A rácsodálkozás dialógusa (Folytatás előző lapszámunkból)

Dacian Andoni: Multiplicity (részlet)
George: Jól értem, hogy az élettel szembeni abszolút passzivitás tézisét veszed most védelmedbe? Mário: Az ember nem ország az országban, nem önmagában való – illetve önmagát meghatározó – lét, noha a keresztény, illetve nyugati kultúra színterén ilyennek gondoljuk el magunkat. Igaz, az önmagát meghatározó lét eszméje volt az, ami meghatározta civilizációnk megképződését, s abban központi jelentőséggel bír. George: Akkor hát, mi, nyugati emberek is, noha az antropocentrikus autognózis uralja tudatunk, egy aorgikus erő ékkövei vagyunk? Bár azt gondoljuk, szabadon alkotjuk meg önmagunkat, valójában a fátumnak engedelmeskedünk, előzetesen már létező mintákat teljesítünk be? Mário: Így van. A mitológia kozmoplasztikus hatalmat jelenít meg, a történelem teremtő erejét. George: De hát, ha eleve az aorgikusban, az Elsődlegesben gyökerezünk, ebben az állapotunkban is, honnan jön sóvárgásunk egy másik, szintén az Elsődlegesben gyökerező kultúra iránt? Mário: Az új kultúra, melyet már beharangoztak, az aorgikus tökéletességének az elismerését fogja jelenteni, azt, hogy az ember átadja magát a képek kultúrájának, igent mond az Életre. Mindez csak a dolog egyik oldala. Másfelől az ember el fogja ismerni a léthez való igazodás szükségességét, a szereplő igazodik majd a színhez, az élet a rítushoz, illetve a szertartásos, ünnepi pillanathoz. Az általad említett abszolút passzivitás – tehát, hogy az ember csak annak beteljesítésére törekszik, amire valójában képes – maximális aktivitásba fordul át, elragadtatásba, vagyis az ember, bár megfosztatik a független cselekvéstől, beavatást nyer egy másfajta tevékenységbe, lelkesültségtől átitatva, az istenivel eltelve fog tevékenykedni. George: Minden bizonnyal. Úgy hiszem, a mi függetlenségre, a humanisztikus, önmagát megalkotó emberre épülő kultúránkat sajátos rendellenesség szennyezi be és zülleszti le. Ebben a tekintetben, úgy hiszem, egyetértünk. Nem vesszük észre, hogy létünk származékos és keletkezett lét, figyelmen kívül hagyjuk ontológiai eredetünket. Nem vesszük számításba, hogy sorsunk van, sorsok vagyunk, lehetőségek származékai, nem pedig ország az országban. A lét alapja megalapozójának gondoljuk magunkat, s nem vesszük észre, hogy létünk lényegét tekintve egy rajtunk kívül álló alapon nyugszik. Viszont, azt hiszem, a te gondolkodásod még inkább megkérdőjelezi kultúránk alapbeállítódását. Mondd csak, a te filozófiai spekulációid nem teljességgel ellentétesek az élet nyugati, illetve keresztény értelmezésével? Mário: Az az érzés, mely ma hatalmába kerített téged, George, engem nagyon gyakran magával ragad. Úgy érzem, mintha a világ, melyben élek, nem a sajátom volna, hanem idegen erők játéktere, melyek kényszert gyakorolnak rám, kimerítenek. Üres, távoli tudatom üres, távoli képként jelenik meg számomra. A világ összeesküvésnek tűnik, személytelennek, egy idegen akarat hatalmaskodásának saját vágyaim felett. George: Most egy másik, a rám törő szomorúsággal kapcsolatos, a világ és az én között fennálló ellentmondásra vagy feszültségre mutattál rá. Ahogyan te éled meg, egészséges, életigenlő és vitára sarkallja az embert. Engem ellenkezőleg, elgyengít, elszívja minden erőmet, egyfajta belső apokalipszis számomra, szélsőséges, undort gerjesztő. Elképzelni sem tudom, hogy harcolhatnék ellene, mivel az összeomlás énbennem van. Semmi sem kerülheti el a dolgok egyetemes zátonyra futását. Mário: Szemléletesebben sikerült megfogalmaznod a szóban forgó élményt, mint nekem. Annak ugyanis központi vonatkozása a végtelenségig tartó folyamatos elerőtlenedés. Fontos viszont tisztázni az ilyen révületek jelentését, ahogy azt már az elején megpróbáltuk. Leszögezhetünk egy lényeges aspektust: amikor az ember szorongást él át, úgy érzi magát, mintha az önmagával és a dolgokkal kapcsolatban érzett általános boldogtalanság forgószele ragadná magával, mintha pusztító érdektelenség nyelné el. George: Az ember az, aki érdektelenné válik a dolgok iránt, vagy pedig, ellenkezőleg, a dolgok veszítik el örömteli aspektusukat? Mindig tartózkodnunk kell ezen jelenségek puszta pszichológiai értelmezésétől, hogy elkerüljük a patológiára és a neuropszichológiára jellemző leegyszerűsítő és elégtelen címkézést. Mário: Egyetértek. Nézzük viszont, hogyan lehet a dolgot fenomenológiailag megközelíteni oly módon, hogy elkerüljünk bármiféle félreértelmezést. Alapvetően egyetértek azzal, hogy a keresztény-nyugati civilizáció elmondhatja magáról, eleget tett küldetésének. Ez a küldetés tehát a történelem tekintetében már világosan kirajzolódott és beteljesedett. Úgy tűnik, ennek bizonyítéka, paradox módon, a science fiction. A fikció ezen típusa arra törekszik, hogy új horizontokat nyisson az emberi kultúra tevékenységei, vállalkozásai számára. A tevékenység színtere többé már nem a Föld vagy a Naprendszer, hanem a bolygóközi vagy csillagközi régiókra irányul… Ez/az a műfaj (viszont) a világot alakító én manipuláló szubjektivitásából jön. Ezen Én számára csak tárgyak, csak a kombinálható, a végtelenségig variálható, újrarendezhető fizikai alakzatok léteznek, legyenek akár a Földön, akár a Földön kívül. Ez az én univerzális cselekvése révén mindenütt érvényt szerez értékítéleteinek, jóról és rosszról alkotott felfogásának. De mit is ítél pontosan jónak vagy rossznak? Hagyjuk ezen kérdés megválaszolását egy másik alkalomra. Bárhonnan is nézzük, világos, a tudományos fantasztikus irodalom áradata a jövő, az utópia megteremtése iránti éhségből jön, a vágyból, hogy meggyőzzenek bennünket, még csak a történelem elején vagyunk, s új eszközöket kell létrehoznunk a tudomány és a haladás számára. Ez utóbbi tekintetben a sci-fi képzelete a tudományos gondolkodáshoz tartozik, abban ki is merül érdeklődése. Ami viszont a jövő és az utópia megteremtése iránti vágyat illeti, az sokkal nagyobb jelentőséggel bír számunkra, mert világosan rámutat korunk fejlődéskultuszának mély válságára. Az ismeretlen univerzumok ígérete táplálta képzelet görcsösen próbál kiötleni új vívmányokat, helyzeteket, az emberi tevékenység új területeit, miközben a ma emberét pusztán a jövő dicső korszakai elődjévé redukálja le. Mintha a mi korszakunk még pusztán csak halvány előképe lenne a jövő nagy vívmányainak, felfedezéseinek. A sci-fi nem változtatja meg gondolkodásunkat, csak kiterjeszti azt minden lehetséges területre, a jövő lehetőségeit a mi megismerésünkből és tevékenységünkből kiindulva ötli ki. Kizárólag a „kvantitatív” világszemlélet kategóriáin belül mozog, ezért soha nem lehet egyéb, mint a tudomány fantáziája, a tudomány climnamenjének hordozója. Összefoglalva: az ember, amikor elérte igazságának csúcspontját, annak lehető legteljesebb megvalósulását, azaz, ahogy Hegel mondaná, az önmagáról alkotott legteljesebb tudást, nem fogadhatja el ezen tudás legvégső állapotát, olyan újabb ügyre van szüksége, melynek önmagát szentelheti. Hajlamos tehát arra, hogy az elért célt kezdetté tegye, egy rendkívüli, ígéretes jövő kezdetévé, s megrészegedve egy már idejemúlt szellemi beállítódás ígéreteitől, nem veszi észre, hogy pusztán az előző paradigma meghosszabbításán dolgozik. A science fiction képzeletvilága tudatalatti tiltakozás a történelem imént említett bezárulásával szemben, másrészt pedig ezen bezárulás bizonyítéka. George: Azt akarod hát mondani, hogy napjaink jövőregénye csak azokat a szellemi megvalósításokat és viselkedésmódokat hirdeti, melyek a világon bárhol megtörténhetnek, puszta absztrakt cselekedetek, vagyis az egyik műhold ugyanaz, mint a másik, egy adott bolygó egy másik visszatükröződése, vagy ha mégsem, van valamilyen homogén, mindenütt érvényes törvényeknek alávetett háttér, mely determinálja a szupertudományos hős mozgását, cselekedeteit? Mário: Pontosan. Ami a tudományos fikció megvalósulása során beteljesedik, az az emberi homogenitás, az uniformizált szubjektivitás. A cselekmény főszereplői szubjektív, manipuláló entitások, melyek a dologi megvalósítások. Más szóval: az interplanetáris hősök nem tesznek egyebet, mint a jelen meghaladásának általunk gyakorolt módját ismétlik. Ily módon nem nyerünk új képet az emberről, hanem az emberről alkotott felfogásunk konstans marad a pszeudojövő során, melyet reményeinket táplálandó hoztak létre, illetve azért, hogy meggyőzzenek bennünket arról, hogy még mindig csak a fejlődés kezdetén vagyunk, még csak lehetőségeinket sem ismerjük. George: Az imént felvetetted, de megválaszolatlanul hagytad azt a kérdést, hogy jelen korunk utópikus meghosszabbításának tekintetében mi a jó és mi a rossz? Mário: A tudományos utópia a legintenzívebb a jövővel kapcsolatos vágyaink közül, s tünete az akarat által, újabb célok eléréséért folytatott delíriumi hajszának, mely civilizációnk motorja. Hogyan definiálhatnánk és fejthetnénk meg a vezérlő elvet, mely mindmáig meghatározza kultúránkat, s amely ezen civilizáció utópikus meghosszabbítása során bontakozik ki? Hegel megkönnyítette ezt a feladatot, amikor az Elismerés eszméjét a történelmi folyamat vezérlő elveként határozta meg. A mi civilizációnk az Elismerés civilizációja. Az elismerés, a másik elismerése, a szabadságnak a másik szabadságaként való meghosszabbítása, a szabadság kibontakozásaként értett demokrácia. Másfelől, az elismerés folyamata az antropogenézis cselekedete, ami annyit jelent, hogy az ember az elidegenedés meghaladása során megalkotja, illetve szabadként határozza meg önmagát. Következésképp az Elismerés eszméjét azonosnak tekinthetjük az abszolút szubjektivitással. A szubjektivitás megvalósulása az Elismerés, önmagunk felismerése a másikban, a vele való azonosulásunk, végtelen folyamat, melynek célja, hogy – jogaik és lehetőségeik tekintetében – egyenlő ének álljanak egymással szemben. Egy ilyen világ, illetve egyenlőség egy technikai-tudományos apparátus megteremtését követelte meg: a gép világát. A gép világában élünk, mivel alávettettünk az Elismerés folyamatának, s nem az van alávetve minekünk. Heidegger a technika lényegéről1 szóló esszéjében a technikai-praktikus folyamatot/beállítódást az alétheia2 egyik formájára vezeti vissza, melyben a világ ácsolmányként (Gestell) vagy ideiglenességként jelenik meg előttünk, mint valamiféle szerkezet. Egy, a technika befogadására képes világ eszméje, melyet tehát már előzetesen mint manipulálhatót gondoltak el, tehát az ipar nyersanyagaként tárulkozik fel, előfeltétele a technikai-tudományos gondolkodás uralta társadalomnak. A világ technikai leírhatósága – mint kultúránk eredendő intuíciója – váltotta ki az ezen intuícióban virtuálisan már benne rejlő lehetőségek kiaknázását. Vagyis a tevékenység irányvonalai már eleve bele vannak írva a dolgokba. George: Ez a különféle invenciók eredetével kapcsolatos általános és megszokott magyarázatok megfordítása, melyek az emberre és a gondolkodásra helyezik a hangsúlyt, a tudományos-technológiai rendszer létrejöttét illetően; Heidegger épp ellenkezőleg, egy olyan intuíció megjelenésére következtet, mely potenciálisan lehetővé teszi az ilyen típusú cselekvést, s ezzel mintegy mozgásba hozza azt. A megépíthetőség, technikai-praktikus értelemben az építéshez tartozik. A világértelmezésünkhöz tartozó lehetőségek életre hívják, bátorítják mindennek megvalósulását. Ha nem tévedek, Hegel, Heideggerrel egyetemben a tevékenységközpontú tudatban vélte felfedezni történelmi-kulturális korszakunk központi aspektusát. Tevékenységközpontú tudatról és abszolút szubjektivitásról beszélni ugyanaz a dolog, lévén, hogy ez a szubjektivitás, igazsága kibontakozásának csúcspontján tevékenységközpontú tudatként állítja magát, ezen önmagáról alkotott kép határozza meg számára a világot. Hogyan egyeztessük hát össze a kozmikus sorsunkról alkotott ezen két értelmezést? Hogyan gondoljuk el együtt… SZAKÁCS PÉTER fordítása Jegyzetek:1 Martin Heidegger: Kérdés a technika nyomán. In A késő-újkor józansága II. kötet (Tillmann J. A. szerk.), Göncöl Kiadó, Budapest, 1984, 111–133.2 Felfedés, igazság.

Vicente Ferreira da Silva (1916–1963), brazil matematikus, egzisztencialista filozófus. Számos filozófiai és logikai témájú mű szerzője. Filozófiai munkásságát Heidegger és Schelling határozta meg.