„Az emberiség szemet hunyt a szenvedés felett” – Kemenes Henriette “Odú” című debütkötetének bemutatója

„Nyirkos göröngyökközül bújnak majd elő odúmelegszavaim, és lenyúzott bőrüketvisszakapják az átfagyott állatok.”




























Kemenes Henriette: Odú
Kemenes Henriette Odú című debütkötetének első bemutatójára Nagyváradon, az Ady Endre Emlékmúzeum teraszán került sor július 17-én, pénteken este hét órakor. A szerző beszélgetőtársa Szűcs László költő, a Várad folyóirat főszerkesztője volt.

Fotó: Danilics Tibor

„Primordiális szakralitás” – ezzel a szókapcsolattal jellemezte Henriette leginkább a kötetét, ami egy nem feltétlenül pesszimista, de mindenképp visszafordíthatatlanul lefelé tendáló, néha nosztalgikus, néha reményvesztett világképet idéz. „Egy helyrehozhatatlan jelenből való visszavágyódás abba a képzeletbeli kiindulópontba, ahol az emberiségnek még megadatott az esély egy szebb jövő megteremtésére” – mondta, kihangsúlyozva a menedék keresését, az otthonosság érzetét a hanyatlás ellenére. Erre utal többek között az „Odú” címben rejlő szűk hazatérés, oltalom-érzet, ami a kötet szerkesztője, Antal Balázs javaslataként formálódott a kötet címévé. Az állatok menedéket keresnek, „pihenő testük súlyát megtagadja a fű”, jelen van a természet/ember párhuzama, a szemétből lakomázó girhes, megcsonkított kutyák fájdalma. Ugyanakkor megjelennek az urbanizáció szélsőséges képei, az ezzel járó pusztítás, a természet reakciója, az erózió, a földcsuszamlások.
A szerzőre többek között Krusovszky Dénes költő, műfordító, a kötet fülszövegét megíró Kemény István, illetve Petri György nem érzelgős költészete voltak nagy hatással. A beszélgetés folyamán Henriette több anekdotát mesélt az említett szerzőkkel kapcsolatos tapasztalatairól, valamint arról, hogy számára az alkotás mit jelent, az milyen keretek és körülmények között zajlik. Ennek kapcsán szó esett az Élő Várad mozgalomról, arról, hogy milyen szerepet játszik a véleményezés, a kommunikáció és az egyedüllét az alkotásban.

Fotó: Danilics Tibor
Hogy van-e kedvenc vers, van-e olyan szöveg, amit a szerző erősebbnek, amit gyengébbnek érez, változó. Mindig az a kedvenc, ami a legelevenebb, legaktuálisabb, az az erősebb, amit már több emlékezés átmunkált. Így az alkotás folyamata nem merül ki a megírásban, a szövegek általában több átdolgozáson, emésztésen mentek át. Henriette ugyanakkor a személyes megélés mellett nagy szerepet tulajdonít a közösségbéli javaslatoknak és véleményeknek.

Fotó: Danilics Tibor
A tervek tekintetében a szerző arról mesélt, hogy hol és hogyan látja magát tíz éven belül, milyen a kapcsolata szülővárosával, ez milyen kihatással van a költészetére, annak képi világára, atmoszférateremtésére. Henriette ilyen értelemben egyfajta „lokálpatriótának” vallja magát, nagyon erősen kötődik Nagyváradhoz, a nagyváradi élethez.
Az estét, amelyen a pandémia és maszkok ellenére, Szűcs László szavaival élve kellemesen nagyszámú hallgatóközönség volt jelen, a szerző dedikációja, érdeklődő beszélgetések zárták.