.svg)
Magdalena Abakanowicz: Androgyne IV
L'Hiver
„Unom már saját eltévelyedéseimet.”
Vagy eltévedéseid? Simán tévedéseid?
Minden esetre arra kértél, kísérjelek el,
lássam becsukódni mögötted a kaput.
Felszabadult lehettem, ez látszott rajtad.
Vagy annak a felismerésnek a nyugalma,
hogy ami nem függ tőlünk, az még nem
függetlenségünk bizonyítéka.
Sikerült bepréselődnünk egy zsúfolt
kirakatba. Ahogy a hordalék megülepszik
egy darabig a sodrásban. Mintha bennünk
talált volna sarkpontjára a tér,
ránk támaszkodva kibillent. Túl szép
voltál azzal a szakállas férfival a háttérben,
aki fehér garbóban hajolt feketéje fölé,
mint egy parttalan beszélgetős filmben.
A felüljáró mögül, az oldmobil kiállításról
szaggatott tülkölés érkezett. Botladoztunk
a nevetéstől, azt hiszem, boldogok voltunk,
igen, a fogsorunk egy pillanat alatt
kiszáradt a szél hullámaiban. Becsöngettél,
becsapódott mögötted a kertkapu.
Engem nem látott senki, s ha igen,
láttak valakit, aki hozzád tartozik.
A képtárba bizonyos felügyeletre vágyva
mentem. Tartson szemmel a teremőr. Talán
éppen abban a pillanatban találkoztam
azzal a kisméretű Rodinnel, amikor te
valaki előtt ugyanúgy váltál láthatóvá.
A márvány emberi bőrt megszégyenítő
lágysággal redőződik, változik testté, amelyről
azt mondják: valamikor szép lehetett.
A kő nem tárulkozik fel, legfeljebb
megmutat. Zárás után összébb fogtam
magamon a kabátot, és elkaptam a tekintetem
egy parkoló autó ablakáról. Az utóbbi kánikulák
idején többször figyelmeztettek a hátsó ülésen
felejtett gyerekekre. Dehisz már javában benne
járunk az őszben, és a testnek sokkal több idő
kell a kihűléshez, mint a túlhevüléshez.
