.svg)
Szabó T. Annának
A nyír előbb bőrét hámlotta el, majd ledobta
kérgét, lázba kapott, elszenesítette fájó húsát,
takarónak hullott leveleire szórta saját hamvát,
ezt mondván nekik: bízzátok a földre, ő már
tudja, mi a dolga vele! A föld pedig a szélre
bízta, a szél az esőre, az eső mára már hozta,
egy másik nyárból, egy másik életből, egy másik
nyírág üzenetét, épp ennek, amelyet itt nézek
napok óta, ide a kert végébe ledobva. Fogom,
fölemelem, forgatom, hogy jó lehet, még jó
lesz valamire. Kevés a tűzifám, de nincs lelkem
hozzá, hogy tűzre vessem, azt nem tehetem.
Tegnap még egy könyvespolcot gondoltam el
készíteni belőle, hosszabb darabokra vágva,
majd mindkét végüket átfúrva, kötőre fűzve
állítanám össze alkatrészeit, de tudom már,
rádöbbentem hirtelen, hogy valami másért
került a kezembe. Itt valami más van bízva
mindkettőnkre, talán egy egykori, holdas
nyár nyirkos nyomai után visszarévedő,
egy lenge lélektörténet talán, egy nyíri
hallgatás, egy nyírvágy, egy nyírszerelem.
Ha itt lennél, fehérebb lenne a nyírfa kérge,
s az évgyűrűk harántmagánya feloldódna e
fehérségbe – jutottak eszembe régi sorok,
amiket valamikor, valahová le is jegyeztem.
Azt hiszem, el is küldtem sms-ben egy nőnek,
mintha én írtam volna, mintha neki szólna
tőlem. Nem tudtam, hogy nem az enyém,
ott kallódtak bennem, lehet, évek óta, mint
gazdátlan álló, pállott szobák keshedt tárgyai,
mintha erre a napra lettek volna előkészítve.
Most már csak ennyit sejtek: a nyírjétől kisírt
kertmagány ruhátlan remegő reményét, hogy
még átadhatják, reátok hagyják, hogy valaki
továbbmondja valakinek, hogy van ilyen!
Félve vállalom, igaz, tenyerembe mosódott
már az eső szaga, a szélemlék, a szénillat,
a hamu, a korom grafitrajza beleévődött
sejteimbe, a bőr barázdái és a sorsvonalak
közé, már nyomtalanul, de kitörölhetetlenül,
egy másik nyírágról, abból a másik nyárból,
mégsem az enyém. Nem csak az enyém,
dúdolom szinte, juszt is, ahogy a remény,
ahogy a szemét közt talált emléktárgyak,
ahogy fogom és nézem ezt a megégett és
levágott ágdarabot és fölemelem, jobban
megnézem, és már látom is a kihűlt helyét,
látom az égdarabot, ahonnan jövünk mind,
egy-egy hasonló, hajdani nyári nyírüzenettel,
hogy van ilyen, hogy odaát szabadság van,
elviselhetetlen könnyű nyugalom van, és van
örök szerelem, eléghetetlen, elmondhatatlan.
