(Tilalom-napló, 2.)

Ismered a kígyót, legfondorabb

lényét a rétnek: néha óriás

réz-szeme és bozontja iszonyat.

John Milton: Elveszett paradicsom (Ford. Jánosy István)

1. Az idei húsvét mindenki számára rendhagyó volt. Amerikában pl. sokan autós szertartásokra mentek, és a volán mögött dudáltak egyet, amikor eljött ámen ideje. Én a Deus sive natura elvet követve kibicikliztem a természetbe, és áthajtottam egy kígyón, aztán meg szemben találtam magam egy kivénhedt hippivel, aki egy szál pöcsben gitározott a Duna partján. Szerencsére egyikük sem kérdezte meg, hogy „Szabad-e öntözni?” Csakis a feltámadást gyakorolhatta a kígyó (vagy talán vízisikló), így okoskodtam. Más magyarázatot nem találtam arra, hogyan tudott bepunnyadni az a kígyó (vagy vízisikló – a kis Larousse természethatározómat otthon hagytam) egy olyan forgalmas bicikliúton, amelyen félpercenként áthajt valaki. Itt ugyanis hirtelen mindenki ijesztő iramban száguldozik a bicikliúton, mintha minimum a Tour de France-ra készülne.
A szembeszomszédom, úgy hiszem, nem a Tour de France-ra készül, hanem a Men’s Health címlapjára törekszik. A kijárási tilalom harmadik napján megpucolta a faltól falig érő ablakot és azóta minden este kilenc óra tájban felgyújtja a villanyt, bekapcsolja a tévét, elindít egy videót a Youtube-on, beteszi a wireless fülhallgatókat, alsónadrágra vetkőzik és elkezd súlyozni. Főleg bicepszre és tricepszre gyúr, de néha azért csinál pár fekvőtámaszt és guggolást is (a szobámból inkább a lábon végzett gyakorlatokra van rálátásom). Azt azonban az elmúlt hetek tapasztalata alapján biztonsággal állíthatom, hogy a váll-, hát-, és mellizom edzését lényegesen elhanyagolja. Egyszer kicsit aggódtam is érte, amikor Trump megjelent a plazmatévén és beszélni kezdett, nehogy a lábujjkájára ejtse a súlyokat.
2. Ma elképzeltem, hogy kifejlesztek egy számítógépes játékot, amiben a köhécselő járókelők körül szállingózó koronavírust kell kerülgetni. Vagy lőni: bumm, bumm! Nem is tudom, hogy mi a tudomány aktuális álláspontja, arról, hogy golyóálló-e a vírus. Nem nagyon akarok pánikba esni: naponta egyszer megnézem a statisztikákat és három-négynaponta elolvasok egy vallomásos jellegű írást. A számok nincsenek rám nagy hatással, viszont a vallomásoktól mindig összeszorul a gyomrom. Ha fel akarok háborodni a politikai vezetők felelőtlenségén, meghallgatom, mit mondott már megint Trump. Néha megőrülök attól, hogy amit tehetek, az mindössze annyi, hogy a szobámban kuksolok és várom, hogy elzúgjon a fejünk felett a vírus. Faltól falig járom a maratoni távot.
3. A városban többnyire kisállat és -gyermeksétáltatókkal, illetve önjelölt maratonistákkal lehet találkozni. Az első kategória a vírus szempontjából veszélymentes, azonban tisztán érezhető, hogy az egyhónapos bezártságban a sétáltatott és sétáltató közötti megkövesedett frusztráción már a friss levegő sem fog segíteni. Az újdonsült maratonisták azonban valóságos nyálpermetező gépek, ahogy a nyakadba fújtatnak vagy köhögnek, amikor elügetnek melletted. Maszkot persze nem viselnek, mert az csökkentené a teljesítményüket, amelyet kisvártatva megosztanak majd a közösségi hálón. Nem csak engem zavart ez a folyamatos fújtatás és köhécselés: tegnap egy biciklis tatesz, aki a szemüvegét valamiért nem a szemére, és nem is a homlokára felcsapva, hanem szándékosan egészen hátracsúsztatva, a hajára tette fel, utánozni kezdte a futók köhécselését. Természetesen rajta sem volt maszk. Bumm, bumm!
4. Ma eszembe jutott, hogy Bécsben van egy Panikengasse nevű utca. Gondoltam, jó poén lenne elsétálni oda és készíteni egy maszkos szelfit. A Panikengasse-n nem uralkodott el a pánik, meglehetősen oldott volt a hangulat, török férfiak cigarettáztak és beszélgettek a kisbolt előtt. Én voltam az egyetlen, aki maszkot viselt, a nők többsége inkább fejkendőt hordott. A Panikengasse-n nyíltak már az orgonák, akárcsak a Donát-úton. Mától a boltok is kinyitottak, mindenhova maszkkal lehet bemenni egyszerre egy-két embernek. A vendéglők elvitelre főznek. Emberek ácsorognak a boltok előtt, várják a sorukat. Mindenki kedves és előzékeny, ismeretlenekkel örülünk egymásnak, mosolyog a szemünk. Este azonban az arcomra fagyott a mosoly. Az erkélyen ültem, és épp a panikengasse-i maszkos szelfimre próbálgattam a szűrőket az Instán, amikor a szembeszomszédom nekikezdett a szokásos tri- és bicepsz gyakorlatainak a megpucolt ablak mögött a fekete alsónadrágjában. Talán láthatta, hogy van közönsége, mert egyszer csak egy villanásra lettem figyelmes az esti homályban. A szembeszomszédom fehér feneke volt az. Aztán megfordult, hogy szemből is megmutassa magát. Nem bántam volna, ha legalább egy maszkot visel.