A tizenhárom éves Gianni Schicchi

Soó Zöld Margit: Napfa II
Mint a csillagok az égen, épp annyira megszámlálhatatlanok azok az operafogyasztók, akik méltatlankodva fortyognak új- s újból jó és még jobb hangi adottságú, kimagaslóan tehetséges énekesek színpadi bénasága miatt. És ezzel párhuzamosan ama operaprodukciók miatt is, amelyek bár zeneileg a tökéletest célozzák meg, térhasználatban, karakteralkotó színészi játékban, dinamizmusban a szükségesnél kevesebbel is beérik. Emlékezzünk csak!: egy-egy csillogó tónusú tenor hosszú percekre felveszi a dicsőséges győző, a szerelmes vagy épp halálba induló hős szabványpozícióját, lépésbe merevedik, súlypontja elöl, hátsó lába funkciótlanul a semmibe hanyatlik, ő pedig keblét és karját előrelendítve a tőle telhető legjobbat adja, kockáztatva egyszersmind, hogy jórészt a rendező tehetetlensége miatt semmitmondó, sematikus pózával a nevetséges határára sodródik.
Igazán eseményszámba megy ezért, ha egy drámai színház vág bele operaelőadásba, a pódiumot rendeltetésszerűen használni tudó, profi színészekkel, a világalkotásban bravúros szabadságú rendezővel!
A 2020-as világjárvány túlcsorduló online-operakínálatában ilyen előadásnak számít a Kolozsvári Állami Magyar Színház 2007-ben bemutatott Gianni Schicchije, amely ímhol a nemzetközi színházi világnap ürügyén vált az internethasználók számára hozzáférhetővé. De hát hogyne volna esemény, ha (sokak között) két olyan név fémjelzi ezt a „régi” produkciót, mint Silviu Purcărete rendezőé és Helmut Stürmer díszlettervezőé, aki a maga komponálta világosítással is ráerősített az emlékezetes látványra.
Tizenhárom évvel ezelőtt persze elsődleges volt – és igazi! – az élmény. Most, az optikai kábel, a bináris kódok és a képernyő ledjei által „adattá” butítva legfeljebb arra vállalkozhatunk, hogy egy tizenhárom éves emlék bizsergésében szeressük újra – ki tudja, hányadszor! – Puccinit és ékszerhez fogható vígoperáját, az 1918 decemberében New Yorkban bemutatott „triptikon” (A köpeny, az Angelica nővér és a Gianni Schicchi) legmarkánsabb, metszően telibe találó darabját. Dante Isteni színjátékának pár sorát alapul véve Giovacchino Forzano a maga rendjén olyan librettót írt Puccininak, amely ma nálunk, Erdély-tájt sokak gyomrát görcsbe rándíthatná az érintettség miatt. Hiszen a mindennél fontosabb Örökségről, családok százainak, ezreinek központi problematikájáról szól; az Osztozásról, a Jussról, a „kaparjkurta” szemléletről. Arról, hogy halálesetben a hátramaradottak rokoniságát (holló hollónak…) felülírja egy másik naturális törvény, egy jóval keményebb, amelyet nagyvonalúan a természetes szelekció rovatába szokás beírni: ember embernek farkasa.
Amikor 2007-ben Kolozsváron színre készült kerülni a Gianni Schicchi, a drámai színház vállalását sokkal inkább kísérte jóindulatú szurkolás, mintsem kétkedés. Akkor is kiváló színművészek játszottak a társulatban, és általában véve egyetértés mutatkozott abban, hogy akik a Purcărete jegyezte produkcióban szerephez jutnak, maximálisan fognak „énekelni”. De nyilvánvaló volt az is, hogy kölcsönemberek nélkül lehetetlen. A Kolozsvári Magyar Opera magánénekesei közül a címszereplő megformálója, Sándor Árpád és a Rinnuccio szerepét adó Pataki Adorján úgy vettek részt a játékban, hogy professzionalitásukkal nem lógtak (illetőleg magasodtak) ki tüntetőleg a többiek közül, a színházi társulat pedig valósággal meghatotta az akkori hallgatókat azzal a mindentbele lelkesedéssel, amely – ízléssel, empátiával, vibráló szerepazonosulással társulva – színházünneppé tette a kolozsvári Gianni Schicchit. Purcărete és vizionárius kollégái voltaképpen úgy „csinálták meg” az ízig-vérig modern opera buffát, hogy a színház és a zene egymás mellé rendelődő, elsőséget vagy vetélkedést nem ismerő szimbiózisában teljesedett ki. A rendező tizenhét percnyi groteszk némajáték-előszóval toldotta meg Puccini és Forzano művét, helyzetbe hozott, ugyanakkor megszabta az egész produkció kulcsát, hangoltságát. Egy ugyancsak néma szerep(lő), az antik tragédiák kórusát, outsidert és krónikást egyaránt megvalósító szemlélő egészítette ki a Puccini-féle karakterkészletet, aki puszta jelenlétével, mimikájával, ripacs playbackeléssel – vagy csupán megfigyelői státusával – kötötte össze a nézőket a színpaddal, a 14. századi Firenzét a 21. századi Kolozsvárral, a vagyonra áhítozó rokonságot és a helyzet kiaknázásában verhetetlen, furmányos parasztot a moralitásban magabiztos (vagy épp moralizálásában önhitt) néző-hallgatóval.