.svg)
A Sembalun-völgy a Rinjanitól keletre húzódik, a sziget egyik leglátványosabb helye, és lényegileg Lombok éléskamrája egyúttal; a legtöbb termény onnan származik, az átlagosan kilencszáz-ezer méter tengerszint fölötti magasságban fekvő völgyben a legkülönfélébb gyümölcsöket és zöldségeket termeszti a helyi lakosság. De persze kedvelt látogatóhelye – főleg a vulkán markáns jelenléte miatt – a kalandoroknak, túrázóknak egyaránt. Amennyiben a Taman Wisata Pusuk Sembalun felől érkezik az ember – mely lényegileg egy kiépített turisztikai park –, egészen lenyűgöző látvány tárul a szeme elé, mivel nem csak hogy a völgynek szinte az egészét belátni erről a pontról, de a körbefutó hegyvonulatok egyes gerincei is majdhogynem karnyújtásnyi közelségben húzódnak.
Desa Senaru[1] a vulkán északi lejtőjén elhelyezkedő település, amelynek egy zárt, skanzenesedő részén egy kisebb szaszak közösség még a hagyományokhoz hűen él – akárcsak a sziget középső régiójában, a Sengkol közelében található Ende faluban vagy a délebbre fekvő Sade településen –, fából és alang-alang fűből épült házakban; tehenek, bivalyok dagonyáznak a falu közepén, meztelen gyerekek szaladgálnak és játszanak a szinte mindenhol jelenlévő kisebb-nagyobb állatokkal. A település közelében – amelynek persze jelentős modern része is van már – határozottan érezni a háromezer méter fölé nyúló hegy hatását. A növényzet és a klíma más, mint az alacsonyabban fekvő területeken. Komoly erdőség húzódik a faluhoz közel; vízesések és meredek sziklafalak tagolják az egyébként is változatos domborzatú tájat.
Pár héttel a Rinjani-mászást megelőzően jártunk a faluban, amikor olyan személyekkel is találkoztunk, akik még a közös indonéz nyelvet sem beszélik, leginkább csak a szaszakot, s akik a (házi)munka elvégzése előtt és után elsősorban beszélgetéssel, heverészéssel, Arak-fogyasztással s főleg bételdió-rágással töltik az időt – előbbi egy tipikus délkelet-ázsiai, gabonából vagy rizsből, de leggyakrabban cukornádból előállított, alkoholos ital, utóbbi pedig az arékapálma termése, mely enyhén hallucinogén anyagot tartalmaz –, s olyan intenzív nyugalmat és jókedvet árasztanak magukból, ami a természeti népek sajátja, és a – számunkra már elveszett – paradicsomi állapotokról árulkodik.
Örülök annak, hogy a harminc fokos hőségben, közel kilencven százalékos páratartalommal fűszerezve, amikor eleve nehéz meghozni egy komolyabb döntést, ott ül mellettünk egy, Andival nagyjából egykorú nő, aki a puszta jelenlétével ösztönzőleg hat, és aztán bólogatásával, mely a Rinjani-túrához való csatlakozási szándékát hivatott megerősíteni, átlendíti a barátnőmet a pár percig tartó bizonytalanságon. Aláírjuk a beleegyező nyilatkozatot, kifizetjük a fejenként nagyjából hetvenezer forintnak megfelelő indonéz rúpiát, majd megkapjuk a fizetési bizonylatot, amin rajta szerepel az indulás – hajnali öt óra –, egy, nem egészen tizenöt órával későbbi időpont.
A lomboki szállásunk Senggigitől két kilométerre északra, Kerandangan településen van.
Ez a sziget egyik legbarátságosabb, legélhetőbb kis faluja: egyetlen hosszú utcából áll, ahol vegyesen muszlimok, hinduk, sőt keresztények is élnek. Találhatók itt különféle fölszereltségű szállók helyi utazók és külföldi turisták számára; boltocskák, mecsetek, és hatalmas, üres területek is, amelyekre még nem építkezett senki. Ezek az egy-két hektárnyi kis ligetek még úgy-ahogy a dzsungel fennhatósága alá tartoznak. Az út észak-keleti végén található egy nemzeti park, amely mélyen benyúlik a sziget belsejébe, s ahonnan rendszeresen látogatnak le makákók a faluba, időnként fölbolydítva az itt egyébként kifejezetten kiegyensúlyozottnak nevezhető életet.
A korai indulás miatt már este összepakolunk mindent, ami szükséges. Az előző héten még napi három-négy órát esett az eső, úgyhogy leginkább amiatt aggódom, nehogy odafönt, útközben kapjon el minket egy iszonytató vihar, ami komplett hegyoldalakat képes kimozdítani a helyükről. A szálláson vacsorát készítünk, nem túl terhelőt, hogy legalább az a pár óra, amit ágyban tölthetünk, valóban pihenéssel teljen el.
Négy óra van. A teraszon ülök. Napfelkelte előtt akár huszonkét-huszonhárom fok környékére is csökkenhet a hőmérséklet, ami csodálatos borzongást okoz az ember egész testében, aki ilyenkor csak arra tud gondolni: bárcsak kitartana ez a könnyed állapot a végtelenségig. Előttem az ég világosabb sávja és a kerandangani hegyek vonalai némi koncentráció után halványan elkülönülnek egymástól, pedig még messze a hajnal. A levegő szinte mozdulatlan, most állatok sem zajonganak. Csönd van. De sem az ejtőzésre, sem a készülődésre nincs már sok időnk. Andin látom, hogy kissé gépies mozdulatokkal végzi a reggeli teendőket – kétségtelen, korai az időpont –, de amikor rákérdezek, hogy minden rendben van-e, már mosolyog, és érzem, hogy izgatott az előttünk álló két nap miatt. Az ellenőrzés mindig különösen fontos, úgyhogy újra átnézem, hogy mindent, amit előző délután fölírtam magamnak, betettem-e a táskákba. Sejtem, hogy egy-két dologra még, például fejlámpára, pont huszonnégy órával később, nagy szükségünk lenne, de nincs mit tenni, az hiányzik, és bő háromnegyed óra múlva már jönnek is értünk.
A kocsi késik, ebben azonban semmi meglepő nincs. Indonéziában nem sokat adnak általában a pontosságra, és aggódni sem igazán kell amiatt, hogy az ember lekésne bármiről is.
Valamivel fél hat előtt befut a kisbusz, amit egy vékony, fekete hajú, alacsony kis emberke vezet. Azonnal kiszáll, kinyitja a hátsó ajtót, majd biccent, hogy szálljunk be. Mozog a szája, talán mondott valamit, de olyan hangosan szól a rádió a járműben, hogy egyetlen szavát sem értjük. Mintegy két perccel később, a főút és a kerandangani lejtő találkozásánál száll be az anyósülésre Atika, aki ugyanolyan vidám és élénk, mint az előző nap délutánján, most mégsem beszél sokat, mert miközben haladunk végig a part menti úton észak, majd észak-kelet irányába, és sorra hagyjuk el a nyugat-lomboki kisebb-nagyobb településeket, például Bangsal kikötőjét, leköti a folyamatos videózás és fényképezés. Közel két órán át rögzíti a napfelkelte környéki színeket; a part menti látványt, a sárgás, meleg fényben fürdő hajókat és csónakokat a vízen; a parton elterülő pálmaligeteket, amelyek valóban gyönyörűek. Mivel pontosan tudom, hogy a helyen, ahová tartunk, nem leszek képes majd „türtőztetni magam”, kifejezetten jólesik, hogy csak úgy figyelhetem a tájat, és még nem érzem kötelességnek, hogy fényképezőgépet vegyek a kezembe.
Senaruban a nap már kellő erővel süt; rohamosan emelkedik a hőmérséklet, pedig csak húsz perccel múlt hét óra. A folyadékbevitel fontos, akárcsak az, hogy együnk, még indulás előtt. Reggelivel várnak minket az iroda itteni állomásán, ami ebben az esetben is irgalmatlanul édes, banános palacsintát jelent. Itt várjuk be a csapat többi tagját, akik, mivel közelről, Senaru északi részéről indulnak, persze késve érnek ide. Már a forró teánkat isszuk, amikor megáll az iroda melletti lejtős útszakaszon egy platós kocsi, amelyről három fiatal ugrik le egy-egy táskával a vállukon, nem egyértelműen túrázáshoz öltözve. Mirjam (becenevén, ahogy mindenki hívja, Mimi) Franciaországból származik, és az első, ami föltűnik vele kapcsolatban, hogy ragyog. Sugárzik belőle egy erős életigenlés, amivel együtt jár, hogy rengeteget beszél, s bár elég jól tud angolul, a franciás kiejtése, illetve hogy hadar, gyakran megnehezíti a mondatainak megértését. Michael német, a kiejtése alapján a származása könnyen megállapítható, bár az ő angolja remek. Sokkal visszafogottabb, mint a barátnője – aki időnként helyette (is) beszél –, viszont ha megszólal, érezhetően átgondoltan teszi, szinte mérnöki pontossággal. Mosolygós, időnként kissé bárgyúnak tetsző tekintetével kiegyensúlyozottságot sugároz, van ebben az emberben valami nagyon megnyugtató. A harmadik személy, aki láthatóan idősebb Miminél és Michaelnél, Kim, Koreából. Ő gyakorlatilag egyetlen szót sem tud angolul, ezt hamar jelzi is, különféle, nem kifejezetten verbális módokon, viszont ő is az a típus, szerencsénkre, akivel az első pillanattól kezdve jó érzés együtt lenni.
Nagyjából egy óra, míg átjutunk Senaruból a Sembalun-völgy azon részére, ahol az orvosi állomás található.
A platón ülve szó szerint összerázódik a csapat. Mimi és Michael folyamatosan beszélnek, főleg az egyetem elvégzése utáni időszakról, távmunkáról, családi dolgokról, majd a thaiföldi, illetve az indonéz élményeikről – több mint fél éve úton vannak már –, és jó érzés, hogy olyan tapasztalatokról, helyekről mesélnek, mint például Yogyakarta vagy Nusa Penida, amelyek számunkra kifejezetten ismerősek. Ahogyan az is közelebb visz minket egymáshoz, hogy érdeklődnek irántunk, vagy legalábbis az utazásunk iránt, többek közt Lombokról – ahová csak néhány napja érkeztek meg –, majd Sumbáról kérdeznek – ez nekik valódi újdonság –, ahol én néhány évvel korábban jártam, többek közt Ratenggaroban is, mely egy igazán különleges, még a megalitikus kultúra sajátosságait erősen magán hordozó, óceánparti falu. Atika elmeséli a Merapi vulkánon szerzett élményeit; hogy szinte a tetőig vitték föl őket különféle járművek segítségével, hozzátéve azt is, hogy tudja, a mai egészen más lesz, és jó, ha erre mi is fölkészítjük magunkat lelkileg.
A túra megkezdése előtt mindenkinek kötelező az orvosi vizsgálat. Miután megáll a kocsi a fehérre meszelt ház előtt, belépünk egy alacsony mennyezetű helyiségbe, ami inkább irodára emlékeztet, nem orvosi rendelőre. Nincs ebben semmi bonyolult – alapvetően mindenki saját felelősségre vállalja az utat –, csupán egyetlen „vizsgálat” zajlik le: vérnyomásmérés. Senkinél semmi kirívó érték, úgyhogy azt követően, hogy aláírtuk a vizsgálatról szóló papírt, már indulhatunk is tovább, és a következő megállónál – a már egyébként is tetemes mennyiségű cucc mellé – még több élelem (gyümölcs, zöldségek, rizs, kenyér stb.), főzőedény és hálózsák érkezik. Aztán egy elágazásnál megindulunk a heggyel egyenesen szemben, majd egy füves, tágas helyen parkol le a kocsi, ahol egy kapu emelkedik, egyértelműen jelezve a túra gyalogos részének kiindulópontját.
A vulkán erről a keleti, észak-keleti részről nézve nem látszik magasnak, de a látvány persze kifejezetten csalóka. A csúcs 3726 méter magasságban van, ami még pont az a szint, amelynek biztonságos eléréséhez nem szükséges komoly akklimatizáció. De kétségtelen, jegyzi meg az Öreg – mi legalábbis így nevezzük az idősebbik vezetőnket –; volt már, hogy egyesek komoly fejfájástól szenvedtek, igencsak rosszul lettek odafönt. Még több vizet veszünk magunkhoz, majd a csapat szó nélkül elindul az eleinte még jelzőtáblákkal ellátott ösvényen.
Az első óra letelte után följutunk egy olyan magaslati részre, ahonnan kitárul az egész Sembalun-völgy.
A körbefutó hegyek halvány árnyékában szétterülő táj már egészen más – sötétzöld, csillogó – arcát mutatja. Majd áthaladunk egy hosszabb erdőrészleten, ahol a majmok jelenléte szembetűnő – vannak köztük földön ülő, egymást kurkászó párocskák, illetve a fák ágain lengedező, magányos egyedek –, és a hőségben mintha a fák lélegzését is hallani lehetne. Finom, szűrt fény teríti be a kövekkel és gyökerekkel borított földet.
A magaslat elérése után Atika motorra száll. A kettes táborig ilyen „extra” szolgáltatást is igénybe lehet venni két-háromszázezer rúpiáért – erről tájékoztatnak bennünket a domboldalon várakozó, alkalmanként bizonyára teherhordóként is tevékenykedő helyiek – , s bár ez a szakasz a legkönnyebb, mégiscsak megspórolhat vele négy kilométer masszív túrázást az, aki szeret ilyen értelemben spórolni. Az erdőrészlet után megint kinyílik a táj, mint egy Pilinszky-versben, és ahogy fölemeli az ember a fejét – ha van ereje hozzá –, már csak a szemben emelkedő hegyet képes figyelni, még úgy is, hogy megint a tűző napon vagyunk, és kerülgetni kell a kisebb-nagyobb buckákat, amíg újra útszerű szakasz nem kerül a lábunk alá.
Jegyzetek:
[1]. Senaru falu
Lennebb görgetve a teljes galéria megtekinthető.
