A Szamos felső folyásánál (részletek)

Magyarországról hozott szivarkára gyújtok. Ahogy leszívom, átjár a megérkezés. A téli vakáció után a havas Kolozsvár. Végig a Horea úton, el az egyetem mellett, a Szamosig. A Szamos korlátjának támaszkodva végigszívom a szivarkát. Nézem a gőzölgő zúgót, a vizet a hallépcsőben. Szemben, a Szamos túloldalán egy nyolcemelet magas épület tetején monumentális Banca Transilvania felirat. Fényétől a kéményből kiömlő füst is világít. Éjjel három. A közel nyolcórás vonatút mintha csak négy óra lett volna. A vasbeton korlát tetején, melyből a beton kihullásával néhol már csak a vashuzalok maradtak, a hóban egy sirály lábnyomai. A korláton innen cipőnyomok, ahogy megyek a Szamos mentén felfelé, egyre kevesebb. A bokrok között hugyozok. Macskanyomok vezetnek tovább. A gyaloghíd előtt egy villanyoszlopnál a felriadó kacsákat nézem. Hápogásuk az öröm kitörése. Felettem, a villanyoszlop fényében román zászló lobog.

*

Állunk a La Țevi kocsma teraszán, ­rocker hely, ez van legtovább nyitva, cigizünk, hajnali négy-fél öt, meg vagyunk fáradva, egy ötvenes román faszi cigit kér, tekerek neki, meg van fáradva, szavalni kezd, lassan, tisztán, minden szót komolyan véve, Lucian Blaga, a többiek néha fordítják, mit mond, de nem is érdekel a fordítás, nem akarom tudni, miről szól a vers, őt akarom hallgatni, ahogy lassan, tisztán, minden szó előtt meghajolva hajnal négy–fél öt fele Lucian Blagát szaval, nem akarom, hogy vége legyen, nem is tudom, hogyan lett vége, mintha még mindig mondaná, mondja a gyönyörű román szavakat, magukban, jelentés nélkül csillognak a száján, a többiek néha fordítják, nem figyelek rájuk, őt hallgassátok, nem is tudom, hogyan lett vége, cigit tekerek neki, Blaga szavai csillognak a száján, lassan, tisztán, minden szó előtt meghajolva.

*

Másnapos rosszullétemben a szomjúság ma idő előtt, még sötétben felébresztett. Nem tudtam visszaaludni. Arra gondoltam, ma megváltott a kicsapongásból az Isten. Kávét főztem, és dolgozni kezdtem. A szentkép előtt keresztet vetek, megcsókolom. Jézus keresztelkedése. Hogy megcsókoljam a lábát, a vízbe kell merülnöm. Akárha a téli Szamosba. Ahogy kiemelkedem belőle, áthűlt mellkasomba csak lassan áramlik a templomi levegő. Áldd meg Romániát. A templomból kilépve a templom előtt álló Avram Iancu-szobor bokái között áttűz a nap. Nem látni, hogy a talapzaton állna.

A szerző fotója
A szoborhoz közel, a villanyoszlophoz kötözött biciklim, amíg bent voltam, eldőlt a jegesre fagyott havon. Fölállítom, eloldom. Megnézzük szemből is az Avram Iancu-szobrot (innét nézve a bokái normálisnak tűnnek), és elindulunk a bentlakás felé.

*

Piros, az elmúlt fél évben pejszínűre rozsdásodott, de még ereje teljében lévő biciklimmel átvágtatok a Dávid Ferenc utcából a Mihai Viteazul (Széchenyi) térre, a tér kiszélesedő végéből egy S kanyart leírva nagy lendülettel az épp lovasrohamot vezető Mihai Viteazult kerülöm jobb felől, mint fiatal, csatarendből kilépő, vakmerő vitéze, a pillanat súlyát pej biciklim is átérzi, és a kanyarba harap, hallani az útburkolat harsogását, a nagy fejedelem, hogy fékezze kirúgásomat a hámból, hatalmas galambsereget vezényel elém a jobb szárnyra, feldúltan prüszkölő biciklim elől unottan lépkednek el szürke és fehér daliái, de kitartó lendületünk végül megbontja a galambsereg rendjét, új terület nyílik a vágtára, a háromszögletű tér hegyes csúcsa felé a bal oldalra vágunk át, és innét már könnyedén kerüljük jobb kézre véve az In memoriam öröktüzét, ami mellett – fújtatva – meg is állunk, a megzavart galambsereg sűrű gomolyagként veszi körül szemközt Mihai Viteazult, még sipkáját és győztes szemöldökét is alig látom, majd a galambok hirtelen szétrepülnek, és ő ott áll hatalmasan, lovával lassan léptetve felém.

*

Egy Stejart iszom az Insomniában. Olcsó és erős sör. Ahogy lezúdulnak a buborékok a torkomon. A Stejar azt jelenti, tölgyfa. Utolsó napom Kolozsváron. Még találkozom barátokkal. Erre a Stejarra költöm megmaradt pénzemet. Nem férnek belém ezek a tölgyek. Másnap mindig fáj tőlük a fejem.
Még tegnap, a tavaszias napsütésben kitekertem Făget fölé Berszán hársfájához. Sokat emlegette ezt a fát az egyetemen. Hogy annak, aki felmászik rá, hányféleképpen adja magát, hogy olvasson rajta. Meg a hegyektől is el kellett búcsúzzak, és a biciklimet is meg kellett járassam még egyszer. Az Insomnia meg, ha nem is a legjobb hely, mégiscsak valamiképpen Kolozsvár közepe. Mire kiértem a fához, már kúszott fel a törzsén a szemközti domb árnyéka. Mellette állok. Az árnyék a nyakamig ér. Kimegyünk a teraszra, rágyújtunk. Zubognak bennem a tölgyek.

Makáry Sebestyén (1992, Budapest) Vácon él, az ELTE történelem–magyar tanárszak végzős hallgatója. 2019 őszén–telén Kolozsváron tanult Erasmus ösztöndíjjal. Delta címmel 2021 tavaszán jelenik meg első verseskötete a FISZ-nél.