Amikor a tények beszélnek

Tábori Zoltán Cigány rulett című szociográfiája jelentős kísérlet a romákról folyó diskurzusban, amely nem ritkán fogyasztásra kínálja fel a cigányság traumáit, beleesik a faji megközelítés homogenizáló csapdájába. A könyv a 2008–2009-es magyarországi cigánygyilkosságok helyszínein készített riportokból építkezik, s így egy olyan plurális perspektívát hoz létre, mely helyet ad a történtek értelmezésének.

A Cigány rulett műfaji megkötéseiből adódóan a támadássorozatokkal kapcsolatos tényanyagokból, illetve az azokra adott elbeszélői reflexiókból épül fel, és a támadások helyszínei szerint tagolódik. Ez pedig kétirányú következtetést von maga után. Egyfelől a tartalmat meghatározó tényanyag lehetetlenné teszi azt, hogy a mű megkerülje a magyarországi romák helyzetének leírását és az ehhez kapcsolódó állásfoglalást. Ugyanis a támadássorozat faji különbségtételen alapult, és a cigányházak Molotov-koktéllal és lőfegyverrel való támadásától egészen a célzott gyilkosságig fejlődött, s hat emberéletet követelt. Másrészt a mai Magyarországról is alternatív kistérképet mutat, szembesít a szinte mindenhol felbukkanó szegénységgel, a munkanélküliséggel, a hivatalos ügyintézés csődjeivel, a hatóságok tehetetlenségével, a társadalmi, családon belüli erőszakkal, és így tovább a kisszámú, de reményteljes esetekig.

A mű olvasása a szociográfia műfajiságával kapcsolatos következtetéseknek harmadik irányát is kínálja, megkérdőjelezi a tényirodalomnak is titulált műfaj tényszerűségét. A dokumentumok, riportok narratívába szerkesztése, történetté alakítása a manipuláció kérdésének ad helyet. A könyv struktúrája és az egyes fejezetek szerkesztése a támadássorozat és a mögötte tételezett gyűlölet-állapot természetére hívja fel a figyelmet. Ennek megfelelően olyan eseteket dokumentál, melyek rámutatnak a támadások célzottabbá válására, a gyilkolás szándékának felerősödésére, és kihagy vagy csak megemlít néhány olyan esetet, melyek nem feltétlenül szükségesek ennek ábrázolására. Beépít azonban olyan eseteket, melyek nem rendelhetők a támadássorozatba egyértelműen: ezekben az esetekben az elkövetők nem azonosak, sokszor hivatalosan is „hamis” láncszemeknek minősülnek. A gyűlölet-állapot természetéről azonban az ilyen esetek is sokat mutatnak, például azt, hogy hogyan generál egy támadássorozat újabb támadásokat, hogyan fokozza a helyi konfliktusokat, elégedetlenséget, gyűlöletet tettlegességig, amelynek végül a mintájául is szolgál.

A riportok megszerkesztése is gyanúra ad okot. A beépített szólamok a szerző-elbeszélő irányított kérdéseinek megfelelően alakulnak, s egyetlen rendezőelv szerint épülnek vagy nem épülnek be a mű narratívájába. A szerző-szerkesztő-elbeszélő ilyen módon rendelkezhet a beépített dokumentumokkal, szólamokkal, s bár magaslati pozíciója nem minden esetben feltűnő, a tények történetté alakításában, reflexióiban valamelyest dominál azok fölött. Ez a pozíció olyan esetekben válhat veszélyessé, amelyekben az események rekonstruálását engedélyezi. A galgagyörki eset feltérképezése során az szerző rekonstruálja a támadást és a támadók párbeszédét is. Ebben a párbeszédben a támadók megbélyegző, durva nyelvi viselkedése tehát teljes mértékben a szerző-elbeszélő előítéletének tudható be.

Azonban ilyen szerkesztésben kerülhetnek egymás mellé olyan személyes igazságok, elbeszélői reflexiók, dokumentumok, melyek kizárják vagy értelmezik egymást. Ezek a beépített szólamok viszonylagos autonómiával rendelkeznek, s a legtöbb szöveghelyen nem társul melléjük ítélet, moralizálás, didakszis. Az ítéletmentességet, a szólamok autonómiáját alátámasztja a mű többnyelvűsége is: a hivatalos nyelvhasználat szerint rögzített információk ugyanúgy a saját nyelvi megalkotottságukban illesztődnek be, mint a megkérdezettek tájnyelven megfogalmazott, néha vulgáris elemeket is tartalmazó mondandója. Így a jelentésteremtés nem csak a narratíva szintjén valósulhat meg, hanem ezekben a mikroszövegekben is, a megkérdezettek reflektálhatnak saját sorsukra, vagy szólamaikban ráláthatunk olyan szociális, gazdasági problémákra, amelyek a vizsgált konfliktusok eredői, vagy éppen az őket körülvevő nyomor állandó faktorai.

Megszerkesztésük egy olyan plurális perspektívát, „elmetérképet” eredményez tehát, amely nem homogenizálja faji, etnikai alapon a megkérdezetteket. Minden megszólalás mögött érzékelhetővé válik a beszélő személye, és felvillan egy-egy részlet a saját történetéből. Ezzel együtt különböző, néha egymástól teljesen eltérő valóságértelmezéseket ismerünk meg, melyek ugyan elbizonytalanítják a beemelt dokumentumok tényszerűségét, szerkesztettségükben mégis többet képesek mutatni a valóságból. Ezt a briliáns megoldást is példázhatom a galgagyörki esetet felderítő riportokkal. A felületes szemlélőnek ugyanis az itt kialakult konfliktus, amely végül három cigányház megtámadásához vezet, roma–magyar konfliktusnak tűnik, ugyanis egy roma és egy magyar család perpatvarából indul. Csak a különböző szólamok szerkesztésben derülhet ki, hogy bár az utca lakosainak többsége roma, mégis különbözőképpen vélekednek a konfliktusról: az utca felső részében lakók a magyar házaspárt hibáztatják, úgy nyilatkoznak róluk, mint munkakerülő csövesekről, a lenti lakosok (köztük egy roma, aki a Magyar Gárda tagja) mindezt cáfolják, de ugyanilyen véleményük van a roma családról. A különböző valóságértelmezések egymás viszonyában olyan plurális perspektívát eredményeznek, amellyel nem rendelkeznek például a galgagyörki támadók, akik olyan házakat támadtak, amelyekben a magyar házaspárt támogató roma családok laktak.

Ebben a szerkezetben valósul meg a rasszizmus egyértelműnek tetsző kategóriájának felbontása. A szinte minden esetben tetten érhető, homogenizáláson alapuló faji megkülönböztetés különböző értelmezéseit olvashatjuk az egyes szólamokban. Megnyilvánulási formái eszerint különböznek egymástól: a segítségnyújtás, a saját pozíció, javak, testi épség féltése, egészen a tettlegességet sem kizáró gyűlöletig. Ilyen módon nem képződik egy homogenizált, rasszista többség sem, inkább egy olyan közeg, amely lehetővé teszi az előítéletesség előfordulásait, de ezek az előfordulások minden esetben kicsit mást jelentenek, és pont ezért kell különféleképpen ítélkezni vagy éppenséggel nem ítélkezni fölöttük.

Ugyan felfedezhetjük néhány elbeszélői megjegyzésben az ítélkezést vagy a didakszis fele irányuló következtetéseket, a Cigány rulett néhány hibájától eltekintve mégis képes hatni, legfőképp az olyan esetekben, amelyekben csupán a valóságértelmezések megszerkesztésében foglal állást a történtekkel, a romákkal kapcsolatosan. A tények beidézése során szinte minden szöveghelyen megkerüli a moralizálást, a didakszist vagy az ítélkezést, a jelentésteremtés a narratívában vagy a többnyire autonóm szólamokban valósul meg. Olyan perspektívából láthatunk rá tehát ezekre a cigánygyilkosságokra, amely rákényszerít minden szólam, valóságértelmezés figyelembe vételére, nem enged „könnyű” megértést. A mű a rasszizmus eltérő eseteinek, értelmezéseinek felvillantásával arra késztet, hogy alkossuk meg sajátunkat, és eközben kérdezzünk rá saját előítéletességünkre is.

Tábori Zoltán: Cigány rulett. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2014.