Az aknavető férfiakról (Versek)

Az aknavető férfiakról

‍

Bőröm alatt aknavető férfiak.

Őket verejtékezem ki, akikkel sohasem

találkozhatok. Pedig hallok történeteket,

Sebőkökről. Béláról, aki szemében hordta

a háborút. Tudod te, hogy sebesült meg? 

Egy mezőt látott: tisztát, tágast, de nem számolt

a taposóaknákkal. A futás öröme, aztán a sás

árulása, a bokát legyező fű lódulása; míg én

buckák közt lépem az egyhektárnyi mező

szilárd, rögös simaságát, ő az égbe tört.

‍

A gőzkabinok, a hosszú hullámvölgyek

‍

A gőzkabinok, a hosszú hullámvölgyek. Kerítik, kerekítik a teret. Nem zárt helyek. Gránitok, iszapvulkánok. Kőzetek és kockakövek, amerre nézel. Hegylánc. Egy körberajzolt pihenőhely. A szél lapit, silószagot sodor. Odébb istálló. Kövesút. A régi életünkben ott feküdtünk a placcon. Szél. Híd és acélrudak harmonikája. Tények haladnak a folyón, mondják, minden összekapcsolható: a lépted és a kavicsok mozgása, ahogy irányíthatatlan lesz bármi, amit elhajítasz.

Ne félj. Velem nagyvonalúak a tárgyak. Tegyél mellém kést, bicskát. Lásd a mozdulatlanságot, a lényegtelen formát. Mind szelíd. Napközben a fejembe engedlek, és hordalak, hordalak, mint egy teret, aminek útvonala nem kedvez. Annyi ideje áll itt a mező. És állnak a bálák is. Sínekről tűz a nap, a folyó kibuggyan a medréből, fulladnak a halak.

Ne félj. Alkatod mértani szabály, privát ideál.

Titokban tartalak.

‍

Esztenák

‍

Ez is egyszer

távoli lesz,

elég távoli.

Na de mire megyek vele?

Úgy hiszem, Isten vigyáz rám,

de rajtam múlik,

lelépek-e a járdáról,

nyirkos füvön állva

kalibakutyák közelébe

merészkedem-e az esztenákon.

Csípőmet éri a víz,

de a sodrás

visszatart.

Falusi fények botlanak

a lombokon túlra,

talpamon vörös

napkorong,

kutaim szárazak,

kéményem hallgat.

Messze a nap,

az első,

amikor

építőmunkások

lakták be szerszámokkal

a legelőt.

Ha majd írok,

legyél ott a renováláson,

járj a köveken,

idd a sós borvizet,

málnatüskék fessék sebesre

a tenyeredet:

Nézd, mennyien érkeztek az átalakításra.

‍