A patkány

A patkány már akkor rothadt, mikor hozzám került, csak még nem látszott rajta. Egy kupacon aludt a másik kettővel, és mindig az etetőtálban volt a feje. Ha adtam nekik valamit, például egy darab répát vagy sajtot, elsőnek ő kapta el. Csak az tűnt fel, hogy sokat tüsszög. Kis májkrémgalacsinokat gyúrtam, és porrá tört Algopyrinbe gurgattam őket. A javulás gyors és látványos volt, de csak ideiglenes: egy hét múlva még többet tüsszögött. A májkrémes-algopyrines kúrát többször megismételtem, mindig hasonló eredménnyel. Aztán Rubophenre váltottam. Úgyszintén hamar gyógyult, majd napok múlva ismét visszatért a taknyosság, ezúttal sokkal súlyosabb formában: már nemcsak tüsszögött, hanem hörgött és kaffogott. Állatorvoshoz a hóvihar és a következtében beállt közlekedési dugó miatt nem vihettem, és különben sem igen foglalkoznak tengerimalacnál könnyebb állattal, a beadott injekció meg is ölné a kölyökpatkányt. Nyilván ugyanazt a tanácsot adná, mint az enyémek régi gazdája, hogy etessem őket apró dózisú embergyógyszerrel.

Péntek reggel a patkányok nem voltak a ketrecben. Felemeltem a rongyukat, alatta sem. Viszont jól nyomon követhető ürüléksorozat vezetett az ágyneműtartó felé, mint Jancsi és Juliska kenyérmorzsái. Almával visszacsaltuk őket a helyükre, de hiába. Ki-be jártak a ketrec rácsai között. Mert ahol a patkány feje átfér, ott a teste is, mint a macskának. Vígan ugrándoztak, kergetőztek, hancúroztak, és összehugyozták a szőnyeget. Cannabis-füstölőt gyújtottam, hogy elfedjem a szagot. Egész napokat ültem a földön, kezemben nápolyis vödörrel, azzal terveztem ugyanis befogni őket. De ügyesebbek nálam, direkt szórakoztak, incselkedtek velem. A beteg is, aki már nem is tűnt betegnek. Örültem. Még nem tudtam, mi vár rám.

Végül is Apámmal úgy oldottuk meg a dolgot, hogy vettünk egy kisebb, sűrű rácsozatú ketrecet, ebbe hajigáltuk őket farkuknál fogva a több órán keresztül tartó, a szoba felforgatásával járó patkányvadászatot követően. Dühös voltam rájuk, belerúgtam a ketrecükbe, repült vagy fél métert. Kurva kis dögök! – ordítottam, miközben legalább annyira imádtam őket, mint eddig.

A kérdéses szürke patkány nem volt kérdés többé, míg nőni nem kezdett a hasa. Vemhes nem lehet, hiszen mindhárom nőstény. Ha netán hasasan jött, akkor igencsak túlhordja a kicsiket, a patkányok terhessége 21-23 nap. És már egy hónapja voltak nálunk. Arra gondoltam, bizonyára túlhordja, de már hamarosan meglesznek. Reménykedve füleltem, hátha meghallom a jellegzetes rágcsálócsecsemő-vinnyogást, vagy látok egy kupac piros, magzatmázas forgácsot. De nem hallottam, nem láttam, az idő telt. Nem szült akkor sem, és később sem. Nem kölykökkel, mással volt terhes…

A has egyre nagyobb lett, a gazdája egyre soványabb, borzasabb. Szokásom négykézlábra állni, hogy közelebbről figyelhessem meg az állataimat. Most is ezt tettem. A szürke patkány közel jött, mellső, kézszerű mancsával a rácsba kapaszkodott. Egyik szemét behunyta, a másikkal üresen és guvadtan bámult. Benyúltam, végigsimítottam a hátát, mire megharapott. Gyorsan kiszívtam, el ne fertőződjön a tűszúrásszerű seb. Másnap ismét megtörtént, mert nem törődtem bele, hogy nem vagyok jó viszonyban a kis kedvenccel, és megint megsimogattam. Ezúttal még nagyobbat harapott. Harmadnap Apámnak is odakapott. Mohón evett, leginkább a húsfélékre szokott rá. A hasa pedig egyre nőtt. Bár már rég nem volt ésszerű, azzal vigasztaltam magam, hogy azért vad, mert félti a kicsinyeit.

Szerdára leapadt a hasa, a helyén egyetlen diónyi búb maradt, ami napról napra feketedett. Alomtársai fokozott figyelemmel gondozták, nyalogatták a fülét, a farkát, és: a búbját. Nem volt kérdéses, hogy rákos daganat. Még mindig sokat evett, és közben a náthája is visszatért. Vért tüsszögött az etetőtálkára.

Szokásos reggeli vizitemet tartottam a patkányoknál. Friss uborkaszeleteket hoztam nekik. A szürke felállt a ketrecre, nyújtózott egy nagyot, közben ásított, megmutatva hosszú, hegyes metszőfogait. Dögszagú volt a lehelete. Felugrottam, rájuk zártam az ajtót, és megkértem Apámat, azonnal tüntesse el. Tudniillik, a piszkos munkát – mint a halak büdös vizének leszívatása, vagy a temetések – rá szoktam bízni. Ám nem ért rá, én meg minél előbb el akartam különíteni a többitől a fekéllyé vált egyedet. Sárga, vastag munkáskesztyűvel megfogtam, és egy kilyuggatott tetejű átlátszó vödörbe tettem. Alig sikerült, annyira kapaszkodott, ettől kirázott a hideg. Alomnak papírtörlőt, enni uborkát és magvakat kapott. Rázártam a tetőt, és az egészet egy nagy, szintén zárható műanyag dobozba csuktam.

Már egészen elfeledkeztem róla, mikor meghallottam, hogy kitartóan rágja a vödör tetejét. Félve néztem meg. Az orra már kilátszott. Véres volt. Ezt már nem bírtam idegekkel, így a végső megoldásként a pincét választottam. A pincénk meleg, mert közvetlenül a társasház kazánja mellett van, megfázni nem fog tehát. Ide került régen a haláltusáját vívó hörcsög, Mogyoró, és a megrühesedett fehér egér, Cini is. Ez a félhalott állatok temetője.

Apám minden reggel ránézett és megetette. Az étel érdekes módon eltűnt, de a patkány csak fogyott. Egyszer csak üres volt a vödör. Titkon örültünk, hogy végre megszabadultunk tőle. Ám örömünk nem tartott sokáig.

Késő délután, mikor egyedül voltam otthon, a redőnyöket lehúzni mentem a földszintre. Dolgom végeztével már loholtam volna is vissza meleg szobácskámba, a laptop elé, mikor megcsúsztam valamin. Valami nyálkás és csatornaszagú gombócon. A villanykapcsoló kattanásával egyszerre sikoltottam fel. A patkány bámult rám kidülledt, üveges szemeivel. Ráhajítottam egy kezembe akadó kabátot a fogasról, és a csizmám sarkával ütöttem a mozgó, visító púpot. Elhallgatott. A biztonság kedvéért rásóztam még párat, majd óvatosan felemeltem a kabátot. Zacskót húztam a kezemre, úgy fordítottam meg a döglött állatot, amit nemrég még olyan szeretettel gondoztam, simogattam. De ez nem az a patkány volt. A daganata sem az, mint előtte: egy emberarc nézett vissza rám belőle. Kopasz, orr nélküli, mint egy félig elbomlott hulla arca. Mint szülei a csontjából és a szolgái véréből újjászületett Voldemort nagyúr. És nevetett.

Rémületemben eldobtam. Akkor is a vécéajtónál hevert, mikor Apám hazajött. Remegve mutattam a tetemre.

– Nahát, szegény – sóhajtott – feljött a vízvezetéken.

Csak ennyi? Még hogy szegény! – hördültem volna fel, de nem jött ki értelmes hang a torkomon.

– Agyonvertem ijedtemben – mondtam.

– Már úgyse lett volna sok hátra neki. De akkor már rendesen agyonverhetted volna. Látod? Mozog az egyik lába. Szenved.

Tényleg mozgott, csak enyhén, de mégis. Kíváncsi voltam, mikor veszi észre az arcot a patkány hasán. De nem vette.

Kukazsákba csomagoltuk, és kivittük, hogy kíméletesen megfagyjon, mínusz tízet ígértek éjjelre. Jobb ötletünk nem volt. Apám sajnálta megölni, én meg iszonyodtam és rettegtem tőle. Kitettük a házunk mögötti fás részre, egy bokor aljára. Ha már úgyis kint voltunk, megsétáltattuk a kutyánkat, Momót. Alig lehetett elhúzni a zsáktól. Végigsétáltunk szokásos útvonalunkon, körbe az egész városrészen, majd vissza. Közben beszélgettünk.

– Világos van az öregasszony boltjában! – jegyezte meg a bódé felé mutatva, ami olyan sokat jelent nekem. Odajárok ugyanis udvarolni a hetvennyolc éves boltos néninek.

– Igen, mert vasárnap van, most számolja össze az egész heti bevételt. Ma láttad a buszon? – kérdeztem csak úgy mellékesen.

– Minden reggel látom, mikor jövök a piacról.

– Helyes nem?

– Ööö…

– Komolyan, nem látod, milyen szép arca van? Vagyis lehetett... Pár éve még megnézte a fiúkat-lányokat, kacsingatott, körbe is nyalta a száját. Akkor kellett volna kezdenem vele. De nekem most tetszik igazán.

– Mikor már rothad. Mint a patkány.

– Az… Azért nem ugyanaz – hebegtem, mert tudtam, hogy nagyon is ugyanaz.

Több szó nem esett erről.

Másnap délelőtt meglátogattam idős barátnőmet. Már-már tavaszias idő volt, szikrázóan sütött a nap, és az esti horror messzi, jelentéktelen álomnak tűnt csupán. Hogy megbizonyosodjam valós voltáról, szerelmemtől jövet a bokorhoz mentem, hogy lássam a zsákot. Ott kéklett. Közelebb hajoltam, hogy megnézzem, púposodik-e, benne van-e a patkány. Nem volt benne. Viszont apró, ötujjú nyomok sorakoztak körülötte, azt nem lehetett kivenni, merre vezetnek. Egy helyütt azonban pontosan kivehető volt egy arc lenyomata, a boltos nénié.