Aki nem változott. Búcsú Bogdán Lászlótól

Bogdán László a Magyar Széppróza Napján, Lövétei Lázár László és
Király László társaságában (Sepsiszentgyörgy, 2020). Toró Attila felvétele
Ötvenvalahány esztendeje találkoztunk először. Ő talán húszéves volt, én ezek szerint tizenhét. Sepsiszentgyörgyi lakásában beszélgettünk, tulajdonképpen ugyanúgy, ugyanarról, mint amiről később is, ha valahol összefutottunk, vagy esetleg felhívott telefonon. A legutóbbi hónapokban is. Most pedig azon kell elgondolkoznom, hogy miért hal meg, aki nem változik. Nem a test szükségszerű kopásáról van szó, nem is az ezzel szemben folyamatosan gyarapodó lexikális tudásról, az egyre gazdagabb nyelvről, a mind szerteágazóbb műveltségről, hanem a lélek állandóságáról. Bogdán László ugyanolyan lelkes lélek volt élete vége felé, mint amikor megismertem. Szelíd volt, mégis hajlíthatatlan. Talán komorabban, mint egykor, de fáradhatatlanul kérdezett, és válaszolt is legtöbbször saját kérdéseire, világa elragadóan színes volt mindig, fénylett, vérzett, kavargott, fájt is, ám sohasem volt fekete-fehér.
Életművét nehéz lesz rendszerbe foglalnia az irodalomtörténetnek, egyenértékű vers és próza váltogatja egymást benne, ráadásul szerepjátszó költészete is jelentős, egy kitalált orosz költő, Vaszilij Bogdanov is elhallgatott most vele együtt. Ketten vagy sokan hunytak ki egyszerre, de ez a sok valójában egyetlen személy: az a húszéves, nagyralátó, írást és élést együtt tervező fiatalember, akit egy székely kisvárosban egy másik székely kisvárosból, Kézdivásárhelyről jövet irigykedve hallgathattam hajdanában. Irigyeltem, igen, mert kezdettől fogva tudta, mit akar. Írni akart. És íme, írt egy életen át. Majdani méltatóinak ezt a változatlanságot ajánlanám figyelmébe. Olvastam annak idején legelső megjelent prózáját az Ifjúmunkásban, emlékszem a beatköltők indulatát idéző verseire, amelyeket a Matiné című Forrás-kötetében gyűjtött egybe, nem felejthetem a végső soron konzervatív ízlésű Székely János mélyen igazságtalan haragját az élet- és költészetkonvenciók ellen lázadó Bogdán László egyik verse miatt.
Mindebben az a csodálatos, hogy egyre kidolgozottabban, egyre pontosabban – és talán rezignáltabban is –, de változatlan hűséggel írta azt az Erdély-képet vagy székelység-képet, amit megismerni véleményem szerint nemcsak irodalmi élmény, hanem értelmiségi feladat is. Már-már azt mondtam: politikai kötelesség, és mielőtt valaki is félreértene, próbálom megmagyarázni, mire gondolok. Amikor mi írni kezdtünk, a múlt század hatvanas éveinek végén, mámoros érzés volt az előttünk járó generáció népies képvilágában, kitűrt gallérú Petőfi-szédületében, többes szám első személyű aktivizmusában megmerítkezni. Militáns nemzedék volt, éppen Sepsiszentgyörgyön éltek közülük többen is abban az időben, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Czegő Zoltán, Tömöry Péter, de a kevésbé patetikus, kevésbé „rurális” Csiki László is. Persze, hogy rendszerellenes militantizmus volt ez, a hivatalos kollektivizmussal egy másfajta közösségi lírát vagy prózát szegezett szembe, de ha valaki most utólag beleolvas az akkor született sepsiszentgyörgyi irodalomba, láthatja, hogy mennyire különbözött tőlük ennek az írócsoportosulásnak a benjáminja, Bogdán László. Magányosnak is hihetnénk, és ez irodalmilag így igaz, miközben emberileg nála közösségibb lényt keveset ismertem.
Nem tagadom, a tradicionális székelység-kép és Erdély-koncepció felerősítésére, főként Tamási Áron folytatására nagy szükség volt akkor, hiszen ez egyúttal identitásképző, identitáserősítő vállalkozás is volt nyilvánvalóan. Bogdán László szerencséje, azt hiszem, elsősorban hatalmas empátiája volt, az a képessége, hogy meg tudta érteni, fel tudta dolgozni az ő ars poeticájától élesen eltérő irodalmi értékeket is, és hogy tökéletesen otthon érezte magát azok között, akik egyébként nagy tehetséggel, de egészen másképpen, valamiféle romantikus áhítattal ábrázolták a Székelyföldet. Jól tudta, talán másoknál jobban, hogy irányzaton innen és túl az irodalom oszthatatlan, nem egyik vagy másik irányzatot kell szeretni, hanem magát az irodalmat. Hiszen Bogdán László ugyanabban a korban, ugyanabban a városban, ugyanazzal a rendszerellenes indulattal egy teljesen más Erdélyt írt kezdettől fogva: kevesebb pátosszal, több iróniával, megalkotva a tragikum és komikum különös, csak rá jellemező keverékét. Más Erdély volt ez? Másik Erdély? Igen, de nem olyan értelemben, hogy amennyiben az egyik igaz, akkor a másik hamis. Tamási Áron, Tompa László, Sütő András vagy Kányádi Sándor igazsága mellé oda kell tenni Dsida Jenőt, Karácsony Benőt, a későbbiek közül Bálint Tibort vagy Bodor Ádámot, Csiki Lászlót és az ugyancsak kifogyhatatlanul mesélő Vári Attilát, de a Bogdán Lászlónál immár örökre fiatalabb Mózes Attilát vagy Sütő Istvánt is (meg sem próbálkozom most hirtelenjében egy teljesebb listával, annál azért gazdagabbak vagyunk, hál’ Istennek). Szemléletéhez kétségtelenül az utóbbiak állnak közelebb, ha egyáltalán érdemes méricskélni a közelségeket vagy távolságokat. Karácsony Benő derűjére gyakran árnyék vetül, Bodor Ádám árnyékos tájait alig világítja meg egy-egy fénysugár, Mózes Attila vagy Sütő István provinciája könyörtelen, már-már embertelen. Ha jobban meggondolom, ebből a távlatból mégsem magányos író Bogdán László.
Amikor 1968-ban Sepsiszentgyörgyön beszélgettünk, két hasonló, szomszéd kisváros szülötteiként ültünk szemben (igaz, Sepsiszentgyörgynek volt színháza, Kézdivásárhelynek viszont voltak udvarterei). Én sok kitérővel, sok váltással érkeztem aztán oda, ahol vagyok, ezzel szemben Bogdán László nem változott. Végül is Erdély bizonyos értelemben olyan, amilyennek leírjuk. Talán nem a valóságban, de a fejünkben, a képzeletünkben. Székelyföldet is az írói mutatják meg az eljövendő nemzedékeknek, és ez a régió olyan lesz egy idő után, amilyennek ők látják. Sokszor gondolok arra, hogy talán a tizenkilencedik századi Anglia, Franciaország és Oroszország között nem is volt olyan óriási a különbség, mint amilyent Dickens, Balzac vagy Dosztojevszkij nyomán elképzelünk. Közhely, hogy a múltat a krónikások alakítják, nem a fejedelmek. Csakhogy a krónikások többnyire azt írják, amit elvárnak tőlük. Az olvasók, az utódok, rossz esetben az éppen regnáló hatalom. Nem mindegy, mit, miért örökít meg a krónikás. Nos, az Erdélyről kialakult kép az irodalomban és ezáltal a köztudatban is meglehetősen egyoldalú, ezt tudjuk mindannyian. Valamiféle oda-vissza tükörjáték ez, mert ahogy egy másik sepsiszentgyörgyi költő, Magyari Lajos próbálta tagadni, de tulajdonképpen sikertelenül, „fenyők és borvizek” világát várják az erdélyi íróktól határon innen és túl, és nagy a csábítás, hogy ennek a társadalmi rendelésnek tegyenek eleget. Irónia nélkül mondom (hát jó, csipetnyi iróniával mégis): „balladák földjeként” akarják szemlélni sokan ezt a földet, és mivel többek közt tényleg „balladák földje” is, nehéz ellenállni a kísértésnek. Bogdán László kisvárosa viszont nem ilyen, nem mítoszokból, hanem legfeljebb legendákból él nap mint nap, szintén heroikus, de végül groteszkbe hajló vagy félbetört álmokból, színes balkáni történetekből – elvégre a Balkán és Kelet-Közép-Európa keresztútján élünk –, néha tragédiába fulladó, tehetetlen elvágyódásból. Kimeríthetetlen panoptikum ez, írók, színészek, orvosok, kisemberek és nagyemberek vergődése egy olyan rendszerben, amely paródiává zülleszti az ősit és a hősit egyaránt. Azt hiszem, nem véletlen, hogy amikor Bogdán László, aki jószerével még stílust, még formát sem váltott terjedelmes életművében, szükségesnek látta mégis alteregót választani, egy orosz költőt választott, Vaszilij Bogdanovot. Elrontott forradalmakra, cselekvésképtelen álmodozókra, elsikkadt reformokra, félbeszakadt modernizációs kísérletekre nyit ablakot ezzel a Sepsiszentgyörgyről tartósan ki sem mozdult költő, de ez is az ő világa. Mert akármilyen furcsa, a hatalmas Oroszország és a székely kisváros azonos szabályok szerint működik, illetve gyakran éppen hogy nem működik.
A Bogdán László által megörökített tegnap és ma: torzó. Legalábbis a megszokott érzelmes-patetikus, néha könnyesen idillikus Székelyföld-ábrázolásokhoz képest. Viszont az életmű mindenképpen teljes. Érett és egységes. Költészete prózába hajlik, prózája versként is olvasható. Sokat írt, hiszen már ötvenvalahány évvel ezelőtt világossá tette számomra, számunkra: írni és olvasni akar. És ehhez tartotta magát. Ki tudja, honnan szerezte, de Márai Sándort olvasott már akkor, amikor mások még a nevét is alig ismerték. Nem változott egy fél évszázadon át, és ismétlem, soha nem fogom megérteni, miért kell meghalnia annak, akinek a lelke hetvenkét évesen is ugyanaz, mint húszéves korában.