Akinek a vallomásosság a költészet tétje

A jó vers szembekacag a hétköznapokkal, időt fordít ön- és társismeretre, nyakon csípi a traumákat. Tájakat és társakat szelídít. Kiszínezi a magányt, felhangosítja a félelmet, leporolja a vágyat. Könnyed és érzéki módon csábítja magához, együtt alkotásra készteti olvasóját. Nemcsak emberül ért és beszél, de tud virág-, madár-, cukorkanyelven, s „van akkora ereje / mint egy bombagólnak” (virágok egy férfiöltözőben, 108.). A jó vers séta a fák között.

Dimény első, az édesapa halálát feldolgozó Apatológia című debütkötete 2014-ben jelent meg. Két évvel ezután érkezett a feleségével kapcsolatos érzéseit érzékenyen boncoló Levelek a szomszéd szobába. Hat évvel később korábbi köteteinek mélységei és magasságai, mindennapok és ünnepnapok mikrovilágai, motívumai, férfi és női szereplői, az apa és a nő figurái újra felbukkannak. Feltevődik a kérdés, hogy milyen irányba, hogyan mozdult el ez idő alatt a költői megszólalásmód? Hogyan viszonyul az apaság kérdéseihez, a szerelem rejtelmeihez, az élet és az elmúlás fájdalmaihoz? Miként tud megújulni az önismereti kaland?

Az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában megjelent Fák Daphnénak című kötet alkotói nyelvkezelése nem különbözik az előzőekben megszokottaktól. Az alanyi költészetben eddig felsejlő tapasztalatok, kapcsolatok lezárhatatlannak bizonyulnak, így továbbírják-árnyalják magukat a harmadik kötetben is. Csupán a perspektíva, a megközelítés módja más. Az önkitárulkozó líra játékának őszintesége, empatikussága ezúttal újabb kapukat nyit meg. Bár a költészet gerince megmaradt, apró elmozdulások, átalakulások, új(abb) tendenciák jelentek meg, melyek mentén az olvasó előtt mélyebb rétegek tárulnak fel. Kezdetektől fogva erős magánéleti lírával szembesült az olvasó, most azonban a lírai én saját tapasztalatait, élményeit, önvizsgálatának legbensőbb hangjait követhetjük nyomon. A külső szemlélő belsővé vált, szubjektívabb nézőpontot működtetve a gesztusok, események, mikrotörténések vizsgálatában.

A vallomásos líra erdélyi képviselője egyik kezével a hagyományokhoz, másik kezével a kortárs amerikai költészet és a norvég próza felé nyúl. Költői gyakorlata közelíti-távolítja verseit a klasszikus és a kortárs írásgyakorlatokhoz. Provokálja és átírja Babits, József Attila, Ady, Radnóti, Juhász Gyula, Petőfi és Szabó Lőrinc (szerelmi) líráját. Megidézi Wisława Szymborska, Diane Wakoski, Oravecz Imre és Háy János alakját, művészetét. Billy Collins-i módra bánik a vers mondanivalójával, miközben a hétköznapi élet és a természeti szférák keresztmetszetében az allegorikus gondolatsorok lehetőségeivel játszik. Inspirációt merít a monotóniából, valahogy úgy, ahogyan Karl Ove Knausgård is teszi azt a kísérletező, kiforrott prózájában. Dimény figurális versnyelve a klasszikus költői nyelvvel szemben élőbeszédszerűbb, hétköznapibb, ismerősebb. A kötött formák helyett alig központozott egyedi struktúrákat, egymásba fonódó sorokkal játszó, bonyolult összefüggéseket rejtő-kiemelő, gondolatritmusra épülő szabad poétikát találunk. Az örökölt hagyományokhoz való sajátos viszonyulási mód miatt lesz a kötet a magánélet szférájának keretein belül alkotó, ám a modernitást feszegető, újdonságkereső líra példája.

A kötet narratív-visszaemlékező jellegű, azonban a történetek és a cselekményesség mellett a mélyebb líraiság keresése is hangsúlyos. A versbeszéd mély alaptónusa, novellisztikus líranyelve élményeket felelevenítő, teremtő, rögzítő gesztusokon keresztül vezeti az olvasót. Ezt az intenzíven emberközpontú, zavarba ejtően nyitott és őszinte, bensőséges, a lírai én nézőpontját fókuszba állító lírát a hétköznapok tabui, intimitása, frusztrációi szövik át. A férfiszólam labirintusszerű univerzuma a szenvedély ábrándozással, vágyódással, gondoskodással, erotikával, féltékenységgel, megbocsátással, lelki gyötrelmekkel fűszerezett valóságát rejti.

A kötet címében sejtelmesen felbukkanó, babérfává változó nimfa nem adja könnyen magát: az olvasó a kötet végéhez érve még mindig értetlenül áll az értelmezés útvesztőjében. Az, ami a kötetegészre jellemző, túlmutat Daphné alakján. Az ötciklusos versegyüttesben a megszólalás történeteket elbeszélő jellege plurális kötetkompozíciót hoz létre. A záró- és nyitóversek átjárást teremtenek, egységessé fűzik a sokoldalú szövegkorpuszt, melyben a mesei, mitikus, transzcendentális világ iránti érdeklődés egyszerre van jelen. A kötet súlypontos témái az érzéki szerelem, a nosztalgikus emlékezés, a fájó magány és a drasztikus halál. Gyakori, hogy a versírás a vers részévé válik.

A beautiful losers címet viselő első ciklus elképzeléseket és valóságokat szembesít, részletekbe menően láttat (emlék)építő és -romboló folyamatokat, pillanatokat. A hétköznapi epizódokban májusi esküvőn, városnapok forgatagában, bevásárlóközpontban, gyárban, kocsmában, pelenkaszagú otthonban, autóban találjuk magunkat. Tejvér folyik, játékvér ömlik. Hullámként tör fel egy-egy emlék, a jelen, az öregség, az indulat, az apaharag, a salak. A második ciklusban (akusztikus rezonancia) a magánéleti sík kiegészül a csillagászat rejtelmeivel: a hétköznapi forgatókönyvek és képkockák kiegészülnek a NASA fényképeivel. Itt szembesülünk: bármeddig nagyítunk, sosem érünk el egy maximális nagyítást. De olvasóként, bár nem vagyunk fizikai kapcsolatban a történésekkel, képesek vagyunk átvenni azok rezgéseit. A magányos hús ciklusban visszafordíthatatlan történések vetnek véget a teljességnek. A megszakítás/megszakadástörténetekben az elmúlás és halál, a továbbélés, átrendezés és átírás lehetőségei kerülnek középpontba. A negyedik ciklus (a hiány anatómiája) kívülről és belülről figyeli a fákat: vizsgálja a száraz ágak recsegését, a csont-szaru gyökereket, pókhálós kiérlelt kérgeket, a titkokat susogó lombok mozgását, az ágak fény- és árnyékvonalait (fák daphnénak). Evangéliumi szakralitással ruházza fel a táj elemeit. Az utolsó, szerelmi tanácsok csónakázás közben című ciklus a versírás nehézségeit és kihívásait taglalja, miközben gyerekkori, fiatalkori emlékekről, hurkafőzésről, menstruációról, almástésztáról, a prédikációról is szó esik (hurka és almástészta).

Miközben a kötet nő-férfi, férj-feleség/szerető, apa-gyermek kapcsolatát boncolja, emberi és természeti táj átfedi egymást: ahol a természet nem látványelemként működik, ott a nem emberi átszövi a humán gesztusait. A test határvonal: magán és közös összeegyeztethetőségének, a közvetlen tapasztalásoknak, érzéki benyomásoknak a terepe. A látás, szaglás, tapintás médiumain keresztül realizálódó játékos, romantikus együttlét rituáléi és ceremoniális momentumai egymásra vetülnek, ezáltal a test tájba és társba ágyazottságát hangsúlyozza ki.

A mindennapi helyzetekből, szituációkból induló képek legtöbbször egy történés mozaikját ragadják ki, de közben a személyes intimitás észrevétlenül egyetemessé tágul. A kötetben konkrét és metaforikus, univerzális és személyes motívumok teremtik meg az erőteret: a fény és sötét, az út, a nyár, a szenny, a szerelem és halál motívumai hálózzák be a versvilágot. A teljesség igényével ható kötet olyan emberi lélekrezdüléseket idéz elő, melyek (ön)reflexív viszonyulást követelnek. A kitárulkozás az őszinteség létszükségletére világít rá.

Dimény H. Árpád: Fák Daphnénak. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2022.

‍