.svg)
Kezdetben a Föld még kietlen és puszta volt, Söténd fölött sötétség volt, de az író lelke lebegett a vizek felett. Aztán teremtésbe fogott, a nyelv által, a szavakon, történeteken keresztül: s a megalkotott világ, bár továbbra is kissé bodorádámosan kietlen és puszta maradt, mégis van benne valami ismerős. Bene Zoltán Teremt, és című kötetének novellái ilyen erős, világot alkotó szövegkorpuszt képeznek, négy ciklusban: Télutó, tavaszelő, Isten háta mögötti vidék, Söténdi történetek és Teremt, és. Bár a művek egységes színvonalúak, s erős atmoszferikusságuk, nyelvi erejük valamennyinek közös tulajdonsága, nehéz általánosan beszélni róluk sokszínűségük, eltérő beszédmódjuk miatt. Ez a különbözőség mindenképpen a kötet javára szolgál, hiszen nem hagyja elkényelmesedni az olvasót, aki minden alkalommal, gyakran in medias res kezdéssel, újabb és újabb szituációt, eseményt kell átlásson és megértsen, mindeközben úgy, hogy a szerző végig képes meglepni minket.
Az alkotások nagy része komor, lesújtó emberképet rajzol ki: az első ciklus többnyire névtelen, arctalan elbeszélői kisemberek, sokszor parlagiak, olyan férfi mesélők, akik vállalják is hibáikat, de valahogyan hárítják is a felelősséget, a korra, melyben élnek, a rendszerváltás utáni, benzinszagú, délszláv háborútól terhes időszakra („néha azonban eltűnődöm azon, nem hibája-e kicsit a kornak is, amiben élek”). Ilyen értelemben a különböző módokon megszólaló egyének transzparenssé válnak, egy sokkal általánosabb és átfogóbb élethelyzetre lehet rálátni általuk. Olyan élmények ezek, melyek mára már megszokottá váltak, s a szövegek nyugtalanító hatása talán éppen ebben van: természetes hangnemben beszélni arról, ami nem az, ami nem kellene az legyen, s sokszor mégsem éri már el az ingerküszöbünket, ha a valóságban találkozunk vele. A csempészés, emigráció, az anyagi, egzisztenciális bizonytalanságok, kifakult emberközötti kapcsolatok (melyek gyakran már az egymás nevének tudását sem bírják meg, az évek óta ismert Néninek a neve például véletlenül, egy levél folytán derül ki), hűtlenségek és alkoholizmus: ezek az attribútumok fűzik össze a látszólag még oly különböző egységeket is, nemcsak New Szeged és Szibéria, de Söténd, sőt, az az egész világ, annak értékrendéjvel (vagy éppen hiányával), amit a novellák tükröznek, Isten háta mögötti helyekké válnak.
Hogy ki fordított előbb hátat kinek, az ember-e vagy a teremtő, nem is lényeges, s néhány történet sejteti, hogy nem is végleges: a véletlenszerűen feltűnő misztikumot kellő mennyiségben adagolja a szerző, ennyi még pont a hihetőség határait súrolja, az olvasó pedig örül, hagyja is becsapni magát, mert szeretné hinni, hogy Balogh Vilmosnak sikerült megtalálni a szavakat az életre (aztán mint utólag kiderül, tetemre) híváshoz, s hogy van olyan égi kő, amely megbabrálja az emberi időt. Ezek a csodás esetek egyszerre oldják és keltik az olvasó szorongását, sokszor a megfigyeltség s ezáltal a kiszolgáltatottság légkörét teremtve meg: a panoptikus látás több novellában is a láthatatlannal fűződik össze, a bokorból sárgán felvillanó szemek nemcsak az Avatás című novella elbeszélőjét fürkészik, de az olvasót is. Kutyaharapást pedig szőrével, a fogként az ember húsába vájó történetek nemcsak felszakítják, de kezelik is a sebeket, méghozzá a nyelven keresztül. A szó nemcsak a teremtés eszköze Bene Zoltánnál, de az elmagányosodás, az emberi mivolt elvesztésének egyik legfontosabb fokmérője: a párbeszédek tartalmilag szinte teljesen elhanyagolhatóak, valódi dialógus, verbális kapcsolódás két szereplő között nem is jön létre, mindvégig megmaradnak a csevely szintjén (az első elbeszélés narrátora például ezért mesélhet el mindent a legőszintébben, csupán egyetlen levegővétellel, mert pontosan tudja, úgyse figyelnek rám). A megszólalók célja ritkán vagy soha nem a közlés, inkább a tudatosítás, az öncélú mesélés. A narrálás mintegy menekülési lehetőséggé válik sok szereplő számára, a saját nyelv valamiféle biztonságot adhat még: ezért húzódozik az egyik mesélő régi barátja a külföldi nőkkel való kapcsolattól, mert érzi, más szavakkal, mint az övéi, mégsem lehet kifejezni mindent, és az öregasszony újra és újra elismétli a már elhangzottakat a maga nyelvén is, hiszen tudja, nemcsak a hangzás, de az értelem is más az anyanyelven. A szó tehát menedék, a (ki)vándorlás egyéni formája, a megszólalás láthatóvá teszi az egyént, az eltérő helyzetű és műveltségű s ezáltal a beszédmódban is élesen elkülönülő szereplők metszéspontja.
Éppen azért, mert a kötet egyik legnagyobb erőssége éppen a nyelv ilyen markáns és sokrétű felhasználása, nagyítódnak fel azok a szépséghibák, melyek megakasztják a sodró lendületet, ritmust. Ilyen kizökkentő hatásúak a (valószínűleg a) szóismétlés elkerülése érdekében használt idegen szavak, például a koperta vagy az imbecil, melyek egy szépirodalmi szövegben nem annyira a választékosság, mint a visszásság érzetét keltik. Ugyanilyen disszonáns az is, amikor erőltetetten mesterkélt kifejezések bukkannak fel, a kocsma maradhat kocsma, a becsületsüllyesztőt pedig hagyjuk meg inkább más kontextusokban. A modorosságot, nyelvi játékosságot erőltetetten közvetíti néhány címválasztás is, kezdve a kötet címadó novellájával, de valószínűleg analóg módon (s ugyanolyan kevéssé szerencsésen) jött létre a Halál, eset vagy a Vasgomba is, de a szerző egy korábbi kötete, az Isten, ítélet szintén ezt a (máskor talán többnyire kerülendő) módszert tükrözi. Mivel azonban a teremtés emberpróbáló feladat, egy ennyi hiányosság még belefér, s az ilyen apró akadályok helyett érdemes figyelmünket inkább azokra a nyelvi bravúrokra, szépen megszerkesztett mondatokra fordítani, melyek ha nem is veszik el, de átformálják az üres, lepusztult terek és izolált karakterek (illetve a kettő közötti szoros kapcsolat, például a plázák, nagyvállalatok elidegenítő hatása) keltette torokgombócot: „időt tölteni ma már annyi, mint ecetes bort egy csorba pohárba”, vagy „koszorút rendelni annak az embernek a sírjára, akivel együtt nőttél föl: bungee jumping a semmibe, kipróbálatlan kötéllel”. Az erős testiség megjelenítése pedig intenzív érzéseket, averzív reakciókat vált ki, mely szintén növeli a könyv értékét: „A homlokán impozáns, rikítóan zöld ájtatos manó ül, harciasan mered rám, melső lábait dörzsölgeti, akár a fösvény, ha pénz áll a házhoz”.
Az Égi kő tanára majdhogynem az egyetlen a kötet egészében, aki valóban észrevesz egy másik emberi lényt, az általa kísért lányt, de ez a pillantás is mediált, a vonat tükröződő ablakán körvonalazódhat ki a nem-én arca: „bájos leányarcon kietlen tájkép”. Bene Zoltán novelláskönyve szintén ilyen közvetítőként működhet: rajta keresztül és benne lehet fellelni azoknak az elesetteknek, szerencsétleneknek, bűnösöknek, esendőknek és elfelejtetteknek az arcképcsarnokát, akiknek éppen az átlagossága, én-is-lehetnéksége teszi a szövegeket „igen jóvá”.
Bene Zoltán: Teremt, és. Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2022.
