.svg)
A hatalom körforgása. Hiábavaló hajszolásának bemutatása. Silviu Purcărete rendezésében, a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagytermében Eugen Ionescu Macbettjének színrevitele fogyasztásra szánt, jól megemésztendő előadás a maga kabarét idéző díszletével (Helmut Stürmer munkája), bohó látványvilágával, hangulathordozó kellékeivel, pontosan kirajzolódó jellemeivel.
A darab világában az éppen uralkodásának csúcsán csücsülő Duncan király (Bács Miklós) folytat háborút, persze csak tisztes távolból figyelve a csata történéseit. A királyi csapat győzelmével zárul a háború, amibe a darab kezdetén csöppen bele azonnal a néző. A két hadvezér, Macbett (Bogdán Zsolt) és Banco (Viola Gábor), valamint a katonák lojálisan, önfeláldozó módon, a király erejét, hatalmát, önkényuralmát meg sem kérdőjelezve hajtják végre annak parancsait. Kapunk tehát egy fokozottan feszült atmoszférát, amit a diktátor szerepében megjelenő Duncan személyi kultuszának abszurd gyakorlata alapoz meg.
A cselekmény kiindulópontja mindenképp a boszorkányok által felvillantott eljövendő sorsszálak összefonódásának momentuma. Itt kezd gyorsabb tempót diktálni a történet, ritmusosabbá, lendületesebbé válni az előadás, a magától értetődő, rendíthetetlen, „idilli” alapállapot: Duncan zsarnoki uralkodása ugyanis meginogni látszik. Az események, a cselszövések, az ármánykodások következtében a hajtóvadászat megindul, magával rántva szereplőinket.
Az előadásban helyet kap a világ szennyétől, a hataloméhségtől mentes limonádéárus bohóc (Kántor Melinda), aki jól egyensúlyoz a különböző erők között, és brillírozva világít rá arra, mennyire nincs értelem, érték, de legfőképp szív ebben a ranglétra tetejére törekvő macska-egér játékban.
Látjuk a talpraesett, tisztességes, ámbár az önmegvalósítást és feltörekvést áhító hadvezéreket, akik alighogy magukba szippanthatták a felemelkedés légkönnyű, csábító ígéretét, azonnal teljes levegővétellel töltenék meg tüdejüket belőle. E karakterek között tengődnek az orrukig sem látó, robotként funkcionáló katonák, inasok, ordonáncok, és közöttük vannak azok is, akik gyökerestől forgatják fel az előadás világát: Lady Duncan, a későbbi Lady Macbett (Vindis Andrea) és komornái (Pethő Anikó és Román Eszter), akik itt és együtt nem mások, mint a három jóslatot hozó boszorkány. Boszorkányainkat szánt szándékkal nevezhetnénk részletekben rejlő szépségeknek (ha szépek is lennének), azaz annak a töredéknek, amely szüntelen elkerülheti figyelmünk, amely fölött mindnyájan szemet hunyunk, de amely képes akár vesztünket is okozni. A viharként érkező boszorkák úgy lépnek (le) ki a darab világából, ahogy érkeztek: bomlott, széthullt, kaotikus körülményeket hagyva maguk után. Na meg egy, a hatalomtól, árulástól és gyilkosságoktól megzavarodott Macbettet. Macbett halmozva a jót – és járulékos veszteségként – eltussolva a kisebb rosszat, már-már szenvedve tengődik a trónon, aminek súlyát csak újabb negatív cselekedetek képesek redukálni. De hát mindent a hatalomért. Nem igaz?
Az előadás lassan, lineárisan építkezik. A visszafogott, vontatott alapszint határozottan nyomatékosítani kívánja, hogy a hatalom, az elnyomás és idegtépő terror milyen hatást gyakorolhat világunkra. Egyetlen szünet osztja ketté a játékidőt, és készíti fel a nézőt a második egység érzelem-, látvány- és fordulatdömpingjére.
A szereplők terveznek, vágyakoznak, végrehajtanak, némelyikük meghal. Egy csapóajtón keresztül zuhannak alá fejjel vagy anélkül a többi hulla közé. Feltámadnak. Egyszóval minden megtörténik, ami megtörténhet e darab neonlámpás, bársonyfüggönyös, repülőbőrönd-keretes szögei között.
A szereposztáson érződik az a fajta megfontoltság és aprólékosság, ami logikus egy olyan rendező részéről, aki egész pontosan ötödik alkalommal dolgozik a kolozsvári magyar társulattal.
Mókuskerékben érezhetjük magunkat, ha az előadás lezárását, a voltaképpeni félbeszakítását – de semmiképp sem a megkomponált végszót – tekintjük. Szappanoperába illő momentumként szolgál az a bizonyos jelenet, amelyben Duncan eltitkolt fia tűnik fel, aki örökölni jött, és bizony örökölni is fog. Az őt illető trónon ülve mondja el ugyanazt a beszédet, melyet az előtte, az azelőtti és még azelőtti uralkodó személyek megcsorbítva a tekintély, nagyság, valódi tehetség, igazságosság, egyediség, valamint az ember önmagához való hűségének eszményét. Beszéde alatt a háttérben megjelenik egy portré Macbettről, majd a portrén szereplő test újabb és újabb arcokat, ezáltal tulajdonost kap magának. Egyértelmű üzenetként szolgáló vizuális stimulálás, reflektálva arra, hogy bárkiből válhat diktátor, és ha az elhatalmasodó viszály azt kívánja meg, mindenki helyettesíthető.
Az előadás mondanivalóját a nézők szeme előtt lebomló díszlet, a takarítók, kellékesek, világosítók és a színészkollegák előadás utáni, szokásos tevékenységeinek a színen történő, kizökkentő cselekvése kontúrozza igazán, nyitott, egyfajta folytonos karaktert adva a darabnak.
Silviu Purcărete Macbettje görbe tükröt tart társadalmunk elé, a maga parádés és parodisztikus hangvételével, szimmetrikus környezetével, szereplői árnyaltságba oltott egyszerűségével. Egy olyan tetemet boncolgat, amelyről azt hittük, eloszlott a háborús korszakokkal együtt. Vagy csak a felszín alatt, foltokban szivárog, ám e szivárgás is egyértelműsíti: a korrupció, a bűn csírázása, bármely életképes közegben, a státusszal kötött házasság foggal-körömmel való védelmezése.
Kolozsvári Állami Magyar Színház. Eugen Ionescu: Macbett. Rendező: Silviu Purcărete. Szereplők: Bogdán Zsolt, Viola Gábor, Bács Miklós, Vindis Andrea, Dimény Áron, Váta Lóránd, Bíró József, Kántor Melinda, Pethő Anikó, Román Eszter, Balla Szabolcs, Bodolai Balázs, Buzási András, Gedő Zsolt, Kiss Tamás és Marosán Csaba. Díszlettervező: Helmut Stürmer; jelmeztervező: Lia Manțoc; zeneszerző: Vasile Șirli; dramaturg: Visky András; korrepetitor: Kolcsár Péter.
