.svg)
Vajon milyen lelkiállapotban van az a szerző, aki az éppen soros művéről kijelenti, hogy az az utolsó? Kenéz Ferenc Babkoszorú című kötetén ugyanis ez áll alcímként: Az utolsó verseskönyv. Alkotói fogás, retorikai, a főcímmel ironikusan bánó játék? Aligha, s erről, ha más nem, az utolsó két vers meggyőz bennünket: a Hallgatni hosszan dedikációja Utolsó könyvem olvasóinak szól, az Epilógus pedig, ha nem lenne elegendő az amúgy is terhelt cím, így kezdődik: „Munkásságomat lezártam”.
Bárminemű alkotás folyamatában ott rejlik a végtelen, és hajlamosak vagyunk azt hinni, egy életmű zárlata emberi végességünk függvénye. Kenéz Ferenc másképp döntött, legalábbis jelen kötet ismeretében. Hadd éljünk azonban a gyanúperrel, hogy a kötetszerkesztéssel, kiadással járó macera mellett Kenéz Ferenc, a költő, játszik. Mindez nem pusztán vak remény, hanem a kötetben található versek energiájának párlata. Az olykor ironikus megfogalmazások nem tudják elrejteni sem az azok iránt érzett bensőbb kapcsolatot, akiknek egy-egy költeményt dedikált Kenéz, sem azt a lendületet, mely nem fulladt ki ezekben a versekben. Maga az alcím is lehet ennek az ironikus és egyben rejtett energiákat sejtető szemléletmódnak az eszköze vagy eredménye. Egy ironikus fricska akár önmaga irányába, a versírás életkorhoz kötött ironikus látásmódjának eszköze.
Nézzük hát előbb a kiadvány köré szövődött történet drámaibb oldalát. A kötetegész alaphangulatát valóban meghatározza valamiféle testamentumjelleg. Ismerősök, barátok, egy egész életút kapcsolati hálója bontakozik ki a versek dedikációiból. Ajándékok e versek, afféle második „séta”-ként is olvashatók: datálásuk korábbra tehető, most egyfajta gesztusként ajánlja szövegeit Kenéz. Saját szavaival élve: immáron nem gyűjtöget, hanem inkább osztogat. Ezt az összegző, számba vevő gesztust erősítik az olyan témák-kifejezések, mint például: „(…) mint rejtezkedem / Távolabb s távolabb egyre”; „A nyelv iskolájának udvarán / a / legbiztonságosabb anyaföldön”; „Jöhetsz bármikor”; „pléhkrisztusnál megállva / hálatelt szívvel néz / a keresztfára”; „a negyvenötödik születésnapom, / kódorogtunk szédülten / (…) miként néha ma is, / harminc évvel később”.
Kitapintható Kenéz versvilágban valami töredezettség is. Befejezetlennek, félbe maradottnak tűnő mondatok – mintha a gondolatok a töredezettség kiszögellésein elakadtak volna. Aztán mégis mindegyik versutca járható. Nem egyirányú. Megtervezett, de nem merev szabályok alapján. Lehetőségeket hagy önmagának, másnak, az olvasónak, akár egy apró épületet, akár egy számára fontos valakit odaképzelni. Lépésről lépésre, versutcáról versutcára haladva fokozatosan körvonalazódik bennünk az a földrajzi táj, amelyet benépesítenek ezek a versek. Akár földrajzilag is leképezhető, hiszen Kenéz versutcái egy olyan szigettengeren húzódnak, melynek lakói magyarul beszélnek. Ahol értik és érzik ezt a nyelvet. Viszonylag még jó erőben levő közösségeket és magukra maradottakat egyaránt megismerhetünk a versekből: például a Craiovára szakadt egyetemi tanárt, aki talán magányosabb, mint az innen elszármazott tengerentúli festőművész. Mindezek azonban csak a háttértörténetet képezik, sokkal fontosabb Kenéz számára – Újvidéktől Amerikáig – az ember. Ajánlások és versutcák lakói szintjén egyaránt.
Nem meglepő az sem, hogy ennek a földrajzilag is leképezhető szigettengernek a központjában Erdély áll. Ami hol Kolozsvár – amely ugyan nem szülőváros, de az ország végleges elhagyásáig fontos mérföldkő a szerző életében –, hol maga a szülőváros, Nagyszalonta: az életre szóló barátságok színhelye, amely nincs távol sem földrajzi, sem lelki értelemben a harmadik fontos központtól, Nagyváradtól, Kenéz Ferenc iskoláinak színhelyétől. A szellemi értelemben vett önmagára eszmélés mozzanatait rögzítik ezek a versek – mozdulatok, térviszonyok, lenyomatok. A költővé érés lelki folyamatait.
Kenéz Ferenc versutcáinak néhol nevük is van: jelzésértékűek e nevek, behatárolják az utazás pontjait. A nevek városokat idéznek, sorsokat festenek a városok fölötti verségre: Kenéz ugyanis képes egyetlen névvel egy nagyvárost elénk varázsolni, mint teszi ezt például Mátray László esetében: a színművész pályája, mint tudjuk, elválaszthatatlan Temesvártól. De Erdély ezekben a versekben nem az egymásra rakott köveket, vagyis az épületeket, nem az aszfaltot, nem egy főtéri ártézi kutat, és nem is az oly szépen megénekelhető tájat jelenti. Hanem az embert. Amely a Babkoszorúban mindennek a központja.
Az újonnan választott haza ezekben a versutcákban már inkább csak hangulat. Megrendítő a Tűnődve mentségen, versen, forradalmakon című vers, s ha valaki évtizedekkel korábban megfordult Budapesten a Nyugati Pályaudvaron, könnyedén el tudja képzelni a Kenéz család megérkezését Budapestre 1989. március 16-án. A füstös, szürke Nyugati Pályaudvar koszos peronja, a szabadság öröme…
Szürke korok ködmönét vedlik a versek, s bár Kenéz nem felejt, a hamis nosztalgiázás, utólagos szenvelgés távol áll versutcáinak hangulatától. Rostál, számba vesz, testamentumot ír és hagy: sorsok, számára fontos emberek, helyek mentén barangolunk, a dedikációk kijelölik egy emberöltő viszonyait, háttérként pedig felsejlenek utcák, terek, városok, egy életút állomásai: Kolozsvár, Bukarest, Nagyenyed, Nagyvárad, Budapest.
Kenéz verseinek egy része ugyanakkor nemcsak a jelenből közelít a múltba – a múltból a jelen felé haladva is átjárhatóak ezek a szövegek, melyek újabb versek, netán kötet lehetőségét is ígérik. Ilyen többek között az Átutazóban a japán tanítónő című vers kettőssége, a jelen és a múlt együttes láttatása: a túlélés hangnemében fogalmazott bukott rendszerbeli történetet a jelen ironikus látásmódja keretezi. Kenéz nem ránt kardot a jelenben, eszköze az irónia, a higgadtság, kreatív erőket vált versre: „Nyílik minden háznál egy-egy újabb versem”.
Nyíljon és jelenjen meg, vagy mindenképp jusson el hozzánk is. Hiszen, mint korábban említettem, Kenéz számvetése egyben ajándékozás is. S bár az ajándéknak is vannak válfajai, Kenéz Ferenc Babkoszorúja a legkivételesebbek közül való. Köszönjük hát meg neki.
Kenéz Ferenc: Babkoszorú. Az utolsó verseskönyv. Kriterion, Kolozsvár, 2024.
