A semmi tartalma maga a vers

Az elemzés tárgyává tett szövegek formanyelvénél maradva: a lovak nem lovak, a lovak csak lovak. Ez az abszurd gondolatmenet fogalmazódott meg bennem, amikor Zalán Tibor legújabb verseskötetének végére értem. Mert legutóbbi nagyszabású költői vállalkozása, A lovak reggelije, folytatva az esetében már megszokottá vált avantgárd stílus hagyományát, olyan kihívások elé állítja az olvasót, amelyek kizárják az egyértelmű reakciót, állásfoglalást. Avatottabb irodalomkritikusok már kiemelték a kötet kapcsán, hogy alapvető jellemzője a többszólamúság – mind formai, mind tartalmi összetevőit tekintve rendkívül sokrétű, szerteágazó, olykor disszonáns. Versanyag. Anyag. Ugyanaz a matéria, amely újabb és újabb formákat ölt a megmunkálás folyamatában. De ezek közül egyik sem lesz a végleges. Zalán Tibor úgy tudja keverni, gyúrni, formázni a nyelvet, akár az avantgárd képzőművész a maga anyagát. S hogy a végére istenszobor vagy hamutartó lesz-e belőle, az talán attól függ, hogy aki olvassa, dohányos-e vagy sem.

Álljunk meg, hiszen mégsem ennyire egyszerű! A szerző a kötet egyik bemutatóján¹ azt nyilatkozta, nem a népszerűségre törekszik, és arra sem, hogy az olvasóknak megfeleljen. Inkább feladatot szándékozott nekünk adni – ilyen értelemben tehát tudatosan szelektíven viszonyul az olvasói habitusokhoz. Ilyen szempontból manifesztumjellegű a vállalkozása. Ha a feladatot sikerül abszolválni, újra és újra vissza fogunk térni a szövegekhez. Ha pedig nem, hát félretesszük: felejthető. Olvasónaplóm megírása szempontjából talán az az elsődleges feladatom, hogy valamilyen egységet, szervezőelvet, vezérfonalat fedezzek fel a kötetben. Anélkül, hogy bármit is tudnék keletkezési körülményeikről, valamilyen választ igyekszem megfogalmazni a kérdésre, hogy minek alapján kerültek mindezek a szövegek ugyanabba a kötetbe. Mert A lovak reggelije nem egy szokványos verseskötet. Már terjedelmében is lenyűgöző: közel háromszáz oldalon keresztül kilenc év verstermését tartalmazza, Zalán Tibor 2012 és 2021 között született szövegeit. Kapunk ugyan a szerző részéről bizonyos támpontokat – a versek négy különböző ciklusba rendeződnek, ezek közül az első a legrövidebb, az utolsó a leghosszabb, mintegy a kötet felére terjed ki –, de a teljes szövegkorpusz szempontjából ezek esetlegesnek látszanak. Olvasás közben olyan érzésünk támad, mintha (talán az első kivételével) bárhol véget érhetne az egyik ciklus, és kezdődhetne a másik. Mert sem formanyelve, sem poétikai tartalmai nem térnek el lényegesen a fentebb kifejtett avantgárd koncepciótól. A teljes kötet egy nagyon sajátos, disszonáns elemekből – így: a szókapcsolatok lirizmusa, a tárgyias költészeti elemek, a filozofikus, akár pesszimisztikus jelentéstartalmak, a szimbólumok, a nyelvi lehetőségek kiaknázásának játéka stb. – összeálló létköltészet, de a lét, amelyet körüljár és felmutat, konstruált lét, végső soron maga a nyelv.

A versek alapvető motívumai, függetlenül attól, hogy melyik ciklusban kaptak helyet, szervesen kapcsolódnak a kötet mottójához, egy Emil Ciorantól, a román–francia filozófustól származó idézethez: „A lélek üressége tomboló üresség: / így érthetjük meg azokat az embereket, / akik temérdek könyvet írtak arról, / hogy belső ürességük még nem apadt el teljesen”, amelyet egy, az első ciklus (A költő…) mottójaként használt, Arany Jánostól átemelt idézet egészít ki: „Midőn sebet a lélek önmagán ás –, / Kétségbeesésben talál gyönyört…” A két mottót összehasonlítva elmondható, hogy az Arany-idézet valami lényegeset tesz hozzá a Cioran-részlet által megfogalmazott egzisztenciális állapothoz: azt, hogy ennek a felismerése nemcsak szükségszerűen alkotásra késztet, hanem ugyanakkor felemelő, hiszen gyönyörrel jár. Zalán Tibor verseiben pontosan ezt érzem megfogalmazódni, hogy a lét esetlegességével, abszurditásával, értelmetlenségével, ürességével szemben az egyetlen pozitív lehetőség az esztétikai gyönyör, amelyet, legalábbis olvasói szempontból, a nyelvjáték és a formai lehetőségekkel kísérletező eljárásai meg tudnak teremteni.

Ha kizárólag a tematikus-tartalmi elemeket, az egzisztenciális kérdéseket vesszük figyelembe, valóban mélyen pesszimista vagy akár nihilista jelentéslehetőségekkel találkozunk: a versekben visszatérően mindvégig a semmi, az elmúlás, a csend, a hiábavalóság, a hiány, a halál tapasztalatai fogalmazódnak meg, de a megfogalmazásnak Zalán megtalálja azokat a módozatait, amelyekben önreflexív módon is oldottabb, ironikusabb hangnemben lehet ezekről a kérdésekről beszélni. Önreflexív, de mégsem személyes. Úgy vélem, ez az önreflexivitás az olvasó felé mindvégig valamiféle felszólításként is működik, hogy, akárcsak a költő, nézzen szembe léthelyzetével, történelmével, kultúrájával, de igyekezzen kívülről, egy objektívebb nézőpontból rálátni mind ezekre, mind pedig a versre és önmagára. A kötet formanyelvének sajátosságai közül például a központozás hiánya, a soráthajlások, a sorvégi szavak elválasztása, amelyek nem a nyelvtani szabályokat követik, hanem szintén a többértelműség megteremtésére törekednek, de a tükörszonettek nyelvi variációi is mind a műélvezet megnehezítését, a reflexív és önreflexív viszonyulást hivatottak szolgálni. Ez a saját bevallása szerint „széttrancsírozott” versvilág organikusan egészül ki Kovács Péter illusztrációival – s a kötet így minden szinten: tartalmi, alapvető stílusjegyei és látványelemei tekintetében is egységes.

Ezen túlmenően értelmezés kérdése, hogy ki mit tart érdekfeszítőbbnek belőle. Az első rész (A költő…) verseit lehet ars poeticaként is értelmezni, hiszen a költői lét lehetőségeit, a költő szerepvállalásait, a művész és nyilvánosság kapcsolatát feszegetik, de ezekben is inkább az objektívbe hajló önironikus, semmint a személyes hangnem érezhető: „A költő mackónadrágban is költő / számára a lét csak emberöltő / csak emberöltő számára a lét / nem jön a postás nem hozza a lét” (…mackónadrágban); másutt „A költő öltönyben, / nyakkendőben nem költő, / arca összeroggyan, / látszik az ember­öltő, / amit bősz írással / vagy mindenféle mással – / szorgosan eltöltött, / mindeközben nem költött” (…öltönyben nyakkendőben nem), vagy: „A költő mackónadrágban / és nyakkendőben félköltő / fél, hogy nem ismerik fel már / ha az utcán járva költ ő, / mert hiú hiúz, affele / tart, hogy megeszi a fene / hogyha éppen nem ővele / foglalkoz’ a sajtó fele.” Eljátszhatunk a kérdéssel, hogy a három állapot közül melyik felel meg leginkább Zalán hitvallásának (ha formailag hasonlítjuk össze a három szöveget, csak az elsőből hiányzik a központozás, tehát csak ez igazodik a versek nagy részének formaelveihez). Vagy azzal, hogy az autentikus alkotói lét általánosságban milyen elvárásoknak kell hogy megfeleljen. Esetleg kérdezhetjük, lehetséges-e tiszta formájában egyik vagy másik magatartás, vagy mindhárom ugyanazon alkotó életére vonatkozik-e. Nem utolsósorban azt, hogy ki az a lírai én, aki itt megszólal. Maga Zalán? Vagy egy elvontabb, általánosabb nézőpontot képviselő lírai én: az olvasó, a kritikus, a társadalom hangja? A kötetindító ciklus három versének előbb kiemelt rövid részletei elegendő erővel példázzák, hogy miként működteti azt a polifonikus hangnemet, amely mind a formai, mind a tartalmi elemek tekintetében alapvető.

A második (Elmosódások) és harmadik (A semmi helyén) ciklusokba tartozó versek ezt még csak fokozzák, hiszen itt a kortársakkal vagy az irodalmi hagyománnyal folytatott párbeszéd és emlékezés mellett az egzisztenciális szorongás, a veszteség, az öregedés, a halálközeliség érzésének számtalan olyan kifejezésével találkozunk, amelyek nagymértékben vagy teljesen nélkülözik a személyes hangnemet. A lét abszurditásához Zalán nem az érzelmek felől, hanem a tárgyias költészet és lírai/melodikus elemek ötvözése, valamint a specifikus formák, strófaszerkezetek felől közelít: így sikerül létrehoznia azt a nagyon sajátos versnyelvet, amelyet valóságfeletti vagy abszurd lírának is nevezhetünk. Csak két versből kiragadott részlet hadd példázza ezt: „Az élő a múltból él, bár a jövőbe / karmol, mert rádöbben, hogy nincsen jelen. / Elesik, ajka vérzik. Eltűnődve // földbe harap. Hiányzik mind több elem / sorsából. Fejét lehajtja kőre, / kihűlt fészkét betömi a förtelem. // Hideg fészkét elönti a förtelem, / fejét kihajtja életéből – kőre. / A sorsából hiányzik mind több elem. // Elesik. Foga vérzik. Eltűnődve / harap a földbe, tudja, nincsen jelen. / Bár élő – múltból kapar a jövőbe” – olvashatjuk a Hiányzó elemek tükörversben. A Lápország elfáradt lakójában pedig nem tökéletes tükörverssel, de szintén szójátékokkal találkozunk: „A Láp lehúz Én itt élek / Lakója s halottja vagyok e televénynek (…) // Én itt élek A láp lehúz / Döglött idők Nem hagynak maguk után tanút (…) // Én a Láp vagyok Lehúzlak / Jövődbe fullasztlak Szerbiában ágyúznak (…) // Én a Lehúz vagyok A láp” – mindezek alapján feltehető a kérdés, hogy van-e, s ha igen, melyik a számunkra vagy a költő számára a létet autentikusan leíró kombináció. Holott bármelyik variáció ugyanúgy érvényes, s mindenik ugyanúgy elégtelen. Hasonlították már e kötetet monodrámához, monolithoz. S valóban, a semmivel szemben csak szerepjátékok vannak. A realitás, amiről beszélhetünk, csak a nyelv lehet. A nyelv az egységes tömb, a monolit, amiből a kompozíció kibontakozik. Ez hozza létre a megérthetőség, megragadhatóság dimenzióit. Ebből a szempontból A semmi helyén című vers kezdő sorai emblematikusak: „Szavak nélkül hogyan gondolkodnánk / A nyelv összeköt a gondolattal / Nincsenek gondolataim / így nincsen nyelvem / Nincsen nyelvem / így nem gondolkodom / Nem gondolkodom / így nincsenek szavaim”. Ahány lehetséges értelmes variációja van egy bizonyos szóhalmaznak, annyiféle lesz a realitás. Ez szubjektív? Objektív? Talán ez is, az is. S a költő, minél inkább mestere a szavaknak és a versformáknak, annál inkább tudja ezt alakítani. Mert számára nincs másik valóság a nyelven kívül.

A kötet címadó verse egyben a záróvers. A negyedik (Az idő sakk­táblája) ciklus ezen utolsó darabja, A lovak reggelije (ez a ciklusba tartozó egyéb versekhez hasonlóan kilenc versszakból áll, amelyek mindegyike kilenc szótagot számláló kilenc sorból álló) több helyen megfogalmazza a lírai én nyelvhez való viszonyát: „A gondolatok a sorok vég / én is véget érnek Nincs mese / Az öngyilkosság bizonyos for / mái vizuálisan már nem / védhetők Mióta szövegszer / űen nem visszanézhető a / valóság A virtuális lét / ezés mégiscsak fontosabb A / mi megmutatható több mint a / létező A ki nem mondható / pedig megmutatható”. Az igazság? – Mint a szókratikus aporetikus dialógusokban: sem ez, sem az, de inkább az a kérdés, hogyan keressük. Zalánnál egyértelműen a költészet eszközeivel. Ez az egyetlen teremtő létlehetőség, mint állandó, rendezett körforgás (a kilencesre épülő tökéletes kompozíció, de akár Herakleitosz megidézése is az Önmagától elváló című versben erre utalhat), amely a végesség, a nemlét, az elmúlás, az abszurd életérzés ellen felhasználható, Zalán Tibor szerint nem szubjektív, hanem a nyelv belső logikájának alávetett. Úgy szabadság, hogy közben megkötött. De ahhoz, hogy minél teljesebben élni tudjon vele, ismernie kell önmagának és nyelvi erejének határait.

Zalán Tibor: A lovak reggelije. Kortárs Kiadó, Budapest, 2021.

Jegyzet

¹          Az erről tudósító beszámoló olvasható a világhálón a következő linken: https://kultura.hu/szaggatott-szettrancsirozott-vilag-zalan-tibor-versei/.

‍