A politika dramaturgiája Páskándi Géza színműveiben

Páskándi Géza munkásságáról nehéz újat mondani, Páskándi Géza munkásságáról nehéz nem újat mondani. Páskándi gondolkodásmódjához közel álló a fenti mondat, mert az adott társadalmi helyzetben: értsd a kommunista diktatúrák különböző változatait – Páskándi a leírt szövegekben folyamatosan idézőjeleket használ, mindegyre idézőjelbe tesz szavakat, mondatokat, vagy drámái előszavaiban akár az adott drámák egészét.¹ Kétarcú? Mondhatnánk? Óvatos, korántsem. Óvatosnak látszik. Igen, annak látszik, de korántsem az. A magyar hadtörténetből jól ismert módszert alkalmazza: csak azért vonul vissza, látszólag, hogy azt követően még hatékonyabb támadással érje el célját. Jól tudja, tapasztalatból is, hogy az őt körülvevő világ mennyire kétarcú, hogy a világ, amely körbeveszi, éppen a politika által meghatározott. Tudomásul veszi és választ ad rá. A világ egészére akar választ adni, a világ egészét akarja be- és felmutatni drámaírói munkássága egészében. Választania kell, milyen módon válaszoljon a világra, amelyben a süketek párbeszéde, pontosabban, a magukat süketnek tettetők párbeszéde zajlik, választania kell a tett és a tettetés között. A tetteket vállalja, a tettek pedig éppen a tettetés nyomait, jeleit, következményeit mutatják fel – elsősorban drámáiban.

Ám teljes életművéről is elmondható, hogy a szavak tett-­értékének ereje foglalkoztatja. Mi történik, ha leírok egy szót, mi történik, ha nem írom le, mi történik, ha nem úgy írom le, ha így is, úgy is leírom, ha csak azért is megcselekszem, amit akarok: mindenek közben és – mindenek ellenére. Páskándi olyan környezetben lesz költővé, íróvá, drámíróvá, esszék és tanulmányok, fontos levelek megformálójává, mely környezetben a kimondott szó azonnali következményekkel jár,² azonnali következményekkel járhat. Börtönévei okán is megtapasztalja ezt. Hit és tapasztalat, valós helyzet és szellemi igény abszurd és tényszerű, karcos, csontos öklű találkozása ez. A szavak, a drámák, a személyes megéltség szintjein.

Tudja, hogy írni: abszurd, már-már értelmetlen, tehát: érdemes, de nem az érdemért, csupán a tett, a mozgás, a cselekvés okán.

A folyamat érdekli, ez jelent számára kihívást, és éppen a kihívás hívságjellegével teszi, amit tesz, nem csupán íróként, de szavakba, helyzetekbe, tettekbe vetett emberi lényként cselekszi, amit tesz. Avantgárd, mert a tett és a ma érdekli, mindeközben végtelenül görögös, hiszen az istenekkel, jelen esetben a drámatörténet egészével száll szembe a dráma lehetséges folytatásainak érdekében. Az, hogy a teljes drámatörténetet kívánja újraírni, fontos szellemi alapállást mutat meg, mely szerint az ember befejezetlen lény, nincs végleges állapota, éppen ezért szörnyű, éppen ennek okán iszonytató. Páskándi, aki verseiben az örömrontó angyallal néz szembe, drámái megírásával nem marad meg a lírai átformált indulat szintjén, de továbbhalad a párbeszédek felé, nem csupán elképzel, meg is formál egy lehetséges válaszadót, valakit, aki tükör által, élesen, hozzánk szól. Jól tudja, már drámaírói pályája legelején, hogy saját szavaink bumerángként térnek vissza hozzánk. Tudja a rosszul dobott szó következményeit is. Drámai hős, aki tisztában van önnön drámai hős voltával, ezért: drámákat ír. Kinek: a közösségnek, tehát: a polisznak. A polisz lakóinak, azoknak, akik hisznek a szó tetterejében. Ennek okán és a polisz felőli értelemben. Páskándi, akit a Vendégség kapcsán a történelmietlenség vádjával illetnek, a történelem és a politika dramaturgiai értelemben vett felhasználója. Történelmi szereplői szükségszerűen a politika szereplői is.

Politikai kérdésfelvetései túlmutatnak az aktualitáson, mert a politikába, közéletbe, háborúba vetett ember létének értelmére kérdeznek rá. A politika tere Páskándi drámáiban a mítosz világa is egyben. A politikai, közéleti dimenziókon túl felbukkan a szavakba, tettek mezejére vetett ember, aki nem akar szavakat mondani, nem akar cselekedni, mégis szavakat mond, mégis cselekszik, egy előre megírt forgatókönyv szerint. Ez a forgatókönyv egyszerre politikai, közéleti és történelmi, de metafizikai is.

„Én nem akarok, de a hatalmam akar”³ – mondja Könyves Kálmán Páskándinál, nem akarom, de harcolnom kell, mondja a Távollevők magyar és török katonája, Demeter és Szelim. Jeleztem, hogy Páskándi dramaturgiája a görög tragédia rétegein alapszik, de akkor közelít igazán a görög tragédia intenzitásához, amikor a középkor morális attitűdjét is játékba hozza. Amikor a tragikus hős hétköznapivá válik, vagy a hétköznapi ember válik kiemelt szereplővé, hőssé, mint Demeter és Szelim esetében. A Valaki, a társadalmi szempontból jelentős: Akárki. És fordítva. Eltekinthetünk-e a Tornyot választok koldusaitól mint a politika látszólag jelentéktelen, ám mégis meghatározó tényezőitől? Nekik is jelen kell lenniük ahhoz, hogy a politika céljai érvényesülhessenek, panaszkodniuk kell, fizikai valóságuk sajátosságaival kell jelen legyenek a drámában ahhoz, hogy a politika céljai érvényesülhessenek. A koldusok Apáczaival tartanak, de a fejedelem pártján állnak, hiszen panaszkodásuk nem a fejedelem, csupán a pillanatnyi helyzet, a szituáció ellen irányul. Páskándi ilyen értelemben is remekel, mert rávilágít arra: a politikai és az egyéni helyzet együtt hozza létre a drámai szituációt. Ennek okán, amikor a hétköznapi publicisztika mindegyre a politikai jelleget várja el a színháztól: Páskándi aktuálisabb, mint valaha. Mert Páskándinál a drámai szituáció attól válik igazán erős intenzitásúvá, hogy a mindenkori helyzet, az adott drámán, jeleneten belüli szituáció ellen is irányul. Ha valahol, akkor dramaturgiájának politikus volta éppen itt nyilvánul meg leginkább.

Számos drámája, mint az Árpád-házi triptichon vagy az Erdélyi triptichon darabjai a mindenkori hatalmi, tehát politikai döntések és döntéskényszerek következményeiről is szólnak, akkor a legerősebben, amikor nem a politikai vagy közéleti szerepkörben, de úgymond magánemberként mutatnak meg alkoholista királyt (Vak Béla), a test örömeitől eltávolodni nem akaró püspököt (Dávid Ferenc), a hatalmi pozíció és az értelmiségi szerepkör közötti feszültséget nehezen feldolgozó uralkodót (Könyves Kálmán). Botrányos, mondhatnánk, mondták is annak idején. Csakhogy e drámák elsősorban nem a történeti szereplőkről szólnak, sokkal inkább hatalmi helyzetbe vagy a hatalommal szembeni terrénumra került emberi lényekről.⁴

Történelmi drámákról, abszurdoidokról, abszurd drámákról beszélünk Páskándi dramaturgiája kapcsán, azonban érdemes felfedezni bennük egy olyan politikai, „elkötelezett” színház lehetőségét, amely nem a szerző vagy a rendező elköteleződéséről szól, csupán a nagybetűs, akárkiként esendő és tragédiákba illő helyzetekben megfordult EMBERRŐL, a nagybetűs SZÍNHÁZRÓL. A nagy francia forradalom időit megidéző A rejtekhely előszavában így fogalmaz: „Az írók e nagy eseményt leggyakrabban a Látványosban: vezetőiben személyesítették meg. Egy mai írónak tehát (legalábbis szerintünk) nincs sok keresnivalója ezen a betűbúzával barázdaszügyig bevetett területen. Sokkal inkább azonban a barázdán! A személyiségeken túl és az eseményeken innen: a periférián.”⁵

Páskándi a látvány mögötti világot írja meg, a perifériában rejlő erőt, ami a központot mégiscsak meghatározza, miként a szándéka vagy akár tudta nélkül beépített ember a zsarnoki hatalmat, a politikum elszenvedője a politikumot.

(Elhangzott a Szatmárnémetiben, „Mindig magunkért, soha mások ellen” cím alatt megszervezett, Dsida Jenőről, Páskándi Gézáról és Jakabffy Elemérről szóló irodalmi tanácskozáson, 2022. május 13-án.)

Jegyzetek

¹ „Mindig idéztek, mintha nem lennének saját szavaitok, mintha fejetekben nem volna saját gondolat. Féltek nem idézni. Ezzel támadtok és ezzel védekeztek. Idézetekkel. Idézet ez az egész világ.” – Lásd: Páskándi Géza: Szekértől elfutott lovak. In.: Erdélyi triptichon. Kriterion, Kolozsvár–­Budapest, 1999, 149. o

² Páskándit, mint a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem III. éves magyar szakos hallgatóját, letartóztatják 1957 márciusában, és az 1956-os diákszövetségi reformtervhez fűzött kiegészítései miatt az állam és közrend elleni izgatás vádjával hat év börtönre ítélik.

³ Páskándi Géza: Árpád-házi triptichon. Antológia Kiadó, Lakitelek, 1994, 221. o

⁴ „A múlt nagyeszmei vagy politikai konfliktusainak színpadi megjelenítését Páskándi folyamatos »perújrafelvételnek tekintette«” – Pomogáts Béla: Három felvonás a zsarnokságról – Páskándi Géza Dávid Ferenc-drámájának környezete. In: Évfordulós tanácskozások 2002–2004. Ady Endre, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, II. Rákóczi Ferenc, Móricz Zsigmond. EMKE Partiumi Alelnöksége és a Szatmárnémeti Kölcsey Kör, 2005, 129. o

⁵ Páskándi Géza: Elöljáróban. In: Páskándi Géza színművei. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1974, 7. o

‍