Az emlékezés kormányosa - interjú Dobai Péterrel

– A tenger visszatérő és örök motívuma. Mit jelent Ön számára a Tenger?
– A tenger szavak nélküli üzenet, mélysége: hívás és búcsúvétel minden partoktól, egy hullám hősi önkívületében örökre ott vagy! Az őslatin Provence partján, Sète halászfalujában, a tenger mellvédje fölött pihen a tengerparti temető. Az egyik virágos sírkő alatt, matrózok, kormányosok, kapitányok sírjai között: a költő, Paul Valéry álmodik emlékező messzeségeket… Ő tudta: „A tenger tesz azzá az emberré, aki lenni akarok.” Hadd idézzek meg itt egy másik latin géniuszt, Pier Paolo Pasolinit: „Ott leszek én majd, mint aki saját elkárhozását álmodja, kint, tengerpartokon, ahol újrakezdődik az élet. Egyedül vagy majdnem, a régi széleken, régi kultúrák romjainál, Ravenna, Ostia vagy Bombay – egál –”… Túl a temetőn a tenger dúlja önmagát, végzetes, ajzott hullámsorok: az egyik hullám már a másik. Gyönyörködöm a horgonyláncon hintázó hajókban. A tengertér s a hajók: visszanéznek, befejezik és újrakezdik álmaimat, emlékeimet. Figyelem, ahogy a tenger-tömeg megvalósul, megvalósítja önmagát, ahogy épül és megépül, ahogy távolodik tőlem, aztán hirtelen lobbannak acélkékjei közel, a szívemig. Első könyvemből valók e sorok.
– Miért kellett várni ennek a kiadására, miközben már a 60-as évek végén, a 70-es évek elején nyelvezetével, egyéni szóalkotásmódjával magára vonta a figyelmet? Mikor íródott valójában?
– Egyetemi éveim során írtam, elkészült, mire befejeztem az univerzitást (1970). A könyv csak 1973-ban jelent meg, akkor én már régen Kubában, Havannában voltam. E három év alatt nyilván cenzori szemek vigyázták verseim várhatóan agresszív „politikai beavatkozását”, abba a pártállamilag preferált „lexikonba”, amelyet példás és „útmutató” antológiák hordoztak és hirdettek „tiszta szigorúsággal”. Tamás Menyhért minősítése igen magasra értékelte első verskötetemet, mondván: „Akkor, amikor már évekkel ’56 után mindenki igyekezett »befelé«, a megfelelő, melegen ajánlott, támogatott és dicséretes, »konszolidált« középpont felé, akkor jössz te egy könyvvel és egyedül szembe mégy az elvárásokkal, már a kihívó címmel is: Kilovaglás egy őszi erődből… Azokban az években kesztyűt dobni a hatalom cirkuszporondjára, nyíltan egyet jelentett a 100 százalékos szilenciummal, a »szocialista realizmus« (szoc.-szür.-reál.) kánonjainak kihívó tagadásával, sőt, kulturális létjogosultságának nyílt kétségbevonásával.” Talán ezért kénytelenült a könyvemet védelmező kiadó várni három évet?
– Az indulást és a későbbi éveket mennyiben határozta meg az, hogy évekig járta a tengert? – Újabb „égi beavatkozás” segített rajtam: kubai ösztöndíjam áldott, üdvös időszaka, akárcsak az érettségi után (1963) a tengerészet, szolgálat az M/S „Hazám” és az M/S „Duna” magyar tengerjáró hajókon, kezdetben hajóinasként (deckboy), majd fedélzeti matrózként és végül hajókormányosként. Ezzel az utóbbi ranggal szereltem le a Duna-tengerhajózási Részvénytársaságtól (DETERT). 1963-tól 1965-ig voltam hajósember. Azt követően felvételiztem az Eötvös Lóránd Tudományegyetem filozófia és olasz nyelv és irodalom szakára, sikerrel. Eleddig tizenöt verskötetem jelent meg, valamennyiben jelen vannak a rajongásig, honvágyig tiszta tenger-versek, a hajók, a kikötők, merész kifejezéssel élve: megjelenik a tengerek, óceánok, öblök, szorosok, szigetek „személyisége”.

Fotó: konyvhet.hu
– Milyen személyisége, élete van a vizeknek?
– A vizek, a tengerek, a folyamok kommunikálnak, üzennek, emlékeznek, álmodnak, riadnak, harcolnak, megbékülnek… és akinek megadatott a boldog sors, hogy hajózzon, az soha el nem felejtheti a tengerek „nyelvét”, „egyetemét”, a vissza már soha nem térő emberek, hajók és kikötők előtti, régen telt időket, amikor még gőzerővel, dízelolajjal s már atomenergiával üzemelő hatalmas teherbírású hajók előtt a szélnek feszített delta- és háromszög vitorlák és tengeri áramlatok röpítették a partok, a kikötők iránt a gályákat, karavellákat, koggékat, galeonokat, briggeket, szkúnereket, klippereket… fedélzetükön a sokszor ismeretlen, végtelen vizek, földrészek, szigetek meghódítására indult merész legénységgel. A tenger: mindennek a bölcsője! A tenger ölel és öl.
– Miért ment el tengerésznek? Milyen tengerjárókon szolgált, merrefelé hajózott?
– Tengeri, hajós sorsomat a kiemelkedően magas színvonalú Eötvös gimnázium (Reáltanoda) azon nemes hagyományának köszönhetem, hogy az éppen érettségiző osztályokba az előző esztendőben érettségizett diákok mindig eljöttek s beszámoltak arról, hogy „kiből mi lett…” A mi osztályunkba – vak véletlen szerencsémre – két olyan tavalyi Eötvös-diák jött sorsáról beszámolni, akik hajógépészként dolgoztak a DETERT Duna-tengerjáró hajóin. Elhatároztam, hogy szerencsét próbálok: megfeleltem a szigorú orvosi alkalmassági vizsgálatokon, a kötelező, felmérő teszteken, átestem a csepeli Szabad Kikötőben (Punto Franco) lebonyolított alapfokú kiképzésen, a fedélzeti munkák minden fajtájára vonatkozóan: kötelek kezelése, csigák, csomók készítése, rozsdaverés, festés, raktárak takarítása, a hajókormányzással és az iránytűvel, a zászlójelzésekkel összefüggő alapműveletek elsajátítása és még sok egyéb, erőt és kézügyességet megkövetelő készség beidegzésére volt szükség, hogy mint kezdő tengerész végre munkaruhát, alkalmanként kimenő, ünnepi uniformist ölthessek. Ezt követően behajóztam az M/S „Hazám” 1500 tonnás teherhajóra, és ezzel a magyar építésű, gyönyörű hajóval bejártam a Fekete-tengert, a Márvány-tengert, az Adriát, az Égei-, a Jóni-, a Tirrén-, a Ligur-tengereket… Hat-hét hónapot hajóztam e fenséges mediterrán vizeken, majd átvezényeltek az M/S „Duna” nevű, folyami és tengeri teherszállításra egyaránt alkalmas hajóra, amellyel a Gibraltár szoroson át kihajóztunk az Atlanti-óceánra, és északnak fordultunk, francia, holland, brit kikötők felé, át a Kieli-csatornán, elértük Hamburgot, Lübecket, a Balti(Keleti)-tengert, majd a Botteni-tengert, hogy azután sorra hajózzunk dán, svéd, lengyel, finn, litván, észt, lett kikötők között, a legkülönfélébb árukkal. Igen, észak is szép, de szívemben mindig éreztem egy mélysodrú honvágyat a mediterrán tengerek iránt… Verseimet, amelyeket sok évvel később a tengerekről írtam, azokat, úgy lehet, maguk a tengerek írták, lévén, hogy egész valómmal: a tenger emléke voltam.
– Mit lehet tanulni a tengertől?
– A tenger lélekjelenlétre, éberségre, bátorságra tanítja hajósait. A hajók föltétlen, mindenkori parancskövetésre tanítanak. Mindazok, akik a tengereken, akár viharzó vizeken, akár nehéz, megerőltető éjjel-nappali munkában megállják helyüket, teljesítik kiszabott kötelességüket, azok az élet minden más kihívásával is nagy eséllyel állnak majd szembe, nem lesznek a sors vesztesei, szerencsétlenjei.
– Irodalmi és filmes (rendezői, forgatókönyvírói) indulása egybeesik, képi gondolkodása vonzza az emlékképek megvalósulásai, a mozgókép és a fotó felé. Filmes eszközökkel él a verseiben is. A filmnyelv ismerete hogyan segíti az írót, a költőt?
– Egyetemi éveim elvégzése után nagy előnyömre vált, hogy bekapcsolódtam a Balázs Béla Filmstúdió, majd pedig a MAFILM-HUNNIA Stúdió számomra felfedezéssel, egy újabb „egyetem” elvégzésével felérő szellemi életébe, a filmírásba, a filmforgatásokba, színészi munkákba és általában a mozgóképpel összefüggő számos igényes és építő, személyiségemet alakító, gazdagító munkafolyamatába: a képi, a „filmi nyelv” mély és termékenyítő ráhatással bírt mind a költői, mind a prózaírói teljesítményemre. Olyan intellektuális és szenzuális készségek birtokába jutottam filmi ismereteim (kamera-beállítás, áttűnés, vágás, flashback, idősíkok váltakoztatása, a képi ábrázolást tovább artikulálva, hivatásos színészek, amatőr előadók, statiszták kiválogatása, megismerése, a képi mozgások lassítása vagy gyorsítása vagy éppen „kimerevítése”, hang- és színhatások manipulálása stb. stb.) bővülése révén, mintha tökéletesen megtanultam volna írni-olvasni-beszélni egy új, idegen nyelven, amely kétségtelen másságával értékes és folyamatos visszahatást gyakorolt irodalmi tevékenységemre. Mintegy húsz játékfilm-forgatókönyvet írtam, amelyekből számos országos, sőt világhírű film lett, leginkább annak köszönhetően, hogy kiemelkedő tehetségű filmrendezőkkel dolgozhattam együtt, éspedig az ő kifejezett felkérésükre. Mondhatnám, és nem lenne túlzás, hogy az irodalmi és a filmi tevékenység egymást nemesítő-termékenyítő együtthatásában éltem és ennek dolgos-delejes erejével éltettem másokat is!
– Az 1980-as éveket nemzetközi hírű filmek forgatókönyvei (is) fémjelzik: Csontváry, Mephisto, Redl ezredes, Hanussen, Radetzky-induló… Milyen volt a közös munka Szabó Istvánnal? Mekkora szabadságot, beleszólást kapott az írás során?
– Különös szerencsémnek tartom, hogy Szabó István, egy magas mércékkel dolgozó, nagyformátumú filmrendező számára írhattam három olyan forgatókönyvet, amelyet ő, rendezői kvalitásai révén, nagyhírű, minősítő filmfesztiválok első díjainak szintjén realizált, és ami nagyon fontos: a film írásában nekem teljes szabadságot adott, jóllehet a könyv elkészültekor ő maga is kivette részét egyes jelenetek vagy dialógusok beleírásából vagy átírásából vagy éppenséggel kihúzásából, ahogy ez járja a filmművészetben.
– Jó néhány regényét, novelláját megfilmesítették, ami pedig kimaradt egy irodalmi forgatókönyvből, megírta regényben (A birodalom ezredese, 1985). Nemegyszer megvalósulatlan vagy betiltott filmje ösztönözte egy-egy könyvének megszületését. Melyeket emelné ki?
– Sok rendezővel dolgoztam a MAFILM műhelyeiben, és megadatott – nem is ritkán – a lehetőség, hogy tanuljak tőlük, akár tisztán irodalmi munkáim viszonylatában is. Például az első forgatókönyvem, a Büntetőexpedíció (rendező: Magyar Dezső) olyan inspirációs erőtérbe lendített, hogy magam is több filmet rendeztem a Balázs Béla Stúdióban, illetve a tévében, melyeknek „sorselemzésébe” itt most mellőzném a belemerülést, elég annyi, hogy hatásosan, sőt kiválóan dolgoztam: valamennyi filmemet betiltották kisstílű politikai okkal, de akár később már ok nélkül is… Vagyis ilyenkor engem, a személyemet tiltották be, további „rendszerellenesség” előfeltételezett gyanúja okán. (Pl. Archaikus torzó, Együtthatók, Anyám, Hétfők és konyhák.)
– Az újavantgárd hullám hatása után végül az új akadémizmus felé fordult. – Akár irodalmi, akár filmes munkáimat idézem föl – gyönyörködve bennük –, láthatóan, érezhetően és igen-igen jótékonyan és bátran: együtt hat, hullámzik, helyet és művészi üzenetet vált az avantgárd, a neoavantgárd, a modern és a posztmodern, sőt: a rejtélyes, nárcisztikus akadémizmus is.
– Már a kubai ösztöndíj (1973–74) ideje alatt önmaga felé fordul verseiben. A rendszerváltozás után költészete emlékezetlíraként jellemezhető (Vitorlák emléke, 1979–1993; Emlék az ember, 2011), az emlékek és a horizont, a végtelen, a hullámok örök mozgása szervesen összefonódnak verseiben. A szerelem, tenger, búcsú, emlékezés, elvágyódás állandó témái. „Ha lehetne a sorssal alkut kötni, az akkori hangomat szívesen visszakapnám” – mondja egyhelyütt. A Belvedere (2014) mintha már visszatalálna hozzá. Kubához és a tengerélményhez is.
– És itt is, a filmművészettel, a mozgó­kép-„gyártással”, filmírással „telített” életemben, csakúgy, mint az Eötvös-reáltanoda után eljött a tengerészet, a hajózás nagy életfordulata: 1963; 1973-ban írószövetségi ösztöndíjjal másfél évre kiutazhattam Kubába, mely országról és népről szólt akkor az egész világ, olykor létfontosságú politikai „mellvédek” omlottak össze, szélén már-már egy atomháborúnak. De ha nehezen is, győzött a TISZTA ÉSZ. (Talán.) Én békében éltem és abban gyönyörködhettem, hogy milyen szépek, ős-szépek a kubai lányok és asszonyok, milyen csodálatosak a kubai táncok, a dalok, a Karib-tengeri, trópusi éjszakák mily könnyen és mily hamar tesznek mindent meztelenné, elérhetővé, elveszthetővé, aztán ismét szembejönnek az emberrel a csodák, egy leány vagy tíz leány gitárral, dallal, és hátrálni előlük lehetetlen. Kört írt körém – bekerített – kihívó szépségük, nevetésük és végre megértettem, milyen nagy tudás a test! Mindőjükre mindörökre emlékezem, viszontlátásukhoz nem kell találkozás!
S ha most valaki megkérdezné tőlem, feledve fáradtságomat, életem sok szépséges évét, hogy: Merre fog tovább vitorlázni? Emlékező bánattal gondolok Osztályrészemre: „Partra szállottam. Levonom vitorlám. / A szelek mérgét nemesen kiálltam. / Sok Charybdis közt, Sok ezer veszélyben / Izzada orcám. // Béke már részem: lekötöm hajómat, / Semmi tündérkép soha fel nem oldja. / Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe / A heves Ifjút!” (Berzsenyi Dániel)


Dobai Péter költő, író, forgatókönyvíró, dramaturg. 1944-ben született Budapesten. 1963-ban érettségizett az Eötvös József Gimnáziumban, matematika szakos osztályban. 1970-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi karán olasz nyelv és irodalom, valamint filozófia és általános nyelvészet szakon középiskolai tanári diplomát szerzett. Érettségi után három évig (1963–1965) hajózott a DETERT tengerjáró hajóin, a Földközi-, az Északi- és a Balti-tengeren. Hajókormányosi képesítéssel szerelt le. 1970–1994 között a MAFILM-nél dolgozott mint rendezőasszisztens, később mint dramaturg és forgatókönyvíró. Forgatókönyvírója volt, többek közt, Szabó István Mephisto, Redl ezredes és Hanussen című filmjeinek, illetve Huszárik Zoltán Csontváryjának. 1973–1974 között Kubában volt ösztöndíjas. Legutóbbi verseskötete Voltam élni címmel jelent meg 2017-ben. József Attila- és Kossuth-díjas (1976, illetve 2014), a Magyar Művészeti Akadémia tagja (1992), a Nemzet Művésze (2014).