A térkép újrarajzolása – beszélgetés a 90 éves Bodor Ádámmal

Tudomásom szerint az utóbbi években többször is megfordult Belső-Ázsiában, Üzbegisztánban. Túl azon, hogy a kilencvenedik életéve felé közeledve ez önmagában sem elhanyagolható teljesítmény, mi vonzza a „túrázásban”, és kifejezetten ebben a régióban?

Régi szerelem. Tulajdonképpen egy jó hetvenéves projekt, ideje volt megvalósítani. Közép-Ázsia alatt, ha földrajzi és történelmi értelemben nem is, de kulturális jelentőségét tekintve inkább a Selyemút ékköveiként számontartott Khíva, Buhara, Szamarkand, Taskent neve által fémjelzett régióra gondolunk. A kései újkorig kegyetlen szokások uralta varázslatos pusztaság, egyszerre iráni, mongol és türk népek otthona, impozáns erődítmények köré szerveződött településekkel, titokzatos, mesebeli elemektől színes kis univerzum, az egyetemes civilizációt tekintve múlhatatlan érdemű tudósok, matematikusok, csillagászok, orvosok szülőhelye, festői városaiban a középkori iszlám kultúra relikviáival, világra szóló építészeti remekeivel, ahol korábban Kőrösi Csoma Sándor, majd Vámbéry Ármin is megfordult. Gimnazista koromban főleg a földrajz és a történelem érdekelt, akkoriban kerültek a kezembe neves Ázsia-utazók beszámolói, képzeletembe az olvasmányok hatására fészkelte be magát a Kelet rejtelmei iránti kíváncsiság, amely aztán egész életem során végigkísért, csak hát nem volt realitása egy nem éppen olcsó kirándulásnak. Mostanra, életem legvégére engedhettem a hívásnak, anélkül, hogy egy megroppant családi költségvetést hagynék magam után. Nem csalódtam. A tevekaravánok, karavánszerájok, háremek, rabszolgapiacok világának ugyan leáldozott, helyette egy megnyugtatóan kulturált, a hazai viszonyokhoz képest üdítően tiszta és biztonságos környezet fogadott. Fátyollal takart sejtelmes nőalakokat hellyel-közzel még látni az ódon falak alatt, akár várakozni villamosmegállókban, vagy párosával korzózva a fényes sugárutakon, de a védett óvárosok határain kívül általában már minden a huszonegyedik századi előrelátó gondolkodás jegyeit viseli. Így is olyannyira megragadott, hogy az elmúlt ősszel másodszorra is nekivágtam. Bármikor szívesen eltöltenék egy-egy hetet Buharában.

Többször beszélt arról, hogy az utazás – úgy általában – fontos szerepet tölt be az életében, a világ számos egzotikus tájékán megfordult. Vannak-e kedvenc helyei, ahová visszatérne, illetve olyan helyek, ahol még nem járt, de mindenképpen szeretne eljutni?

Kedvenc helyek? Ja, hát azok Erdélyben maradtak. Elérhető távolságban, a tömegturizmustól aránylag kevésbé sújtott helyeken. Szívesen fölkeresnék még néhány távoli, izgalmakkal kecsegtető helyet, de ahogy telik-múlik az idő, úgy néz ki, az ilyen tervek egyre bizonytalanabbá válnak. Az életkor mellett a korral és a társadalmi környezettel együtt az utazás szerepe, az azzal kapcsolatos preferenciáink is változnak. Az utazás, mint a polgári életvitel része, azt hittük, a pihenés, kikapcsolódás és a kaland mellett tulajdonképpen épületes kulturális tevékenység. Most inkább úgy tűnik, több üzletág által bátorított divat, kortünet, majdhogy tömeghisztéria lett. Guruló bőröndök morajlásától kísért, hangoskodó hordák csatangolnak a patinás tereken, jóformán nem is tudják, hol járnak. Nehéz bármerre elindulni anélkül, hogy ezzel számolnunk kellene.

Nem véletlenül érdeklődöm ennyit az utazásról. Műveinek világa egy közelebbről meghatározhatatlan, pontosabban nem lokalizálható, mégis markáns jegyekkel rendelkező tájék, amely mondjuk a nyugati olvasó számára távolinak és elvontnak tűnhet, de a kelet-közép-európai olvasó mégis kicsit a saját világára, annak természeti és társadalmi viszonyaira ismerhet benne. Egyes novelláiban – legutóbbi önálló novelláskötetében, a Seholban is van ilyen elbeszélés – pedig egészen konkrétan utal arra, hogy valahol Máramaros vidékén, az ukrán határ közelében járunk. Megrajzolható-e a Bodor Ádám-művek imaginárius térképe, és egyáltalán fontos-e ez – akár az író, akár az olvasó számára?

Én nem tudom, nem is tudhatom, őszintén szólva, nem is érdekel, hogy az olvasó hogyan egyezteti az imaginárius tájat földrajzi tájékozottságával, erre nézve alig nyújtok fogódzót, akkor járok el helyesen, ha ezt a képzeletre bízom. Miközben nekem egy ilyen fogódzóra szükségem van, történeteim hátterében, ha díszletszerűen is, egy valóságos természeti táj elemei állnak. Amikor a kíváncsi olvasó nem nyugszik, és a tájat lokalizálni próbálja, nem jár messze a valóságtól, ha éppenséggel Erdély északi peremére kezd gyanakodni. Arra a nem pontosan behatárolható tájra, amelyet személyes elfogultságok okán történetek helyszínévé tettem. Úgy látszik, szükségem volt egy térségre, melynek látványa, levegője, varázsa korábban megérintett, és a tájkép újrarajzolására késztetett. Az eredmény pedig egy privát, elvonatkoztatott látvány, amely már nem illik pontosan a hely társadalmi és erkölcsi állapotára. Tulajdonképpen sajátos jegyeket ruháztam egy valójában hétköznapi tájra és közösségre, hogy aztán azok érvényében történetek elevenedjenek meg. Szabadságról, önkényről, a Kárpátok hágóin besüvítő, sok bizonytalanságot hordozó szelekről, amelyek mintha a hely erkölcsi klímáját is determinálnák.

És hogy a képzeletnél maradjunk, valóban létezik ennek a tájnak egy imaginárius térképe, havas lejtőkkel, forrásokkal, patakokkal, dűlőkkel, kitalált toponímiával, egy kis társadalmi vadon, melynek útvesztő berkei között az írás folyamatában biztonsággal el kell igazodnom.

Kevés magyar író mondhatja el magáról, hogy egészen fiatalon ilyen élettapasztalat birtokába jutott (ha lehet ezt így mondani) – a börtönévekre gondolok, természetesen. Íróvá érése szempontjából mit jelentett ez a tapasztalat? Konkrétabban fogalmazva: íróvá válásában, illetve írói stílusának kialakulásában meghatározónak tekinthető-e a hatalommal való szembenállás és az ezt követő megtorlás kamaszkori élménye?

Felületesen tallózva a szövegek formai jegyei között, nehéz lenne tetten érni olyan ismérveket, amelyek sajátos jellegüknél fogva megbízhatóan utalnának a szerző társadalmi pozíciójára, ebből fakadóan elvi állásfoglalására. Közben nem vitatom, hogy egy közösség jellegzetes kommunikációs viszonyai bizonyos esetekben valóban nyomot hagyhatnak a köznapi szóhasználat mellett akár irodalmi szövegek modorán, nyelvezetén. Tartalom és etikai szemlélet tekintetében viszont már semmiképp nem mellékes, milyen mederben, milyen sorsformáló események mentén alakult egy fiatalember gondolkodása, aki legfogékonyabb éveiben kerül a polgári életviteltől nagyon eltérő fizikai és eszmei környezetbe, abban az életkorban, amikor kiépülőben vannak világnézete pillérei, amelyekre aztán egész életútja során támaszkodik. Mi sem természetesebb, ha következtetései, mintegy mentalitássá érlelődve, később művészi képzeletét is döntő módon áthatják.

Kissé ingatag feltételezéseket követően azt viszont már magabiztosan állítom – a megigéző szülőföld, Erdély élményét nem feledve –, hogy történelmileg a fiatalkori eseménynek döntő szerepe volt az íróvá válás, művészi érés folyamatában. Motoszkálhatott bennem korábban némi képzelőerő, íráskészség, de áttörő alkotói képesség, a nyilvánosság vállalása, bátorsága rendhagyó eszmei ösztönzés híján, egy polgári demokrácia békés és unalmas hétköznapjai közegében aligha bírt volna meggyőzően és egy életre szóló hivatásban kibontakozni. A börtönben eszméltem igazából a helyre, ahol élek, a kiszolgáltatottság szembesített a megvert ember és egy megalázott társadalom történelmi, egzisztenciális állapotával, melynek tudata írásaim levegőjét azóta is áthatja. Minden, ami pályafutásom során erkölcsi és eszmei vezérfonalat jelentett, a zárka homályában kezdett megvilágosodni előttem.

A börtön szaga című, Balla Zsófiával készült beszélgetőkönyvének egyik – számomra – legdöbbenetesebb jellemzője, hogy a legszörnyűbb epizódok elmesélését is átszínezi valamiféle derű, humor, egyfajta elpusztíthatatlan életkedv. Madách juthat az ember eszébe: „Tragédiának nézed? Nézd legott / Komédiának s múlattatni fog.” Miből fakad ez a mindent átvészelő derűs életszemlélet?

Nem vagyok a megmondhatója. Ilyennek születtem, ilyen az alkatom, a természetem. Egy ilyen természet pedig nehezen sebezhető. Szerencsés tulajdonság, ha nem túl jópofa dolgok fölött is derülni tudunk. A humor a látásmód része, és mondhatom, nagyon megkönnyítette az életemet, mindig képes volt színezni a legborúsabbnak ígérkező hétköznapokat. Így természetes, ha része lett írói szemléletemnek is, hangulati eleme a történeteimben taglalt eseményeknek. A humor nem menti fel a valóságot tényszerű valósága alól, csak jelzi a jelenségek diverzitását, általa talán kicsit érthetőbb, elfogadhatóbb a világ.

Az említett interjúkötetben – de másutt is – beszél arról, hogy bizonyos értelemben „szerencse”, hogy már egészen korán a rendszer feketelistájára került, és hogy később nem is akadt túl sok gondja a cenzúrával. Annak, aki ismeri a hatvanas-hetvenes években született novelláit, ez legalábbis meglepő, hiszen bőven vannak olyan utalások bennük, amelyeket az elvtársak zokon vehettek volna. Hogyan mehettek át mégis a szűrőn – és ez mit árul el, tágabban értelmezve, a kor erdélyi magyar irodalmának publikálási viszonyairól?

Tágabb értelemben, általában a publikálási viszonyokról, azt hiszem, semmit. Hogyan jelenhettek meg írásaim? Úgy, hogy megírták őket. A meg nem írt novellák nem a cenzúra szigora miatt nem jelennek meg, hanem mert jobbnak látták nem megírni őket. Én akkoriban abból indultam ki, hogy a politikai elítéltetésemmel megváltottam magamnak egy plusz identitást, egy darabka szabadságot, tisztázódott a hatalomhoz fűződő viszonyom. Utóbbi nagyjából tudja, ki vagyok, hogy miről mit gondolok, hogy döntő kérdésekben nézeteink különböznek, így nincs értelme gyáva megalkuvással valami idétlen szerepjátszás illúziójába menekülnöm. Nem kell titkolóznom, ez a tudat pedig felszabadított, éltem azzal a kiváltsággal, amelyet magamnak tulajdonítottam, anélkül, hogy feltételei valóban léteztek volna. Nem kellett hozzá különösebb bátorság, hősiesség, mindössze csekély következetesség, és talán némi önbecsülés. Nagyon rosszul nézett volna ki, ha sajátos státuszomban olyan történeteket kezdek publikálni, amilyeneket akkoriban elvártak. Nem volt nehéz, ilyen történetek nem jutottak eszembe, hanem olyanok, amelyek kikerültek a kezem alól, és egyeztek a prózaírásról alkotott erkölcsi és esztétikai nézeteimmel. Itt jegyzem meg: az Utunk prózája pályatársaim tartásának köszönhetően nagyjából mentes volt szégyellni való daraboktól.

És tennék itt – nem is zárójelben! – egy fontos megjegyzést. Szerencsém volt tulajdonképpen már pályakezdéskor is, de mekkora! Ezerkilencszázhatvanöt: kezdtek kiürülni a politikai börtönök, nem tudni, honnan, merről, egyszerre csak langyosabb szelek kezdtek fújdogálni, érezhető enyhülés, türelem, útkeresés minden téren, frissebb levegő áramlott kulturális berkekben is. Támadt egy keskeny rés, amelyen besurrantam az irodalomba. Szép lassan megszokták, hogy ott vagyok. Később már – ha éppen akarják – kicsit zajos lett volna onnan kipenderíteni…

De akkor is! Nem volt, és nehéz is lett volna elképzelni Romániában irodalmi lapot, amely írásaimat maradéktalanul és változatlan szöveggel vállalja, és értük a hátát is tartja! Az Utunk közölte, és ha kellett, hetenként megküzdött értük. Pontosabban és név szerint a főszerkesztő-helyettes, Szilágyi Pista.

Lehet, kicsit jóhiszemű és naiv vagyok, amikor azt gondolom, hogy ezzel a nyíltsággal mintha a hatalom türelmét is kiérdemeltem volna. Mert láttam, egyébként mennyire megveti a hozzá törleszkedőket! Mintha fontosabb épületekben, hivatalokban valami huncut kíváncsisággal, szórakozott elnézéssel figyelték volna, delikvensük miben sántikál. Éberség ide vagy oda, ennyi lazaságot megengedhettek maguknak. Ha eljön az ideje, úgyis azt csinálnak velem, amit akarnak. Irodalmi jelenlétem közben bizonyos társadalmi betagolódást, polgári státuszt is jelentett, ha nem éppen valami laza védelmi hálót. De a végső kiszolgáltatottság nyomasztó tudatát nem oldotta, azzal keltem, azzal feküdtem. Ezt mindvégig éreztem. Azt is, hogy jó lenne innen idejében eltűnni.

És ha már szó esett róla, nekem valóban nem sok gondom akadt a cenzúrával, mert amikor a szemfüles urak hangot adtak gyanakvásaiknak, azt soha nem velem beszélték meg. De gondok folyamatosan adódtak – utólag tudtam meg –, és megfelelő szinten meg is beszélték ezeket. Hogy mégis hogyan mehettek át a szűrőn? Azt hiszem, azért, mert egy kisebbségi irodalom termékei voltak, a mérvadó román sajtóban ezek megjelenése valóban elképzelhetetlen lett volna. És mert végső soron és általában tényleg nem sértették a hatalom büszkeségét, biztonságérzetét, érzékenységét, már amikor éppen nem volt túlságosan érzékeny pillanatában. Közben van három-négy olyan novellám, amely látás- és hallássérültek számára sem hagyott kétséget afelől, miről is szólnak. A részlegre már tényleg nehezen lehetett bármilyen mentséget találni. Távozásom előtt három hónappal, a jóváhagyott kitelepülési kérelem verőfényében, a búcsú gesztusaként jelent meg. Talán ez is kicsit az előbbieket igazolja: írjon, amit akar, sosem tartozott közénk, lám, éppen távozni készül. Mégis, megjelenése már-már csodaszámba ment, kis túlzással döbbenetet keltett, nem tudni, hogyan történhetett, utólag sem találgatok, annyira nem ismerem az elvtársak észjárását. Aztán egyre komorabb évek következtek, és nagyon valószínű, ha otthon maradok, előbb-utóbb megpróbálják vélt szabadságom árát behajtani…

1982-ben Magyarországra települt, szülővárosába azonban – úgy tudom – viszonylag rendszeresen visszajár, eleget tesz itteni meghívásoknak is – legutóbb például az imént említett, A részleg című novellájából készült film díszvetítését követően beszélgettünk Kolozsváron, a tavalyi Filmtettfeszten. Ez a város rengeteget változott az évtizedek során – mégis, mi az, amit megtalál még mindig abból a Kolozsvárból, ahol felnőtt?

Tisztességesebb, ha azt mondom, hogy semmit. Csak a rohanó felhőkkel ráboruló égboltot, alatta, a nyugati látóhatáron a Gyalui-­havasok reménységet sugalló, kéklő kontúrjával. Ez már egy másik város, ittfelejtett, itt-ott átfestett díszletekkel. Közben egy lüktető, pezsgő, kulturált és tiszta nagyváros, ahol látszólag mindenki jól érzi magát. Ha járom az utcáit, olykor talán kicsit még én is. De már nem találkozom senkivel, rokonságom kihalt, közeli barátaim is, egy-két kivétellel, már a Házsongárd jeges vermeit lakják. Én pedig szülővárosomban, mint átutazó idegen, olykor kinézek egy szállodai szoba ablakán.

Kenéz Ferenc szokta mondani, hogy az ő Budapesten született verseiből nem azt lehet kiolvasni, hogy ő ott él, hanem hogy nem itt él. Hogyan működik ez Bodor Ádámnál? Másként fogalmazva, van-e ennek a „kettős kötődésnek” valamilyen relevanciája a művek megszületésére, belső világának ábrázolására nézve?

Azt hiszem, nincs. Amit Budapesten írok, ugyanolyan, mintha Kolozsváron írnám, mert nagyjából ugyanazt írom. A kettős kötődésnek megvannak az érzelmi és formai keretei, ám ezek az irodalmat sem tartalom, sem szemlélet tekintetében nem érintik, ugyanonnan, ugyanabból a forrásból merítkezem.

Sehol című kötetének egyik novellája már-már a posztapokaliptikus sci-fik világát idézi: egy atomrobbanásról van szó, amelynek a körülményeiről szinte semmit nem tudunk meg. Ma, amikor a közvéleményben – ismét – egyre nyomasztóbban jelenik meg egy esetleges nukleáris háború rémképe, különös az akusztikája ennek az évekkel ezelőtt írott szövegnek. Megérzésről, tudatos jövőfürkészésről vagy „csak” történetelemről van szó (az Arany János-i „gondolta a fene” alapon)? És bármelyik változat is legyen: mit érez az író, amikor egy írásának a díszletei később „megelevenedni” látszanak?

Történtek, illetve előfordultak kísérteties párhuzamok korábbi írásaim és később bekövetkezett események között, anélkül, hogy váteszi szerepkörre pályáztam volna. Ami a Sehol kötetzáró novelláját, a Rebit illeti, megint csak lemondanék a babérokról. Nem mintha nem tartanám elég hülyének az emberiség sorsának irányítóit ahhoz, hogy egy ilyen baromsággal rövidítenék meg az élővilág kozmikus folyamatok által determinált hátralevő idejét, de nem rémképek festése volt a szándékom, mindössze egy rövid kis történet kissé provokatív, nyugtalanító keretének szántam. Ettől még minden okunk megvan arra, hogy az éppen zajló folyamatokat tehetetlen gyanakvással szemlélve elmélázzunk afölött, mi várhat unokáinkra, és az univerzumnak erre a jópofa, gömbölyű, takaros, kis létesítményére, aminél – esküdni mernék rá – gyönyörűbbet ki sem lehetett volna találni.

Ha már a jövőnél tartunk, elkerülhetetlen a kérdés: számíthatunk-e valamikor olyan Bodor Ádám-kötetre, amelyben új írások szerepelnek? Egy, a járványidőszak alatt adott interjújában azt mondta, hogy más intézményekhez hasonlóan az írói műhely is „zárva tart”. A járványidőszak, úgy tűnik, lejárt – kinyílt az írói műhely is?

Az ilyen természetű érdeklődés mindig zavarba hoz, mert pontos választ adni nem tudok. Lehet, nem is akarok. Most se. De a műhely, kis időre, éppen nyitva volt, kiszellőzött, ahogy ezt a fenti sorok tanúsítják.

Bodor Ádám A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas író, a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) alapító tagja. 1936. február 22-én született Kolozsváron. 16 éves korában kommunistaellenes röplapok terjesztése miatt elítélték, 1952 és 1954 között a szamosújvári börtön foglya volt. Szabadulása után gyári munkásként dolgozott, majd 1955–1960 között a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanult. 1960-tól az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, majd 1964-től egy másoló-fordító irodában dolgozott, 1968-tól szabadfoglalkozású író. 1969-ben jelent meg első novelláskötete, A tanú címmel. 1982-ben Magyarországra települt, jelenleg is Budapesten él. 1984-től 1988-ig lektor a Magvető Kiadónál, majd ugyanott szerkesztő. Tagja volt a Holmi folyóirat szerkesztőbizottságának. Több művét megfilmesítették. Írásait számos nyelvre lefordították. Legutóbbi kötete a több mint fél évszázad alatt írt novelláit tartalmazó Behavazott lábnyomok (Magvető, 2026).

‍