A név kátyú, vaddisznó­dagonya, omladék, szerelem – 25.

W. Imre az óbudai panellakásban várta A.-t, egyedül, hogy majd jön este, a nyitott ablakon beszűrődő kiabálásban, a dühöngőkben focizó gyerekek káromkodásában folytonosságot érzett, mintha teste eggyé vált volna velük a forróságban, mindaz a reménytelen, végtelen éhség a szeretetre, mohó élni akarás ott lüktetett az izzadt trikók súrlódásában, a vékony talpú kínai tornacipőkben, a kapufának csattanó labda magányában.

Így utólag persze, halottan, még fájdalmasabb lesz minden, az összes szó, amiben ott pulzál, ragyog a boldogság vágya, de gondolom, ez sem tart sokáig, hiszen ahogy kihuny az emlékezet, egy pillanat alatt, csak a fekete jelek sorakoznak zavarodottan a papírlapon, immár utasítások nélküli alakzatokba rendeződve.

W. Imre nem tudta, hogy miközben A.-ra várva nyugtalanul lement a földszinten sorakozó postarekeszekhez, amelyek közül az övékét még nem feszítették fel újságért, vagy unalomból, vagy a cella sötétlő mélyébe tekintő félelemből, Nyugat-Kamerunban a Monoun krátertó felől különös morajlás hallatszik, s rövid időn belül majd’ negyven ember fullad meg a kitörés következtében kiszabaduló irgalmatlan szén-dioxidtól. A lassan leereszkedő keserű gázfelhő esélyt sem hagyott a menekülésre, savanyú párája sokáig ott lebegett a letarolt tópart felett. W. Imre, ahogy kirángatta a szekrénykéből a színes virágokkal, holddal, nappal, fűvel, ívelő szivárvánnyal gazdagon díszített borítékot, amelyet nyilván, más nem lehetett, A. rajzolt gondosan, centiről centire haladva keresztül-kasul, nem hagyva teret semmilyen üres és céltalan foltnak, jelezve, hogy a létező világ bármely esetleges, szerény, nevetségesen céltalan részecskéje is belakható érzelemmel, beleborzongott az ismeretlenül rátelepedő, fullasztó tehetetlenségbe. Mintha a színes indák körbefonták, magukkal rántották volna, belélegezve egy papíron porló, krátertó partján elhagyott grafitceruza keserű illatát. Borítékkal a kezében lassan ment föl a második emeletre, csak az üzemen kívüli gomb piros fénye villogott az emeletek között, a liftajtónál.

Szívszorító lapozni az emlékezet lapjait, nem kell ehhez élni. Nem tudom, Villax Karolina írt-e valaha is illatos levelet titkos udvarlóinak, amelyben közölte velük megmásíthatatlan, rájuk nézve kegyetlen döntését, de azt, hogy két év múlva a közeli Nyos tónál ezerhétszázan halnak meg ugyanígy, fojtogató csendben a gázfelhő alatt, ami szinte észrevétlen marad majd az ugyanekkor felrobbanó csernobili atomerőmű világfaként égig magasodó árnyékában, elképzelni sem tudom, ki találta ki, pedig nem létezem már, s így tulajdonképpen beleláthatnék az egyetemes semmibe.

A konyhába ment, hogy kivegye a beépített szekrények közé beszuszakolt hűtőből a kommersz likőrt, amit kapni lehetett a boltban, nem értett az italokhoz, versenytáncos-vendéglős apja mellett nem volt szüksége erre a tudásra, táncolni sem tanult meg, beszélgetni is alig, apja helyette is szóval tartott minden társaságot, azzal vigasztalta magát, hogy könyvekből igyekezett elsajátítani a mennyei hallgatás tudományát, aminek azonban az utóbbi időben egyre kevesebb hasznát vette. A gyógyítás angyalai ugyan ott csapkodtak körülötte, így lassan kiürült szervezetéből a sok gyógyszer, de bőrének kellemetlen szaga lett, amit nehezen viselt, és folyamatosan mosakodott. Ránézett a lőrésszerű konyhaablakra szerelt visszapillantó tükörre, amelyen látni lehetett, ki csenget a kaputelefonnál, de csak gyerekek szaladtak el nevetve, és feltépte az agyondíszített borítékot. Ahogy kihullott belőle a gyöngy kézírással írt, kékes árnyalatú lap, mintha széthullott volna az idő biztonságos talapzata, és egyszerre keveredett össze benne Pszükhé története, amint nappal izgatottan várja éjszaka érkező, arctalan kedvesét, akivel csak addig lehet együtt, amíg nem látja, és a csillebérci úttörőtáborban megismert Lódoktor becenevű fiú, aki basáskodva hevert az egyik szobában, körülötte piros nyakkendős, valóságos háremmel, miközben a fiút láthatólag egyáltalán nem érdekelte a hódoló lánysereg, amit W. Imre döbbent értetlenséggel szemlélt, s aztán ez a felkavaró, össze nem illő kettősség élete végéig nyomasztotta, Villax Karolina hiába óvta volna őt a megértés és megbocsátás szemére bocsátott álmával.

A diólikőrön átszűrődő fénybe tartva olvasta A. levelét:

„Hová lett a tágasságod, amiben elfér öleléseid ritmusának dadogása, ahogy a szív kihagy és felejt, elfelejti a tegnap délután zuhogó fényét a park gyepén, a szavak földbe csapódását a kimondatlan tehertől, eső után a lebegő párafelhőket, gőzölgő aszfaltnyi délibábot a Szent István körút kifeszített napernyői alatt összebújva, miközben az augusztusi alkony árnyakat nyújt lassan teraszokat tartó kopott Héraklészek csonka lábai alá, és koszos lé csordogál a virágárusbódék mellett füstölő kanálisokba?

Hová lett tágasságod, ami soha nem volt, végre sorsukat elsziszegő, elsuttogó lények sziluettjét varázsolja a Margit híd korlátjaira, mesélve lassan pusztító érzésekről, fájdalmakról, amik miatt örökre itt lapulnak, és csak várnak, várnak, mikor szabadítja meg őket a szerelem, de csak az, ami olyan hűvös és mély, mint eldugott tengerszem a halott szemében, és oly riasztóan féktelen és gyáván boldog, mint dadogó szív a halott mellkasában?

Tegnap megértettem, hogy nem szeretsz engem, nem engem szeretsz. Többé sose láthatsz.”

‍