon túl? Nem, a nyúl az.” Az álmok természete például arra figyelmeztet, hogy a nyelv nem valamiféle leképeződés, a hangalak tartalmi elem, nincs nyelven túli valóság, vagy ha lenne is, eszközünk a vizsgálatára a nyelv, amely egyből a saját képére is formálja. A tyúk a tojásba harap. Viszont amikor írok, szemben mondjuk a színházi dramaturgi tevékenységemmel, nem hatásban gondolkodom. Ez sokkal inkább egyfajta felfedezőút. Ahogy más írók rám gyakorolt hatását nem tudom és akarom elfojtani, úgy az általam az olvasóra gyakorolt esetleges hatást sem vagyok képes kiszámítani. Legalábbis érnek meglepetések.
– Sikeres a könyved, habár még kevés kritika született róla. Te miben méred a sikert? Hová szeretnél hatni a verseiddel? – „Az a fontos, hogy figyeljenek az emberek és jól érezzék magukat.” Illetőleg: „Én azt sem tudtam, hogy Viktória győzelmet jelent; talán azért, mert veszíteni tanultam meg előbb, mint győzni, s ezért az utóbbi gyanús és ismeretlen volt – úgy hiszem –, nem csak énnekem.” Nyilván jól esik, és készületlenül is ért, hogy az áprilisban megjelent könyv októberben a harmadik kiadásnál tart, háromezer példánynál járunk, ami verseskönyv esetén az ismert világ határa, Csíkszeredában az estünk után, amíg cigiztem, megvett belőle egy kiscsaj hatot a haverjainak. Ambícióm is volt, hogy a kortársi költészet „gettójából” valahogy kitörjek, most mégsem igazán tudok mit kezdeni a rám szakadt rengeteg figyelemmel és szeretettel, bár tagadhatatlanul jól esik. Folyamatosan feladataim vannak, amik nem engedik végezni a dolgomat. Amikor pókereztem, egyetlen mérőszám létezett: az órabér. Minden tevékenység az idődet, a véges életidődet használja el. Most talán abban mérhetem a „sikert”, hogy kinyithatod bárhol a könyvet, szívesen felolvasom, egy pillanatig nem spóroltam a befektetett energiával, nem gondoltam egyes versekről, hogy elbújhatnak a többi között. Ez a „falura elmegy” mentalitás kamaszkoromban nem állt távol tőlem, de most sokkal nagyobb volt a tét. Rendszeresen kapok levelet olyanoktól, akiknek a fogalmazásmódján látszik, hogy nem versolvasók, viszont egy interjú és a hasonló élethelyzet kíváncsivá tette őket; ez szuper, szívesen vagyok a kortárs versolvasás Harry Pottere, a plebejus énemnek ez sokkal többet számít, mint ha agyondédelgetne a kritika. Amúgy egyébként agyondédelget, a Magyar Narancs féléves listáján, ahol huszonvalahány kritikus pontoz, a második lettem a Nádas mögött. Ezt azért baromi nehéz lesz egy következő kötettel túldobnom.
– Mit gondolsz Nietzsche híres kijelentéséről: „élj veszélyesen!” Lehet ez a kijelentés életvezetési utasítás? Vagy minden radikális élet kifullad valahol, és mindenkinél jelentkezik a normalitás utáni vágy?
– Nehezen tudom elképzelni azt az életet, amelyik nem veszélyes. Zsófi halála éppen arra figyelmeztetett, hogy semmi sem tervezhető. Tizenhat évvel fiatalabb volt, nem ivott, nem dohányzott, minden emberi számítás szerint neki kellett volna engem eltemetnie. Az én extremitásaimban vitán felül van valami csináltság, lényegében azért kezdtem inni tizenhat évesen, mert nem voltam elég bolond. Ennek ellenére, ha egy démon lopózna utánam legtitkosabb magányomba, és azt mondaná, ezt az életet, ahogy éltem, még egyszer és még számtalanszor le kell majd élnem, ugyanebben a sorban és rendben, és semmi új nem lesz benne satöbbi – megátkoznám a démont, amelyik így beszél. Minden utam tévút volt vagy kerülőút, és amikor végre mégis azt hittem, megérkeztem, kiderült, hogy zsákutca. A normalitás ugye a család, gyerekek, autó. Jogosítványom nincs, és abban sem vagyok biztos, hogy valakit a borítékolható apa nélküli felnövésre kárhoztathatnék csak azért, mert negyvenkettőn túl már olyan megnyugtató lenne egy gyerek. Node egyszer láttam egy riportot Venyegyikt Jerofejevvel, már gégemikrofonnal beszélt, a gorbacsovi Szovjetunióból nem engedték ki a tervezett franciaországi műtétre, gyöngyvirágillatú kölnit ivott, hónapjai voltak hátra, aztán egy részeg téli éjszakán a lépcsőházból, ahol meghúzta magát, bevonszolta a lakásába egy drabális nő – ő lett a felesége. „– Nem bánja, hogy így alakult az élete? – Nem értem a kérdést. – Hát hogy ez a sok fölösleges szenvedés... – Mondom, hogy nem értem a kérdést, ez az én életem, mit bánjak rajta, hogy az enyém? Megbántam-e, hogy én én vagyok?”
– Manapság a költőket is elég gyakran megkísérti a prózaírás kísértete. Veled nem fordult elő? Min dolgozol manapság? – A kiadó felől is van egyfajta nyomás, engem is vonz a prózaírás penzumjellege, ez is egy lépés lenne a normalitás irányába. Verseket írok folyamatosan, van egy zenés projektünk két színész barátommal, oda dalszövegeket, folyamatosan vannak színházi megkeresések, ez legalább valami pénzt is jelent, és van egy hosszabb távú performansz-projektem, amiről nem beszélek többet, mert sajnos megtettem már, azonmód meg is állt a munka. Viszont elmesélhetem, amit biztosan nem fogok már megcsinálni, mert öreg vagyok hozzá és kényelmes: egy időben úgy képzeltem, az „éhezőművész” projekttel leszek nemzetközi művész, ez abból állt volna, hogy egy szökökút szélén – mondjuk képzeld el a vízesést a Westendben, a Nyugatinál – komótosan nekivetkőzöm, aztán becsobbanok a vízbe, és elkezdem a zsebembe tömni a belehajigált aprót, mindezt addig, míg jön a biztonsági őr és megver, pedig totálisan becsicskulva próbálom neki elmagyarázni, hogy ez contemporary art, közben az egészet valaki videózza, aztán elhívnak Firenzébe, hogy ott is lopjak a szökőkútból stb. Látod, vannak még tartalékaim.
– Azzal a tapasztalattal, ami mögötted van, mit mondanál egy pályakezdő költőnek? Hogyan sáfárkodjon a tehetségével?
– A fiatal költőknél általában, én is így voltam ezzel, sok a lendület és kevés a műgond. Nem az íromversahogyjön attítűddel van bajom, verset talán másképp nem is lehet írni. Inkább az a kérdés épp ezért, hogy melyikünk is a cifra szolga. Ki ír újra kit és hányszor. Találkozás egy öregemberrel, aki, szegénykém, annyit tud mondani, hogy nyelvtanulás, zene, sport. De OK, mondok. Merj szeretni olyan poétikákat is, amilyeneket sohasem művelnél, ez nem a Hegylakó, hogy csak egy maradhat. Dolgozz folyamatosan, ne szégyellj társaságban jegyzetelni, de aztán dolgozd ki a jegyzeteidet, a befektetett idő megtérül, ennyire egyszerű. És: óvatosan az alkohollal. Inni annyi, mint örömöt kölcsönkérni a holnapból, ahogy egy kutyás félismerős fogalmazott.


Peer Krisztián Füst Milán- és Déry Tibor-díjas költő, forgatókönyvíró, dramaturg. 1974-ben született Dorogon. A Trefort Ágoston Gimnáziumban érettségizett. 1992–1997 között az ELTE BTK magyar–filozófia–esztétika szakos hallgatója volt. A Tünet Együttes dramaturgja. Első verseskötete 1994-ben jelent meg, Belső Robinson címmel. Ezt követte a Szőranya (versek, 1997), Név (versek, 1998), Hoztam valakit magammal (versek, 2002), a Fallosz monológok (Hill Ferenc néven, 2002), illetve a Keresők (képregény, Molnár Péterrel, 2007). Másfél évtized után idén jelentkezett újra verseskötettel: új könyve 42 címmel jelent meg.