.svg)
Papp Attila Zsolt ráérősen megjelenő verseskötetei képzelt és valóságos helyek, helyszínek meg- és újraalkotásával, felvillantásával teremtenek olyan barátságos, egyszerre ismeretlen és egyszerre ismerős teret maguknak, amelyet aztán kedvére barangolhat be az olvasó. Míves, formaérzékeny versvilágának ezúttal, harmadik kötetében, a Hold és vele az ismeretlenség, a jövő, a sci-fi a kiindulópontja, hogy aztán rémregényen, filmforgatáson, majd a noiron, a krimin át ismerős tájakra érkezzen az olvasó. Jó cím a Vízimozi, és nagyon kitett magáért mindenki, akinek a külcsínhez köze volt, szép a könyv. És hát millió meg egy metaforika „kapuját” nyitja föl kötetcím és cikluscím viszonyrendszere, hiszen a könyv mindjárt a Holdpolgár ciklussal indít, és akkor már lehet is rögtön gondolkozni a hold meg a víz kölcsönhatásain (na jó, persze ez nem kölcsönhatás, csak oda-), de itt a fizikánál szabadabb a pálya (elnézést minden fizikus olvasónktól!). Papp Attila Zsolt sűrű szövésű intertextuális hálót sző verseiben, ám e háló szálai leggyakrabban, vagy még pontosabban: legszembetűnőbben populáris irodalmi- és popkulturális, főleg filmes vonatkozások felé mutatnak.
Itt van mindjárt az első vers, A bolygó nevet talál – a klasszikus sci-fi mozik rajongóinak nem is nagyon kell már a versben szereplő alien (igen, így, kurzívan mindjárt!) ahhoz, hogy be tudják lőni a vonatkozó eredeti címet (ráadásul írom ezt éppen H. R. Giger halála után nem sokkal...). Ám ez a bolygó végül is mégiscsak valami másféle, élőbb nevet kap a rá következő, cikluscímadó tételben, hiszen itt egyféle magyarázatát mégiscsak megleljük a csillagos égbe emelt perspektívának – már amennyiben nem elég az önfeledt költői játék olvasásának öröme: az otthon, a végül majd meglelt ismerős táj helyeződik holdmagasba egyféleképp. Abban nem lennék biztos, hogy a haza a magasban tétel a helyén volna itt, hiszen Erdély egyszeri-kétszeri (szóval mindenképp kis számú) említésekor érzésem szerint épp annyira (nem) fogható fel erkölcsi magaslatként, mint egész egyszerűen képtelenségekkel teli helyként (sem). Na jó, az utóbbi érzésem erősebb. De még annál is erősebb azért, hogy egyik sem igaz ebben a kötetben. Annál is inkább, mert közösségi témák nincsenek, a kötet tétjei sokkal személyesebbek, bár az otthonra találás témaköre persze érint egyetemesebb témákat is.
Az előző kötet (Fogadó a senkiföldjén, 2008) végén a beszélő végül is kilépett a senkiföldjén található fogadóból, s itt most láthatóan berendezkedni próbál, kialakítani a végleges teret – ha csupán azért is, mert nem maradt már tere a szabadon úszkálásnak, mint ahogy A vízi emberből ez nagyon szépen kiolvasható („Még nem döntöttem el, jó-e amit látok: / hogy belakják a tengert egyre többen / és állnak ott tömött sorokba zártan...”). Kolozsvár kultúrtörténetének egyes szeletei már kétségtelenül az otthon pozíciójába épülnek a kötetben a Vízimozi és Az ismerős táj ciklus darabjaiban. A kettő között pedig, A belső óriás verseiben ott olvasódik a válasz is a csöndesen föltett miértre. Hiszen itt lép be a másik nagy személyes témája e kötetnek: az apaság, az apává válás, a végleges és visszafordíthatatlan felnövés kérdése. Miközben formailag talán itt szerepelnek a leginkább játékos versek a kötetben, közben éppen ezek perspektívája lesz a legnyugodtabb: a megállapodottságról beszélnek. De addig?
Az első ciklus főhősei Bradbury, Lem, Calvino, Kosztolányi és persze az alien(ek?). Már a Fogadó a senkiföldjén verseiben is megfigyelhető volt a visszatérő szereplők játéka egymástól távol elhelyezett szövegdarabokban, ami által e darabok valamiféle ciklusokon is átívelő diskurzus lehetőséget vetik fel, s most sincsen ez másképp – Lem (A Bradbury utca, A Solaris-emlékház) és a Giger–Scott-teremtmény (A bolygó nevet talál, Alien-változatok) mellett persze a hazai pálya visszatérő szereplője is megvan, méghozzá Janovics Jenő (ha szövegszerűen nem is, de mindenképp ott sejteném őt a kötetnek címet adó vers közvetlen kontextusában, vagyis a Vízimozi és A Kolozsvár-film egyik szereplője is ő). Már kevésbé megfogható funkcióban, de érezhetően a felnőttséggel összefüggő szerepben fordul elő többször a polgár a versek erőterében – valami olyasmi pózként, amely egyszerre kívánatos és egyszerre kívánatosnak előírt, épp ezért kicsit ironikus. A polgár az apa státusza – az apának komolynak kell lennie, mint amilyen a polgár. És amilyen az apa nem biztos, hogy tud vagy akar lenni, mert hát eddig inkább csak mosolygott a polgáron ő... Holdpolgár, mondja a választ – ami polgár is, meg nem is. Komoly is, meg nem is. Valós is, meg nem is. Pont mint a költőség.
És hát hogyne lenne kitüntetően érdekes maga a film, a vizualitás, a látvány a kötet verseiben. A versek beszélője statikus és dinamikus látványokból építi verseit: alapélménye a mindig változó világ, ám most csodálkozva nézi, látja, konstatálja, hogy a változások egy nagyobb, hosszabb érvényű változatlanság kialakítását szolgálták, melynek ő – egyszerre akarva, egyszerre akaratlan – immáron lakója lett, vándora helyett. Ezért is léphetnek be a versek terébe zavartalan a gyermekek és azok anyja. A legkomolyabb darabok az apaság kérdésében születnek – még ha sokszor épp ezek a legjátékosabbak is (Három nővér – ennek befejezése a kötet legemlékezetesebb sorai között van: „Tél közeleg – / áll a váram. – Három élet: / ezzé váltam.”) vagy ironikusak (Dal a példás családapákról). Nem véletlen került a hátsó borítóra a Szelek, vitorlák egy részlete: a Holdra lépő Armstrong és az apává váló beszélő összehangolása remekül sikerült e versben – és milyen szépen együtt van benne minden, amiről ez a kötet szól.
A Vízimozi versei egyszerre konzervatívak és egyszerre merészek: a forma, a technika, a ritmus- és rímérzékenység a míves hagyományhoz kapcsolja őket, a popkulturális és filmes utalások pedig éppen tágítják ennek határait. A nyugtalanság inkább nosztalgikusan jelenik meg, hiszen a nyugalom, a megállapodottság érzete belátott, feldolgozott és elfogadott. A kötet rímeiből friss levegő árad, a lendület pedig – mintha ellene dolgozna az előbb írt megállapodottságnak – imponáló. A PAZS-os hang legfőbb meghatározói között én leginkább Kosztolányit sejteném – az ő játékmetaforái, sőt, egyenesen játék-ars poeticái működnek itt is. Ahogyan ő épített a játék felszínéből, úgy épít a magasba helyezett sci-fiből Papp Attila Zsolt is mélyet.
Papp Attila Zsolt: Vízimozi. Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2014.
