Az ihlet ahhoz kell, hogy az ember megtanuljon írni - beszélgetés a 70 éves Lőrincz Györggyel

– Kezdjük ezúttal a végétől! Hetven év: mit hozott ez számodra – irodalmi értelemben? – Sok örömet. És néhány díjat is. Azt kell mondanom, többet is, mint amennyit reméltem. S hogyha ezt mondom, az igazat mondom. Részben, mert nem is volt semmi különösebb elvárásom, tisztában voltam a kisváros előnyeivel és hátrányaival is, ráadásul nekem eleve meghatározta az életemet az, hogy „egyedüli” gyermek voltam. Éppen ezért nem szerettem volna túl messzire kerülni Kápolnástól. Néha még így is, Székelyudvarhelyen is túl messzire voltam. Ráadásul nem voltam „hivatásos író”, s ennek is tudtam a korlátait. Nyolcvankilencig gyárban dolgoztam termékkövető diszpécserként, ami azt jelentette, hogy a leszabó műhelyektől és az öntödétől – innen indult a ciklus – a megmunkáló műhelyekig, amely az eszterga-, maró-, prés- és hőkezelőműhelyeket jelentette, kellett tudni a termék minden alkatrészéről. Hogy milyen fázisban van. És olyan termékeim voltak, mint a krumpliválogató vagy a csirkekopasztó, amelyek a különböző csavarokkal, anyákkal együtt, ötszáz vagy ezer feletti „reperből”, vagyis alkatrészből álltak. Erről minden reggel be kellett számolni, hogy mikor, milyen fázisban van az illető alkatrész. A napi nyolc órai munka pedig azt jelentette, hogy hatkor keltem és délután háromra érkeztem haza. És soha nem hivatkoztam az írásra a gyárban. Szerkesztőségbe is, nyolcvankilenc előtt, tízszer, ha jártam. Annyira megszoktam a délutáni írást, hogy még most, nyugdíjas koromra se tudtam teljesen leszokni róla. Olykor vasárnap is írtam, de inkább csak télen, mert nyáron a feleségem és az én szomorúságomra, de megnyugvásomra is, többnyire mentem haza, segíteni. Gondolhatod, néha nagy öröm volt egy kiadós nyári eső.
– Idestova 35 éve pályán vagy: milyen célkitűzésekkel/reményekkel indultál, mit sikerült megvalósítani ebből? – Nézd, számomra, aki falusi gyermek voltam, hallatlan élmény volt az első mondat is. Az, hogy az ember írásban ki tudja fejezni magát, s néha jól is, az már önmagában csoda. Már a megértés is az, és én elég magasra tettem a mércét, nehéz szerzőkön szereztem az értelmezés csodáját, mert József Attila és Juhász Ferenc voltak a kedvenc költőim. A Beniuc által fordított kétnyelvű kötet szinte minden versét tudtam kívülről is. S ez, ha jól emlékszem, több mint száz vers volt. Akkor még az Eszméletet is tudtam. A feleségemmel, aki Adyt szerette, versenyeztünk is, ki tud több verset szabadon elmondani. Aztán, amikor berobbant Juhász Ferenc, hát arról nem is beszélek. S hogy milyen célkitűzésekkel indultam? Az elején, talán mert ösztönös író voltam, nem voltak semmilyen célkitűzéseim. Csak a szép mondatok. A lírai töltet. Engem már nagyon hamar „lerendezett az élet”: huszonhárom évesen megnősültem, kilenc hónapra rá megszületett a nagyobbik fiam, lakást vettünk, kapartunk. Szégyen, nem szégyen, bár nem voltak anyagi gondjaim, nem vittem valami sokra. Amikor nyugdíjba mentem, a fizetésem akkor érte el az 1000 lejt. De például sokszor megcsináltam azt is, hogy amikor már nem volt pénzünk, vagy húsvét jött, hazamentem, elkértem édesapámtól a lovakat, elmentem az erdőbe, fát hoztam, „cirkulán” kivágattam, édesapám már másik héten árulta Medgyesen a deszkát. És persze hozta haza a pénzt nekem. Ez az életem rövid kerete. Bár az is igaz, hogy később tágultak a lehetőségeim is, mehettem volna kétszer is a ştefan Gheorghiu Akadémiára. Nem mentem. És ez már tudatos döntés volt, de lehet, hogy Katona Ádámnak is volt szerepe benne. Gellérd Lajos, a Brassói Lapok főszerkesztője is többször hívott Brassóba. Lakást is ígért. Itt maradtam.
– Regényeid társadalomregények: a székelység sorsát, közelmúltját, jelenét faggatják. Értelmezésed szerint ez a regényíró „dolga”? – Az én értelmezésem szerint ez. Helyettünk nem írja meg soha senki a gondjainkat. Ráadásul biztos vagyok abban is, hogy divatot vagy irodalmi irányzatot nem mi teremtünk.
– Prózával debütáltál, de aztán szociográfiakötetek következtek. Egy korábbi interjúdban ezzel kapcsolatban így nyilatkoztál: „Nem tudtam a műfajok rangját, csak az igazság fájdalmát.” Kitérőnek nevezhetjük az Amíg csak él az embert vagy a Kiment a fény a szemembőlt? – Nem. Sőt! Ami az írást illeti, karcolatokkal, novellákkal indultam. Volt egy kis huncutság is bennem, mert az első novellát Szabó Gyulának küldtem el, aki az Utunknak volt a szerkesztője és földim is volt. Vagyis Homoród-menti. Aztán, már nem emlékszem pontosan, rögtön az után, a Korunkban közöltem néhány írást. Az Azon az estén, A bukás stb. ott jelent meg. Ma is büszke vagyok rájuk. Kántor Lajos valamiért megszeretett, „pátyolgatott”. Gáll Ernő is. Írtak is mindketten rólam. Ahogy később, az Igaz Szónál Gálfalvi Gyurka és Nemess Laci is támogatott! Valamiért szerettek. Már majdnem egy kötetnyi novellám, karcolatom volt, amikor talán az igazság kimondásának szándékával hirtelen – és Katona Ádámnak is köszönhetően – váltottam. Nagyot. Ekkor Magyarországon „tombolt” a valóságirodalom – szociográfiát kezdtem írni. Nagyon izgatott a valóságirodalom, nagyon szerettem. Akkor fontosabbnak éreztem, mint a szépirodalmat. Talán Illyés Gyulától a Puszták népe volt a bevezető a valóságirodalomba, aztán következett Szabó Zoltán, Végh Antal, Moldova György meg mások. És a hazaiak. Beke Gyuri bácsi, Gálfalvi Gyurka, Cseke Péter, Tófalvi Zoli. Azt is mondhatnám, mindent elolvastam. Így született és jelent meg az első kötetem, Amíg csak él az ember címmel. Nem bántam meg. Az első ilyen jellegű írásom A Hétben jelent meg, Kusztos Endre illusztrációjával, még most is megvan Huszár Sándor levelezőlapja, ennyit írt: „Az opuszt nagyon tudtam szeretni”. Viszont volt egy nagyon rossz szokásom: amíg egy beküldött írás nem jelent meg – ez kötet esetében is így volt –, nem írtam másikat. A Feketében című kötetem például, amely a csíkszépvízi öregek otthonáról s a keresztúri gyermekotthonról szólt, legalább négy éven át szerepelt a Kriterion Könyvkiadó kiadói tervében. Végül nyolcvankilenc után, de akkor már statisztikai adatok nélkül, „stilizálva” jelent meg. Azokat időközben kioperáltam s valahol elvesztek. Pedig rengeteget olvastam hozzá Simone de Beauvoirtól és másoktól is. Beauvoir olyan adatokat közölt az öregségről szóló könyvében (Az öregség), amelyeket, ha ismernének a döntéshozók, a településekről sosem vinnék el az öregeket. Mert az öregek otthonába száműzött öregek közel ötven százaléka meghal az első három hónapban. Hetven százaléka az első évben. És csak azok élnek tovább, akik túlélték a megszokott környezetükből a ki- vagy elmozdítás traumáját. (Ezek az adatok hozzávetőlegesek, mert 1982-ben vagy ’83-ban írtam a könyvet.) Azt is írja, és ez így is van: „az öregekkel kapcsolatban majdnem mindenkinek rossz a lelkiismerete, és ezért a hallgatás összeesküvése veszi körül ezt a témát”. Persze, azóta részben rendeződtek a gondok, hisz a nyugdíjazás lehetősége az egész társadalmat átfogja. Viszont a később megjelent kötet sokkal súlytalanabb, gyengébb volt, mint amit hajdan beküldtem. H. Szabó Gyulával – persze a remény jegyében – évről évre megpróbáltuk megjelentetni.
– Részben érintetted már, de most fejtsd ki alaposabban is, amolyan ars poeticásan: számodra a prózaírás ihlet vagy inkább mesterségbeli tudás kérdése? – Mondtam, az elején ösztönös író voltam, tehát ihlet kérdése volt. Éjszaka felkeltem az ágyból, s a konyhaasztal sarkán megírtam, amit akartam. De a valóságirodalom rákényszerített a pontos, egyértelmű fogalmazásra. Ennek a hatása – s hátránya – a regényeknél még ma is meghatározó. Sosem tudtam teljesen elszakadni a földtől. A novelláknál s a kisregénynél néha sikerült, de a nagyobb regényeknél nem. Talán a Besúgó voltam, szívemnél vagy Aszív hangjainál részben igen. De az alapgondolat itt is a valóság volt. Ma már azt is mondhatnám, a regény mesterségbeli tudást is igényel, de sokszor elgondolkodom azon is, hogy sose tudok már egy igazán jó karcolatot írni. Amilyen például a Várakozás balladája vagy az Azon az estén volt. A jó karcolat, novella olyan, mint a vers vagy a pattintott kő. Még ha a valóságról szól is. Olvasd csak el Végh Antaltól Az ökörsirató című novelláskötetéből a címadó novellát. Összefoglalva talán azt mondhatnám, az ihlet ahhoz kell, hogy az ember megtanuljon írni.
– Valóban, novellát, kisprózát mostanában alig írsz… Ennyire megfertőzött a regény? – Nem fertőzött meg, csak ha hozzáfog az ember, nem tud szabadulni tőle. A regény olyan műfaj, amit visszajelzés nélkül és csendben, évekig kell írni. Unalmas. Állandóan a fejezeteken, a részeken jár az ember esze. „Építkezik”! Nem tud szabadulni. Sokszor, mert még álmomban is fut az agyam, fáradtabban ébredek, mint amikor lefeküdtem. Márpedig az embernek, még ha novellát ír is, oda kell tennie az eszét. És ezt nem lehet másképp. Ráadásul amelyiken most dolgozom, a Bécs fölött a Hargitát hatalmas kort, egy sor politikai változást, közel ötven évet, meggyőződést és kételyt, bizonytalanságot fog át. Ki akartam írni magamból mindent, ami fáj. És ha ezt egyszer be tudom fejezni, akkor csak novellát, elbeszélést vagy legfeljebb kisregényt írok. Muszáj is, mert kötelezettségem: van egy biztos olvasóm. A menyem. Ő, a fiam szerint, minden könyvemet elolvassa. S van egy könyvgyűjtő is a családban, aki mindig tartalékol a könyveimből, s nála mindig kapok egy-két könyvet, ha megszorulok. A nagy unokám. Aki olvasni nem olvas, de büszke a könyveimre.
– A legnagyobb visszhangot keltő könyved talán a 2004-es Pusztulás című regény volt, amelyben a székely falu romlásáról írsz. Ha ma írnád a regényt, ugyanolyan képet festenél benne a vidékről? – A legnagyobb visszhangot keltő könyvem a korábban emlegetett Amíg csak él az ember volt. Viszont az igazság az, hogy a Pusztulás is egy többé-kevésbé jól sikerült könyv volt. És büszke vagyok arra is, hogy Márton László javasolta E-MIL-prózadíjra és írt is róla egy nagyon szép ismertetőt a Krónikában. De persze Márton Lászlót nemcsak ezért tisztelem. Visszatérve a Pusztulásra, talán a kép, amit „festenék”, még tragikusabb lenne, csak valószínű másképp írnám meg. Azóta többet is tudok a regényről mint műfajról. Ami persze nem jelenti azt sem, hogy ugyanolyan sikeres lenne, mint az első verzió. Én, könyvként, Az elveszített sziget című novelláskötetemet – ami lehet akár az elveszített haza is – és a Sóvárgás című könyvemet szeretem a legjobban. Viszont, amint ezt önmagam előtt is röstellve már említettem, azóta, amióta ezek megjelentek, mindössze két vagy három novellát írtam. A minőségükről vagy milyenségükről most nem is beszélek. De szeretem az Isten köve című válogatott novelláskötetemet is – Pécsi Györgyi válogatta s írta hozzá az utószót –, és nemcsak magáért a válogatásért. És persze szeretem a Köztiszteletnek örvendő férfit is, ami kilépés volt a saját témavilágomból, s jó is lett volna, ha mindig nem szövöm bele – bár az is igaz, tudatosan – a magam maradiságát. Amely sok esetben lehet pozitív, de néha negatív is.
– Mit gondolsz az irodalmi divatokról, határon innen és túl? S hát a te helyedről? – Már a kérdést is túlzásnak tartom. Ezeken én nem gondolkodom. Egyikről sem. És azt is mondhatnám, amióta a kisebbik fiam meghalt, a helyem is megvan. Nálam nagyobb írókat is felejtettek már el. Az élet annyira felgyorsult, hogy az élők is csak keresik a helyüket benne. De – és ez is tanulság – már rég elfelejtett vagy az irodalmi tudatba be sem épült írókat, költőket is vettek elő. A világ kiismerhetetlen. Egyetlen dolog biztos, hogy valahányszor csak magamról vagy az írásról beszélek, írok, annyiszor kell megköszönnöm a feleségemnek a kitartását. A csendjét. Mert mindig a földön élt, ott tartott engem is, s a vágyai sem szárnyaltak égi magasságokba. Éppen csak ott voltak, öt centire a föld fölött, hogyha nem is repülnek, lebegjenek. És ebben benne van az is, hogy sose mondta se azt, hogy írjak, se azt, hogy ne írjak. Ő csak csendben végezte a dolgát. Tanított, kötött, vagy tette, amit kellett. És ez több, mint amit remélhet az élettől az ember. Éppen a héten bizonyosodtam meg erről, amikor egy régi barátommal találkoztam, s rákérdeztem, hogy van. Elvált – mondta. Vénségedre? Miért? – döbbentem meg, mert úgy tudtam, jól élnek együtt. Meguntam, mondta. Reggel felkelt, beszélni kezdett, s egész nap be nem állt a szája! Ekkor döbbentem rá, hogy milyen nagy érték a csend is. S a biztonság. Amelyet a feleségem nyújt.
– Hogy gondolod, ha „hivatásos” lettél volna, többet írtál volna? – Én erre azt mondom, mindent megírtam, ami eddig kikívánkozott belőlem. Az viszont előfordulhatott volna, hogy esetleg másképp írtam volna. Vagy behódoltam volna valami divatnak. Nem tudom. Nem is gondolkozom rajta. És innen, amilyen korban én vagyok, már nem is érdemes gondolkodni róla.

Lőrincz György 1946-ban született Kápolnásfaluban. Író, elbeszéléseket, novellákat, regényeket ír, esszéista és a szociográfiai publicisztika művelője. Középiskolát Szentkeresztbányán végzett. Zetelakán és környékén volt helyettes tanár 1966–73 közt, majd műszaki vezető, technikus a székelyudvarhelyi Élelmiszeripari Gépgyárban. 1990-től a székelyudvarhelyi municípiumi művelődési bizottság szakirányítója, szerepet vállalt a Székelyudvarhelyen felállított szobrok kivitelezésében és az egyleti, alapítványi élet megteremtésében. Szülőföldjén alkot és szervezi az irodalmi, zenei, képzőművészeti életet. 1995-ben alapító elnöke lett a székelyudvarhelyi Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványnak. Idén Magyar Arany Érdemkereszttel tüntették ki.