A név kátyú, vaddisznó­dagonya, omladék, szerelem – 26.

Nem. Ez volt az első gondolata, hogy nem, ilyen nincs, zümmögött a lét-szerkezet, recsegett-ropogott minden, ami még annak volt mondható, a ptolemaioszi vonat ebben a pillanatban siklott ki Csajágnál, és a fénylő szegek, a koporsóba vert fém csillagok sorra szétroppantak, és lepattantak a gombok a farmerutánzatról, amit anyja vett neki a Gólya áruházban, nem, ilyen nincs, és ebben a kiszolgáltatott zugban eszébe jutott a dél-amerikai fiú, aki le akart feküdni vele a Népköztársaság útja közelében lévő, radikális kommunista lakásban, amit művész apja vett neki és a testvéreinek, amikor hazaköltözött.

Nem, nyögte, és kikönyökölt a panellakás második emeleti ablakán. Meghúzta a reménytelenül édes diólikőrt, amit emlékként vett tulajdonképpen. Triple Sec, Kevert, Hubertus, sorolta az italokat, amiket menekülés közben ivott egy-egy sugárzóan kedves nővel. Az álmaiból léptek ki. Együttélésre alkalmatlanok, vele együtt, de álmodozásra ragyogók.

Megmenteni egy indián lányt a smirglilelkű sápadtarcúak fogságából. A hála első mosolya egy gyönyörű arcon, a lovagias igyekezet, hogy nemes szívű férfiként kivívja a szerelmet, aztán a közelítő tél. Itt mindig felborult Héliosz szekere, Atlasz a másik oszlopos lábára állt, mert görcsölt a vádlija, Reguly Antalnak először nem jutott eszébe, hogy hívták azt a finn lányt, akinek a kedvéért megtanulta a Kalevala első részét, sőt, a Kalevala első sora sem jutott eszébe, Jézusom, gondolta, de hiába látta a kék szemek bogarában saját izgatott arcát, nem és nem jutott eszébe.

Együttélésre alkalmatlan, tűnődött Villax Karolina, ahogy nézte az álomvonalat, amely mindig ugyanott szakadt meg, annál a pillanatnál, amikor a forró ajkak szinte már egymásba égtek, aztán a nagy semmi. Mont Blanc jegén örökké szánkázó szerelmespár, éjjel-nappal, ebből a fiúból nem lesz jó férj, legfeljebb szerető.

Ezt súgta neki Z. is, amikor megadóan felnézett a magasba, az ágya fölé, ahonnan Károlyi Mihály arcképe nézett vissza szigorúan egy párizsi kávéházi asztal mellől, már megint vétkezem, lehelte Z., és ettől W. Imre olyan történelmi szürreális időcsavarba került, amiből képtelenség volt kivetkőzni, nem, mondta ijedten, aztán hangosabban, és búcsúzóul meghúzta azt az émelyítően szirupos diólikőrt, amit, így utólag már belátta, eleve időhúzásképp vihetett ajándékba, miután előző nap Z. egy kollégiumi buli végén odahajolt hozzá, hogy várja másnap este a fogaskerekű végállomásánál. Három nap múlva találkoztak újra, Z. mosolyogva hunyorgott rá, rettegsz az elköteleződéstől, mi, te csak szeretőnek vagy jó.

Villax Karolina a szép égi hómezőn elnyúlva mérgesen legyintett talán, mert W. Imre úgy érezte, mintha nyakon vágták volna, fenéket, kiabálta Karolina, ha már itt ragadtam ilyen mennyei voyeurnek, és végig kell néznem legszentebb génjeim kalandtúráját, ez egyáltalán nem ilyen egyszerű! Mérhetetlen irgalomra van szükség, amikor egybeolvassuk teljesen különböző történeteinket, és én mint időszakos halhatatlan összevarrom a sorsunkat, titokban remélve, hogy talán felismerem valahol a mélyben a saját életemet is.

A szemközti panelház ablakai a lemenő nap vörösében ragyogtak, a sok kimondott nem szinte szétégett ebben a fényben, és a lassan ürülő üveg halkan odakoccant a bádogpárkányhoz, amikor F., a szürke, angolkóros kandúr odadörgölőzött W. Imre lábához, hogy nyávogásával visszacsábítsa az életbe, legalábbis egy etetés idejére. A színes-szagos levélkét összegyűrte és a konyhában a szemetesbe hajította, majd W. Imre belépett a dél-amerikai indián fiú lakásába.

Miért is fogadta el a meghívást, már megint nem tudta, talán a versei miatt, amelyek megjelentek, és kiderült, hogy D., így hívták a dél-amerikai félig indiánt, szintén ír verseket, csak szabadverseket, mert ő hisz a szabadságban, ami az egyetlen értelmes cél az életben, ezért érdemes küzdeni, minden más kispolgári dögunalom és porbűz, ezt mondta, milliárd porszem szitál a szarszagban a fejünkre, ha nem változtatunk, Chilében is Allende idején karatézni tanították az embereket a tankok ellen, most mit csodálkozol, szól a tangó a másik szobából, a nővérem táncol, mondta, és vállat vont, hiába költöztünk ide, a szíve ott maradt, a teste meg folyton táncol, míg valahol félúton össze nem találkoznak egyszer.

Te érezted már azt a reménytelenséget, ölelte át W. Imre vállát, amikor csókolózol, vagy nyalod a nőnek, hogy olyan, mintha barackba harapnál, és csorog az álladon a halálosan édes lé, és megfulladsz ettől a tömény semmitől?

Áradt a tangó a szív nélküli test szobájából, és D. is megfeszült, mintha neki a szíve lett volna kevés ehhez a testhez, kereste volna azt a szabadságot, amire nincsenek szavak, a szabadvers kígyózó folyondárjai is hiába tekeregnek, csak önmagukat fojtják halálra, nem, mondta újra, és lefejtette D. kezét, és kimenekült a tangó vonaglására a hosszú előszobán át, nem és nem, még ha megfullad is a tömény semmitől, akkor is inkább az, mint a kirobbanó szív a semmibe.

Nem, nézte döbbenten évek múlva az újságok címlapján az agyonlőtt D.-t egy dél-amerikai szálloda kádjában, ahová a szabadságot vitte, meztelenül feküdt ott, se tangó, se Kalasnyikov, és látszott, siralmasan látszott, hogy a szíve ott volt, immár ott maradt mindörökre, abban a mozdulatlan testben.

‍