.svg)
Első pillantásra úgy tűnhet, Mircea But tájképeket fest, a puszta látvány egy-egy részletét – ámde milyen homályos műfajkategorizálás ez! Festményein az ismerős, objektív világ néhány motívuma bontakozik ki, amikhez személyes érintettség fűzi – fák, házak, kerítések, utak, dombok, sírkeresztek, temetők hantjai s a buja avar – ezek által azonban valami sokkalta többről tudósít.
Néhányan modern korunk jelentős gondolkodói közül azon ügyködtek, hogyan varázstalanítsák a világot. But a varázstalanított világ helyreállítására vállalkozik: nem holmi szürrealista fantazmagóriákkal, inkább egy valósághű, tárgyilagos festői nyelvezettel. Míg Van Gogh nyugtalan lelke, istenkereső hevülete lángra lobbantotta a képi világot, ecsetvonásai hektikus tűznyelveivel, perzselő színeivel, recehártyánk mögé égetve a látomást, addig But a maga tüzetes, de kevésbé fulmináns foltsűrítésével még csak parázsoltatja a látványt. Nem tár elénk semmiféle befejezett látomást, konfabulációt, előre megrágott szemtáplálékot, a valóság természetéről párolt végkövetkeztetést. Az általa bemutatott táj-látvány ezernyi színben káprázó éltűzként, szemünk mögötti gyúlékony anyagra talál.
But olajfestményein, eme nemes műfaj mesterien uralt nyelvezetén keresztül egy őszinte világra csodálkozás második mozzanatát láthatjuk. Az anyagvilág nála valójában színhordozó minőségek összehangolt energiahullámaiból tevődik össze. Lehántva az ábrázoltak fényvisszaverő héját, felsejti a látható-tapintható világ mögöttes alkotóelemeit és mozgató erőit. A tárgyiasult elemek minden pórusán izzó színplazmaként átsüt a világ valósabb, eredeti, spirituális halmazállapota. Amit anyagnak vélünk, eleven szénné hevülten, színváltó delejjel tarkán szikrázik. Minden ecsetvonása egy-egy ívfény kvantum. Elkezdi leoperálni azt a „szürke hályogot” a világról, amely eltakarja a természet izzó örömét. Pilinszky még azt vallotta: „…mi kívül izzott, belül a pupillán, itt izzít csak igazán, idebenn! A világ is csak vele fényesűl, az örömtől, aminek neve sincsen” (Aranykori töredék). Ezt But „kívül” is láttatja, felszított színnel, felnagyított molekulák irizáló játékával.
Aldous Huxley Georges Seurat képeit misztikus tájképfestészetnek nevezi. But vásznain a hétköznapi tájékoknak induló látványok benső fényüknél fogva kétvilági színre lelnek. Ezáltal képei másmilyen valóságérzésbe bűvölnek, egy teljesebb vizuális tapasztalás tanújelei. Időntúli tónusokat keverve, a figyelmi jelenlétet, a jelenvaló mágikusságát árnyalja. A valóság felhevített megtapasztalásának számtalan benyomása sűrűsödik össze egy olyan vibráló festői jelen-folyamba, amely a megfigyelői pillantás időtlenségét sugallja – a múlhatatlanba lehorgonyzott pillanatét, az időtlen időtartamát, a meglelt jelenlét állandóságát. Aldous Huxley Az érzékelés kapuiban megemlíti delejes élményét egy sövénykerítés szemlélésekor, melyre rézsútosan vetül a napfény; vibráló, foltszerű részletekkel, káprázó színekben, erős fény-árnyék játékkal. Valami hasonló élménnyel kísért meg minket néhány But-festmény is. A világ rejtekező apró csodák tárháza. Minden a csoda jegyében elevenül, átlényegül: egy napfénytől szikrázó fal vagy egy részeg kerítés a holdfény simogatásában. Tüzetes színfoltjai sűrűjéből a körkörös létforgás isteni forrása buzog fel. Fényértelemmel, színértelemmel bír minden motívum, tárgy, felület. Bensőségesen jelentésteliek. Ugyanakkor a foltkavalkádra és színelemekre szóródó világ felett egy holisztikus rend uralkodik, amelyet But az egyszerű látvány közlése által tár elénk.
A taoista bölcsek szerint az a valódi tájkép, amelyben lakozni lehet. Nos, én már az első szemügyre vétel alkalmával bekvártélyoztam magam a képeibe, ahonnan kilakoltatási végzés bizton nem fenyeget.
Mircea But: Twice Told Tales (Életre keltett történetek), Biju Gallery, Kolozsvár, 2022.
