.svg)
A Bulgakov kávéházban május 25-én ismét összegyűltek az irodalomkedvelők az 54. Bréda Ferenc Irodalmi Körre, amely egyben az évad záróeseménye is volt. Az est meghívottja, Mărcuțiu-Rácz Dóra saját verseit olvasta fel. Az eseményt Péter Blanka és Nagy Zalán moderálta, Sánta Miriám tartott vitaindítót.
Ha Bréda-kör, akkor hétfő este nyolc óra, tehát legtöbb alkalommal sötét utcáról érkezünk a melegfényű emeleti terembe – nyári alkonyból annál ritkábban. Most nem égnek a lámpák, a manzárdablakokon át szűrődik be az égről visszavetülő fény, szétszórtan ülnek ismerős emberek szövegek felé görnyedve, csak a lapok nesze töri meg ritkán a csendet. Ezentúl ilyennek képzelem a szkriptóriumokat. Lassan összegyűlnek a törzstagok, de új arcok is felbukkannak. Péter Blanka nyitja meg az estet: bemutatja a meghívottat, Mărcuțiu-Rácz Dórát, illetve Sánta Miriámot, aki vitaindítóval készült.
Dóra négy versét hozta el, egymás után olvassa fel őket (Kísértetek, Szépen veszíteni, Sok jó ember, Vedd el a várost). „Négy szöveg a milleniálok sötétségéről” – Sánta Miriám vitaindítójának fénytörésében kaleidoszkópszerű egységbe rendeződnek a megannyi irányba törekvő versek. Szerinte nosztalgia járja át ezt a szövegvilágot, de a benne megidézett kortárs kísérteteket nem az ábrándozás eltávolító gesztusával láttatja, hanem rögtön testközelbe hozza – az ábrándozás is része a valóságunknak, de múlt és jelen, a tanítvány és a „nagy öregek” közti határ értelmezhetetlen. A versekben egy nemzedék önmagával való szembesülésének lehetőségét véli felfedezni:
fel-feltörő sötétség és ötcsillagos élet vágyálma közt feszül az ezredfordulósok élettere.
A verseket olvasva a generációs önreflexió tükrébe pillant(hat)unk, de a bennük artikulálódó kilátástalanság indukálta önfelszámolás mellett úgy tűnik, még mindig van tétje annak, mennyire sikerül feloldódni a nyelvben. „Hogyan lehet része az életüknek a nosztalgia úgy, hogy mégis megmaradjon a valóságérzékelésünk?” – összegezi Miriám a versek által kirajzolt kérdés-tereket. Ezt követően, a szünet alatt körvonalazódhatnak a szövegek által játékba hozott személyes tapasztalatok élménymintázatai, hogy utána párbeszédbe elegyedjenek egymással és kiderüljön, mégis hány generáció gyűlt össze, valamint hol húzódnak közöttük a törésvonalak.
A friss levegőről visszatérve kezdődhet a szövegek boncolása: az első hozzászóló, Kuki András a nosztalgia nyújtotta kapcsolódási lehetőséget méltatja. Váradi Nagy Pál a versekről való megszólalás fókusza, valamint az alanyi olvasat és a lírai énre hangolódás közt oszcillál. Méltatja a lírai megszólalás sokrétű hangját, amely mögött fájdalom sejlik fel. Vitathatatlan a szövegek gördülékenysége, nívós versekkel van dolgunk, szögezi le. Szerény Esztert megszólítják a városi sztorik, de néhol követhetetlennek érzi a versek ritmusát. Varga László Edgár az első, aki a (költő)generációk közti hangváltást kihallja „a sör viszont tényleg pofátlanul drága” sorból: eredeti témákról szól fiatal és merész hangon. Egyed Emese is a szövegek megformáltságát emeli ki, de a gondolatritmus kétségtelen erőssége mellett nyitottan hagyná a műfajiság kérdését. Dóra szövegeinek érdeme, hogy könnyedén járnak át műfaji korlátokon. Váradi Pali ezzel vitába szállva hangsúlyozza a szövegek retoricitását: számonkérhetőek rajtuk az oráció művészetének szigorú szabályai, a formán túlmutató koherencia. Gábor Izabella az első verssel kapcsolatban felveti a központozás számára zavaró hiányát. Papp Attila Zsolt a szerénykedő gesztust nehezményezi, hiszen aki ilyen verset írt, kétségtelenül költő: minimalista nyelv és erős társadalmi érzékenység az erősségei ennek a lírának. Péter Blanka az irodalmi asztaltársaságok hermetikusságát érzi visszaköszönni a versbeszédben, mintha „illetlen lenne a jelenlétem ebben a versben, mint olvasó”, ellentétbe állítva a tematikát és a kimunkált beszédet.
A szövegek által feltett kérdések egyre jobban kuszálódó csomóját maga a szerző igyekszik kioldani a vita után. Esterháy Péter szerint „író az, akinek gondot okoz az írás” – erre erősít rá Dóra is, ugyanis bevallja, bajban volt a versírással, mert „egyszerre kikészít és elindít valamit” benne.
Viszont az elénk tett szövegek perdöntőek.
Legutóbbi kötete után kereste a hiteles hangot, amely úgy tud kiemelkedni a generációs hangzavarból, hogy újszerűségében érvényes marad – a formával való kísérletezés is ennek a lenyomata. Az alanyiságra kitérve elárulja, hogy elhatárolhatatlanul vegyül a szövegekbe saját élményanyag. A kedvencnek bizonyuló Vedd el a várost című alkotásról pedig kiderül, hogy egy Zsögödi Nagy Imre festmény olvasata. Bár időnként betolakodónak érezhetjük magunkat a versek hermetikus(nak tűnő) világában, az est végére a – generációk közti – párbeszéd otthonos terévé válik. Ne lépjünk ki innen a legközelebbi találkozásig.
