Amikor ütemet vált a szív

Dimény H. Árpád Apatológia című kötetéhez rendhagyó módon jutottam hozzá, már-már azelőtt személyes viszonyt alakítottam ki vele, mielőtt kézhez kaptam volna. Egy közösségi portálon futó játéknak köszönhetően magától a szerzőtől kaptam jutalomként a kötetet. Történetem nem egyedülálló, Dimény több olvasót jutalmazott már ajándékkötettel, így új utat nyitott a közvetlen szerző-olvasó kapcsolat létrejöttéhez, s ezzel akár a borítón látható, segítő kezet nyújtó bábkéz is más megvilágításba kerül.
Elsőkötetes szerzőről, mégis érett alkotóról beszélünk. A késlekedés okára a kötetből kiolvasható költői vívódás kínál választ. Mintha a cím is ezt vetítené: az apával szembeni patologikus viszony, ennek boncolgatása a kötet gerince. A hármas szerkezet, a jelen és a múlt idősíkján felbukkanó különböző apamodellek is ezt példázzák. Az első, jelen idejű ciklus a mába kalauzol, a költői én itt és mostja kerül terítékre, a másodikban a szülők emlékéről és elvesztésük fájdalmáról olvashatunk. Az utolsó ciklus apaképe fiktív levelekből bontakozik ki. A három ciklus az apa-fiú kapcsolatra épül – s noha a referenciális olvasat mindig több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol, úgy gondolom, Dimény számára fontos a személyes térbe való beinvitálás. A versekből kirajzolódó narratív szál révén azonban ez az önéletrajziság túllép az itt és most versein, az olvasó egyfajta családtörténettel szembesül.
Dimény első kötete hosszas készülődés eredménye, fontosnak bizonyulhatnak a szelekciós szempontok: az első ciklus versei vegyesek, bár határozottan látszik, melyek a ciklus fő ívét adó szerepkörök: apa, férj/társ. Mindkét szerephez a megfigyelés aktusa, néha passzív jelenlét, szemlélődés társítható: „Hol ég és föld, élek veled,/ újratanulom a rémületet” (életjelek), „Minden este szeretkezés./ Pénteken bort iszunk./ Édesem, szeretve légy” (az otthoni nevelés) a családapa: „A gyermekek alszanak,/ nyugtázom magamban.” (crucifixio). A szerző nyíltan vállalja e szerepeket, a legintimebb szférába enged betekintést. A kötet ajánlással indít, a „szárnyanincs kalandvágy szép asszonyához” íródnak versei – az ajánlás mint pretextus, a megszólított irodalmi hagyomány, a kötet konkrét címzettje eleve kijelöli az értelmezés kereteit: „Küldöm azoknak, akiket egymás felé fúj a szél”, „küldöm neked is,/ a szárnyanincs kalandvágy szép asszonyának.” (életjelek). A Dimény kötetére markánsan jellemző személyes jelleg már itt egyértelművé válik, s az egyes ciklusok során egyre hangsúlyosabb. A ciklus címadó verséből kirajzolódó mindentudó narrátor egyrészt külső szemlélőként határozza meg önmagát, másrészt a hétköznapok mozzanatainak, a mikrotörténetnek az eseményeit, a szerelmes társ/feleség egy-egy gesztusát felnagyítva, kontextusából kiemelve vállalja külső és belső szemlélő szerepét: „nézem amint tejbegrízt/ kavargatsz a kályhán/ szótlan vagy mint a mályvacserje/ a polc takarásában nem kapsz fényt” (résztvevő megfigyelés), „álmosan, még rajta van a felemás pizsama, / még kávét issza se csókja, se vigasza.” (elhidegülés). Ez a szemlélő nem avatkozik be a történésekbe, a pillanatokat „résztvevő megfigyelőként” raktározza el. Hogy minél precízebben érzékeltesse ezt az egyszerre kint- és bentlevőséget, az érzékszerveket hívja segítségül, bátran használ szinesztéziákat: gyengéd hazugság (elhidegülés), cukormáz-burkot lehel (csak a szerelem), bolyhos babapólya (gyűjteménybe), nászgyöngyös izzadás (lilinek). Ez a retorikai alakzat finomítja beszédmódját, a különféle tapasztalati érzékek különleges hatásúak. A Weöres-egysorosokra emlékeztető szóalkotások még izgalmasabbá teszik a verseket (csillagmorzsa, lidérctűz, tojáshéj-szobáiban). E rájátszással könnyed és játékos a stílus, intenzív és tömör az adott gondolat. Mintha a nagyfokú személyességgel együtt a szövegben is otthonosan mozognánk: ismerős hangulatok, klasszikusok köszönnek vissza: „s én olyan boldog,/ mint mézezüst bokrokon heverésző pókok.” (staccato). Ez a szövegből mint textusból és az elmesélt történetekből áradó otthonosság a realitás legapróbb részleteire is reflektáló nyelvezetet teremt, amelyben az intertextusok nemcsak az otthonosság megteremtésére hivatottak: hangulatok, pillanatnyi érzések rejtőznek egy-egy utalásban: „köszönöm, cseh tamás” (staccato), „duke/ ellington-muzsikával” (csak a szerelem), de árulkodó lehet az éjjeliszekrényen heverő könyv is: „Előkészítve már a szekrényre Hamvas,/ Márai.” (az otthoni nevelés). Az első ciklusban egyértelműen a stílus csiszolódik, megszületik a mikrovilág otthonossága, s az itt kialakuló alaphang a későbbi versek olvasatát is egyértelműen meghatározza.
A második cilusban az apa elvesztésének fájdalmát feldolgozó versekkel szembesülünk. Mélyre nyúló visszatekintés kerül terítékre: ebben a múltban – az első versek alapján legalábbis – központi szerepet kap a gyerek, a gyerekkori emlékezés: „D. tanító a szemközti tömbházból aki gyűlölt/ mindenkit még azelőtt hogy fiát elvesztette/ egy autóbalesetben velünk iskolája diákjaival/ különösen szigorúan bánt” (a kazánház). Vonható-e párhuzam a szomorú gyerekkori emlékek és a jelenlegi apaszerep között? Az apával való leszámolás befolyásolja-e a számvetésre, az önmagával való szembenézésre készülő költői ént? Néhol az apa felidézése haraggal társul: „néggyermekes lator vagy, ocsú dani/ ráadásul otthagytad a családod ocsú dani” (ocsú dani). Dimény apa-verseiben ott a tehetetlenség, a hiányérzet is, „apám csak fekszik talán egy halk szisszenés és tűr/ jajszó nélkül” (alig van), „rájöttem, hogy nincs apámról fénykép a házban(...) nem mintha nem lenne apámról fotó van ám (...) egyik fotója elevenen él az emlékezetemben” (apám fotói). Az apa emlékézhez fűződő viszony, a vele való leszámolás ambivalens: a versekből bizonytalanság szivárog, lehetetlen eldönteni, milyen is ez a gyász. (S ha már intertextusokat említettünk, a második ciklus versei igen sok esetben József Attila költészetét idézik, s jó kérdés, Dimény számára mindez mennyire volt teher, mennyire segédeszköz.)
A versekből kibontakozó apakép lényegesen különbözik a megidézett anyaképtől: az anya halála egyértelműen tehetetlenséget, szomorúságot szül, nyoma sincs az apához társuló megvetésnek, haragnak: „anyám kórházban. én nemrég értem haza./ szólongatom istent. ne játszd/ a haragszomrádot.” (fiú-siralom).
A haláltematika szervesen együttjár Dimény verseiben a kórház-motívum hangsúlyos jelenlétével: „Kórházak, klinikák várótermeiben/ kidolgozott koreográfiát várok.” (apatológia), „a klinika folyósóján vártam, hogy Árpádot szólítsák,/ de csak Andreit.” (boldog? legalább elégedett?). A gyakori kórházlátogatás, a név elvesztése/felcserélése egyértelműen az idegenség érzetét erősítik, s nem véletlen talán, hogy terheltek lesznek a második ciklus verscímei. Például a Nagypénteki mise c. vers már címében sűríti az anya elvésztése fölötti fájdalmat, itt az ima egyben számonkérés, perelés Istennel: „sosem beszéltem róla,/ mert szavak, üres, lármás anyag.../ egy férfi amúgy sem kürtöli világgá,/ ami a vállát nyomja.”; „fiam, ne mondd, hogy én vagyok az isten (...) fiam ne mondd, hogy én isten,/ inkább én istenem,/ én sem hittem,/ te hogyan hihetnél bennem. (...) én istenem, jó istenem,/ aludtam hányszor kínban éberen”. Nyílt és őszinte emlékezés, számvetés és leszámolás apával, az anya hiányával, bűntudat és feloldozás reménye, ambivalens érzések versbe szelidítése, az írás mint terápia – talán így lehetne a második ciklus verseit megragadni. S nem mellesleg egy újabb rétege annak a személyes szférának, amelybe már az első ciklus versei is betekintést engedtek.
A kötet utolsó ciklusa egyfajta metamorfózis, szerepjáték: a költő az apa szerepébe bújva az anyának címzett levelekben mesél (margitkámnak). Az Apám leveleiben Dimény gyökeresen változtat versei formáján, stílusán, címzettjén és hangulatán. A már említett ajánlás, a levelek címzettje keretet is kínál, noha a levélműfaj más irodalmi hagyományra épít, s a verseket eddig is meghatározó személyes jelleg még nagyobb intenzitással bontakozik ki. A levélműfaj azonban – épp a szerepjáték révén – az eltávolodás, az elidegenítés gesztusát is hordozza, hiszen épp a második rész szubjektivitását meghatározó, gyermeki nézőpontot iktatja ki: az apa szerepébe bújva, az apa prizmáján keresztül meséli/képzeli újra a történetet. Nem véletlen, hogy a harmadik ciklus szövegeiben már nem a történetíráson, hanem az érzések megragadásán, egyfajta apai számvetésen a hangsúly: „mikor anyám a mosogatókagylónál/ állt háttal nekem s hozzám beszélt s ellened” (II. levél), „te vízen/ cikázó fényként remegtél kurta szoknyában” (IV. levél), „gyomromba loccsantja a félelem fanyar löttyét/ hogy mi lesz szegény kis életünkkel a fiammal/ mert fiam lesz” (XIII. levél). S bár a fiktív levelekkel kerek egésszé formálódik a családtörténet, Dimény 2016-ban megjelent második kötete – a Levelek a szomszéd szobába – ismeretében tudjuk, az apatológia kór- és korképe közel sem teljes, a költői boncasztal bőven tartogat még meglepetéseket. Mindezek mellett Dimény H. Árpád első kötete, a megteremtett mikrovilág, a felvázolt családtörténet a számvetés néhol patologikus viszonyrendszerébe kalauzol, felvillantja a harmóniára való törekvést, a pillanatokban, apró mozdulatokban rejtőző boldogság örömét anélkül, hogy közhelyes életigazságokkal sziporkázna. S ha sikerül ráhangolódni Dimény személyes történetére, könnyen azonosulhatunk a versekkel, hiszen – idézve a szerzőt – „A szív ütemet vált. Ezek életjelek”.


Dimény H. Árpád: Apatológia. Sétatér könyvek, Kolozsvár, 2014.