Akkor tört rám a Karácsony, amikor beléptem a kidekorált Silent kávézóba. Pedig csak Mikulás napja volt, és nem is Miklóst vártuk, hanem Antal Balázst. Könyveket hozott, az vajon mit jelenthet, gondoltam, jó gyerekek voltunk talán? Két könyv ékeskedett ugyanis a kiemelten irodalmi asztalnál, jó vastag betűkkel írta rajtuk, hogy LE, meg hogy VAD.
A kiemelten irodalmi asztalnál ült a vendég, szóval Antal Balázs, aki – ha már óraadó a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem magyar nyelv- és irodalom szakán -, hát alap, hogy tart egy könyvbemutatót, valamint beszélgetőtársai: tanárkollégái, Balogh Andrea és Hevesi Zoltán, és a másodéves alapszakos Kemenes Henriette. A kiemelten irodalmi asztallal szemben pedig kiemelten sok ifjú egyetemista foglalt helyet. És látá mindenki, hogy ez jó. Kezdés.
A Kemény Zsigmond irodalmi díjas szerző bemutatkozó-felvezetője az előző, négy óra hosszan tartó egyetemi előadás után még kissé nagyívben fogalmaz, de megtudjuk, hogy anno hamarabb kezdett szépirodalmi szövegekkel kísérletezni, mint a szakmai oldallal és főleg Bodor Ádám tehet mindenről, meg a Sinistra körzet, hogy nem hagyta el az irodalom mesgyéit. “Nagy ívekben” a Kolozsváron töltött időről, doktorálásának körülményeiről és a határon túli magyar irodalommal való foglalkozásáról is mesél Antal Balázs. Írok és ezt komolyan veszem, mondja.
Aztán a két vastagbetűs kiadványra terelődik a szó.
LE. Kiadója a Fiatal Írók Szövetsége, 14 elbeszélést tartalmaz. Ha rajtam múlt volna, még nem jelent volna meg, vigyorog a meghívott, mire hozzáteszi, hogy most mégis kissé megkésettség érzése van, hogy még csak most jelent meg a könyv. Eklektikus stílusú szövegekről van szó, ami a szerkesztői koncepciónak hála különösebben nem észrevehető. Közben figyeli a megjelenő kritikákat, a hízelgőket és a kritikusakat egyaránt. Az abszolút egyszótagú cím ötlete alapvetően véletlenül jött, de Antal Balázs elárulja, hogy a new orleans-i Down nevű zenekar nevéből inspirálódott. Megtetszett neki, hogy az magyarul milyen velős. Mint a tartalom maga. A helyszín Borsod megye, hegyes-völgyes iparzóna, lepukkant bányászvidék. Antal ismerte ezt a vidéket még gyerekkorából, hisz Ózdon született, s szemtanúja volt az ottani közösség romlásának is. Az embereket viszont nem lehet rehabilitálni, csak a vidéket. Tökéletes inspiráció a szövegekhez, amolyan posztkatasztrofális körzet-körítésként. A szereplőknek ez a tér jelenti az univerzumot, amelyből nincs menekvés. A szerző ennél a pontnál hangsúlyozza, hogy a szövegeket nem egy, az ott élő iránti krisztusi szerepvállalás inspirálta, hanem csakis maga miatt volt szüksége arra, hogy megírja őket. A nyelvi lepusztultság kérdéskörének kapcsán elmondja, hogy különc figurákat kellett kitalálnia, akik csonkán beszélnek. A szövegek dramaturgiája általában menet közben alakult, önműködően, a címeket is hol utólag, hol írás közben adta az elbeszéléseknek. A Mindig a jók mennek el cím például egy Charlie számra utal. Mindenesetre a LE című könyv után a családi szféra szívesen elküldené Antal Balázst pszichológushoz. Itt – ha jól emlékszem – több helyütt kuncog a közönség. Én is.
VAD. Verseskötet, mely a Műút gondozásában jelent meg idén. A benne található versek közül az első darabokat húsz éve írta. Sokévnyi gyűjtés tehát, hiszen a versekkel igen óvatos duhaj volt, évi egy-két szöveg csordogált csupán. Jövőre például tuti, hogy nem ad ki új verseskötetet. Néhány mondat erejéig elviccelt az eddigi kiadványainak színkollekcióján, mely az eddigiek alapján igencsak minimalista eszköztárral rendelkezik. Ez a VAD vörös, a LE szürke és van még egy fehér (Kézikönyv határátlépéshez) meg egy fekete (Öreg) dizájn is.
Szóval jó és szellemes Mikulás-napi találkozó volt ez. És a kiemelten irodalmi asztalnál egyetlen kiállított kötet sem dőlt bele a köröttük sorakozó gyertyákba. Mindenesetre sajnálom, hogy az estből a felolvasás rész kimaradt. Minden másra ott a csokibonbon.