Akik a „világlátáson átlépő esztétikai normák” hívei maradtak – a Helikon tematikus lapszámbemutatójáról

2026. június 25-én délután 18:00-kor került sor a Helikon tematikus lapszámbemutatójára a Bulgakov Kávéház teraszának árnyékában, az első Helikoni Találkozó századfordulója alkalmából a 15. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretein belül.

László Zsuzsa, az esemény moderátora lendületesen köszöntötte az összegyűlt társaságot, vidáman kifejezve, hogy nagyon örül annak, hogy kint szervezték meg az eseményt. Bár első hallásra nem igazán tiszta, hogy milyen örömre adhat okot az árnyékban is 30 fok körüli fülledt levegő, a párhuzam nagyon erőssé és nyilvánvalóvá vált: 100 évvel ezelőtt pont egy ilyen fullasztó meleg nyári napon gyűlt össze az a jónéhány író és költő, akiknek köszönhetően létrejött az a fórum, amely alapjául szolgált a romániai magyar kultúra fennmaradásának és egy új irodalmi aranykor kezdetének a trianoni békediktátumot követően. Több a közös, mint hinnénk a korabeli tölgyfák és a mai Bulgakov teraszának árnyékában – fogalmazódhatott meg bennünk, ahogy a jelenlévő szerzők és szerkesztők előtt lustán terültek el a tematikus lapszámok.

‍

‍

Azért, hogy mind tisztában lehessünk a Helikoni Találkozó jelentőségével, egyből egy irodalom-szociológiai szemszögből hallhattunk a múlt századi eseményekről. Ferenczi Szilárd avatott be a kontextusba: a trianoni békeszerződést követő első hat év volt a romániai magyar irodalom úgynevezett őskora, amit kevés kiadó, de annál több író és költő jellemzett. A korabeli folyóiratok számosak, de nagyon rövid éltűek voltak, így egyre nagyobb igény formálódott egy olyan munkaközösségre, ami valós reprezentációt nyújthatott volna az erdélyi magyar íróknak. Így jutottunk el 1926. július 16-án Marosvécsre, ahol nagyjából 20 író és költő gyűlt össze az első erdélyi Helikoni Találkozón.

Amint a beszélgetésből kiderült, ez az alkotói közeg értékrend és ideológiai szempontból is nagyon sokszínű volt, viszont egy dologban mind megegyeztek: a szellem és a kultúra elsőbbsége fontosabb bármilyen irányú pártpolitikánál. Szilárd feltételezése szerint az első három évben még lendületből, majd később a folyóirat hatására forrott ennyire egybe ez a sokszínű közösség. Balog Alexandra kiemelte, hogy minden feszültség ellenére, bár elvétve, de megjelenik a jegyzőkönyvekben az elképzelés egy fiatal, magyar olvasói generáció kineveléséről. Bár a szabadlíceumok ambiciózus terve nem valósult meg intézményi szinten, Berde Mária Marosvásárhelyen magánjelleggel elkezdte a fiatalok formálását.

‍

‍

A Helikoni Találkozó társadalmi hagyatékánál tehát vissza is ugrottunk a jelenbe, ahol Papp Attila Zsolt kifejtette, hogy mindezek tükrében egy sokrétegű lapszámot tarthatunk a kezünkben. Kiemelte, hogy a szépirodalmi rész kifejezetten EMIL-kötődésű, és hogy a Költészet Napja alkalmából kérték fel a lapszámban szereplő írókat, költőket, hogy az eredeti helikonos alkotók írásai alapján hozzanak össze egy-egy szöveget.

Nagy Zalán ezután bevallotta, hogy az ilyen kihívások kifejezetten felpezsdítik őt, és bár a felkérés mellé kapott egy ezer oldalas antológiát az eredeti Helikon-költőktől, neki már megvolt, hogy kiket szeret olvasni – így esett a választás Jékely Zoltán A kő-ördög fohásza című versére. Erre szinte válaszolva írta meg saját ördögeit, amelyek néhol porcelánból, máshol meg akár felhőből és csontból voltak.

A következő felszólaló Egyed Emese volt, aki először kiemelte, hogy a két Helikon-közösség (múlt és jelen) nagyon gazdag, ami az egyéni teljesítmény és az alkotói csoport viszonyát illeti. „Ez a mi mitológiánknak egy nagyon fontos része” – fejtette ki, majd rátért Bárd Oszkárra, versének ihletőjére. Előbb az említett költő Schubert című alkotását olvasta fel, hogy erre reflektálva mi is felfedezhessük a közös pontok és párhuzamok vonalát a századkülönbséggel íródott művek között.

Az alkotók sorát Papp Attila Zsolt zárta, aki arra a kérdésre, hogy miért választotta ő is Jékelyt inspirációul, kifejtette, hogy van egy pár olyan alkotó, aki jobban meg tudja szólítani a mai olvasót, írót, mert számunkra is relevánsak a szövegek. Így Dsida és Áprily mellett Jékely is ebbe a kategóriába tartozik. Ezek fényében hallhattuk az Új évszázad felé című verset dupla mottóval, ami által a múltból a jövőbe is pillanthattunk.

Záró szavak után az est végére, aki ott volt, jogosan gondolkozhatott el a két Helikon között akarva és akaratlanul húzott párhuzamokról, a múlt hatásairól és gyümölcseiről. A kérdés az, hogy majd, ha „messze néznek unokáink egy Mars-kolóniáról”, tudnak-e majd úgy visszanézni a mára, mint „prérire az öreg indiánok”?

‍