A negyedik dimenzió (Regényrészlet)

A sziklapárkányról lökte fel magát a magasba a vándorsólyom. Vulkanikus eredetű, tufa sziklafalból meredt ki a párkány, amelyet a közeli városban lakó emberek Szarkakőnek neveztek. Igaz, mióta a vándorsólyom ideköltözött, nem nagyon ülték meg a lyukacsos fal üregeit a szarkák, de más madarak sem mertek itt meghúzódni. A tetőn, közel a sziklafalhoz, a II. világháború nyomai, lövészárkok, géppuskafészkek, légelhárító ütegek helyei voltak láthatóak. A fal hátában egy hatalmas, erdővel borított, hullámzó fennsík terült el, itt-ott tisztások tarkították. Gyors szárnycsapásaival a fennsík fölé kormányozta magát a sólyom, hagyta maga alatt összemenni a tájat, hogy odafent változékonyságának adhassa át magát. Az embernek az ég egynemű valami. Esetleg a fent úszó felhők visznek bele valami változatosságot. Nem így a madárnak. Mintha viharzó óceánra vitorlázott volna ki. Aminek hullámzását minél jobban a maga érdekének megfelelően kellett kihasználnia: prédára lesett. Nem esett ez nehezére, a levegő urai közé tartozott ő is. Könnyen ülte meg a levegő hullámait, könnyen váltott magasságot, irányt, miközben minden a legélesebben kirajzolódott odalent. Hiába a távolság változásai, hiába a háborgó tér, a fák szinte sikongó idegvégződéseinek csapkodása, hiába a talaj dagadásai, felfúvódásai, meg az összemenések, a zsugorodások, valami mindig változatlan maradt, a figyelme, a levegő dobálásai közben is mozdulatlanul tartott tekintete, amely képes volt bármit, ami moccan, észlelni, kiemelni és rögzíteni a lenti forgatagból, hogy azonnal indíthassa támadását. Nem volt erre szükség. Nem mozdult semmi a talajon, de még a levegőben sem. Ezért lehetett, hogy amikor egy tágasabb tisztás fölé húzott, nem tudott ellenállni a lentről felfelé induló meleg légáramlásnak, amely mint egy gyöngéd kéz nyúlt alá, ő pedig elfeledkezett mindarról, amiért kirepült, ami csodálatos szervezetét a magasba lökte, csak kitárta a szárnyait, hagyta, hogy a termik egyenletesen alulról a felhők irányába emelje, miközben lent minden kisimult, ahogy összement részleteiben, úgy lett tágasabb nagyságában, mint egy széles takaró terült el alatta a táj, ő pedig csak egy pont volt mindenek fölött, egy nyugodalmas igazodás ahhoz, amit már nem kellett uralnia, megzaboláznia, csak lebegett, lebegett, miközben folyamatosan emelkedett, mintha életösztönét vette volna el ez a táj, ez az emelkedés, hogy odaadja valami másnak, ha csak néhány pillanatra is kioldja önmagából, hogy elfeledkezhessen arról, hogy vadász.

Huszonnyolc évig barátként gondoltak egymásra. Te vagy a legjobb barátom, mondta gyakran a Nőnek a Férfi, mert ő szeretett nagyokat mondani. De tudott még ennél is nagyobbat. Téged szeretlek a legjobban a világon – mondta ezt úgy, hogy közben felesége volt, vagy válás után élettársa, akiket szintén nagyon szeretett, velük élt, bennük, általuk létezett, mert egy idő után így élt a Férfi, odaadta magát valakinek, berendezkedett egy viszonyba, hogy aztán ez a viszony megtöressen, felszámolódjék, megsemmisüljön. Nem úgy, mint ez a barátság, ami a hosszú évek során egyszer került válságba, hogy később kiderüljön, dehogy volt válság az, ami történt, az nem valaminek a megfogyatkozása, elromlása volt, hanem inkább azt igazolta, milyen erős és eltéphetetlen a kötelék közöttük.

Pedig jóval később, csak szerelmük kezdete után értette meg a Férfi, mit jelentett és mit jelent a Nőnek. A pungás¹ srácot. Ez a srác, aki valamikor a Férfi volt, hóna alatt egy bevásárlózacskóval, 1995 őszén lépett be a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karának főépületébe, felment a széles lépcsőzeten, odafent jobbra tért, és megérkezett a magyar filozófia szak termei elé. Már ott volt a Nő, aki szintén sikeresen felvételizett. Ez nem volt magától értetődő dolog. Erdélyben a rendszerváltás után a filozófia szak iránt még abnormálisan nagy volt az érdeklődés, a könyveknek, az eszméknek, az összecigizett szobákban, bárokban, kávézókban a kérdezésnek, a tépelődésnek, az élet nagy kérdésein való vitázásnak még különös értéke volt; életforma volt a gondolkodás. Húsz helyre nyolcvannégyen próbálkoztak, rang volt akkor még bejutni a filozófia szakra. A Férfi is megilletődve lépkedett felfelé a tágas lépcsőzeten, már előtte, az előcsarnokban összefutott egy jövendőbeli kolléganőjével, akire jól emlékezett a felvételi alkalmából, ezért köszöntötte is, „mintha egy hatalmas templomba érkeznénk meg”, adott hangot áhítatának a jövendőbeli kolléganő, aki két év múlva élete kudarcának nevezi a filozófia szakra való felvételizését, és el is hagyja az egyetemet, de most mind a ketten boldogak, meghatódottak, innen együtt haladnak felfelé, a Férfin farmerrend, mert ez is hozzátartozik a pungás srác kinézethez, tudja meg jóval később a Nő meséléséből, a farmerrend, az magát amerikai gyártásúnak álcázó, de leginkább a volt keleti blokk országaiban gyártott farmernadrág és alul rövid farmerdzseki, amire felvarrósokat illett rögzíteni, ezt akkoriban legkönnyebben a sepsiszentgyörgyi orosz piacról lehetett beszerezni, ezt is ott veszi meg a Férfi az anyja segítségével, mert akkoriban még családi szokás volt náluk, hogy faluról, ahol laknak, az anyja vele utazik be ruhát vásárolni a kisvárosba, nemcsak a farmerrendet, hanem a fehér, piros csíkozású sportcipőt is, ami most is a lábán van, a „­thrashes cipő”, ahogy csúfolódva a bentlakási szoba fiú lakói nevezték, ahol középiskolai évei alatt lakott a Férfi, a penetráns lábszaga miatt érdemelte ki ezt a kitüntetett jelzőt a cipő, amit még onnan hoz magával, és ezzel az oda nem illő kinézettel érkezik meg az egyetemre, amikor mindenki kinyűtt pulóverekben, trapéznadrágokban, mokaszinszerű lábbelikben és szőttes tarisznyákkal felszerelkezve, az ujjak közt olcsó cigivel grasszál befelé, jelezni akarván, hogy mennyire lazák, keresetlenek, vagy mennyire a nép fiai, csak a Férfi nem, ő vagy nem tudja, vagy nem akart tudomást venni arról, mi a trend éppen, de lehet, hogy ebben az új környezetben is még mindig valamennyire falusi marad, ahogy az marad egész életén keresztül, művelje ki bármennyire magát, írjon meg bonyolult könyveket, tartson követhetetlen előadásokat, mégis, legalábbis egy tájszóval, egy rosszul ragozott kifejezéssel könnyen elárulja magát, egyből jelzi kívülállóságát, darabosságát, csiszolatlanságát, de most ezt még nem lehet tudni, csak a megérkező Férfit látja a Nő, a farmerrendet, a threses cipőt, meg a hónalj alá csapott pungát, amelyben különben csupán egy füzet lapul, a túlságosan megnyújtott, rugózó lépteket, az egyik ablak melletti kalorifer² tetejére ülve ezt a teljesen oda nem illő alakot nézi a Nő a kintről betűző fény által tisztára nyalt folyosón, és már mosolyog, kacag is legbelül, mert azt nem tudja letagadni, hogy ez a látvány valamiért kedves neki.

A Férfi nem őriz egy ilyen képet a Nőről a múltból. Vagyis rengeteg emlékkép kering a fejében, de nincs egy olyan, amelyik kiválna közülük, hogy a többi elé tolakodhasson. Csak jóval később, szerelmük kezdete után születik meg benne egy ilyen kép, meg is kell születnie, ha szerelemről van szó, ezt jól tudja a Férfi, élete felismerése, hogy hiába indít útjára mindenkit a mindent felmaró vágy, hiába az lök egymás közelébe, találtat egymásra, ott, ahol egymásra akadnak a szerelmesek, képek vannak. A másik bennük bármikor felderengő látványai. A szerelem ugyanis platonikus. Ősképekre utaltan létezik. Csak éppen ezek a képek sokkal rejtélyesebben keletkeznek, mint a fényképek, és kiszámíthatatlan módon szövik bele magukat az elménk mélyszerkezetébe, hogy később onnan ragyoghassanak ki. Egy mozdulat, egy arckifejezés, egy ruhadarab valamiért élesen kiválik a képek futásából, megakad, rögzül, végleg ráégetődik a másikra, sőt átveszi a helyét. Mert érezhetően, egészen van benne a másik törékeny és bonyolult, alig megfogalmazható lényege. És elég rágondolni egy ilyen képre, elég felidézni magunkban, máris egy bensőséges ragyogás árad ki a képből, folyamatosan újratermelődő kezdet, vég nélkül.

A Férfi teljesen esetlegesen talált rá a képére. Nem mintha történhetne ez másként. Már gyakran lakik a Nő városában, a Nő házában, aminek két szintje van. Alul található a tulajdonképpeni lakrész, amire egy könnyű szerkezetű tetőlakást emeltek. Ezt a két lakrészt egy hosszú és meredek falépcsőzet köti össze, tetejében ajtó, amit ha kinyitott valaki, mintha mély kútba tekintett volna alá. Ha a Nőhöz érkezett, ezt a tetőrészt kapja meg a Férfi, mint akit még nem fogadtak be teljesen, oda hurcolja fel örökös csomagjait, rendezkedik be egy íróasztalra: laptop, hangfalak, teáskanna és csésze, jegyzetfüzet, golyóstoll, telefontöltő; míg lent két hodályszerű szobában a Nő lakik kisgyerekeivel, onnan lopakodik fel éjszaka a Férfihoz, miután elaludtak a gyerekek.

Hogyan írja át magát az esetlegesség szükségszerűséggé? – nem lehet erről sokat mondani. Miért talál rettenetesen vonzónak valaki egy kinézetet, miközben az másban nem rezonál? Ezernyi szálon fut a válasz. A látvány mégis mindig lekérhető, ami, ahogy a képek szoktak, bizonytalan, de mégis szuggesztív nyelven próbál beszélni.

Fent volt a Férfi a tetőlakásban. A laptopja előtt dolgozott, általában mindig egy szövegen dolgozott, azt bütykölte, javítgatta, míg néha továbbírta. Hallotta, hogy lent valaki belép a házba. Nem gondolta, hogy a Nő az, ilyenkor még munkában szokott lenni. Pedig ma Ő ért haza korábban. A lépcső aljáról szólt fel a magasba. Lényegtelen, hogy mit mondott. Ilyenkor a szavak is látvánnyá változnak. A Férfi odament a lépcsőhöz és feltárta az ajtót. Lenézett. A lépcső aljánál, fénytócsában állt a Nő. Térdig érő, könnyű fekete ruha volt rajta, lábán harisnya. Ilyenkor minden fontos. A picit oldalra dőlt testtartás, a felfelé emelt fej, a mosoly az arcon, a kútszerű, lépcsőzetesen mélyülő tér, az oldalról beeső fények, meg lent a feketén ragyogó, védtelen sziluett. És igazán semmi nem írható le. Mert többet látsz, mint ami látszik. Mert éppen, hogy túllátsz azon, ami látható. Belelátsz a térbe. Belelátsz az anyagba. Mintha egész életedből néznél rá egy másik egész életre. Mert nem csak nézte a Férfi a Nőt, hanem látta is. Azóta mindig, bármikor. Ahogy ezt a képet is fel tudta idézni róla. Azt látta, hogy törékeny. Hogy erős. Hogy megtört. Hogy mindig túllendül nehézségein. Nem áll ellen, mert nem kell győznie, gyengesége azonban erősebb sokak acsarkodó győzni akarásánál. Meg hogy szomorú. Tiszta lelkén olyan levakarhatatlan foltok vannak, mint amit a cigaretta éget ki az újságpapíron. De hogy vidám is. Valami örökös vidámság lengi körül, aminek nem lehet kitapogatni a forrásait.

És ha egy kútnyi távolság is választja el tőle – nézett le felkavarodva a lépcsőfeljáró tetejéről a Férfi –, hozzá tartozik.

Ha én neked a „pungás srác”, te nekem a „vidám özvegy” – szerelmük kezdete után sokat incselkedik ezen a módon a Férfi a Nővel. Mert mindent kimondanak a kapcsolatukban, ehhez vannak szokva kezdetek óta, a radikális őszinteséghez, amit élni nem is olyan könnyű. Szeretet nélkül nem is lehet művelni. Szeretet nélkül az őszinteség kiszolgáltatottá teszi a másikat, feleslegesen lemezteleníti. Ők azonban röhögni tudtak ezeken a megnevezéseken, hisz az igazi leleplezés felkínálja a változásnak a másikat. Nekik azonban már alig kellett változniuk. Csak helyet kellett adjanak egymás mellett indíttatásaiknak. Hiszen már meg sem kellett alkossák azt a közös teret, ahol a pungás srác a vidám özveggyel találkozni tud.

Ez a tér már létezett.

Mégis, hogy ennyire későn talált rá erre a képre a Férfi, az elárulja, huszonnyolc évig nem volt szerelmes a Nőbe. Hiába kötötte ezernyi szál hozzá.

De akkor mi történt a Nővel?

Már évek óta együtt voltak, amikor egy reggelen, a teraszon elkortyolt cappuccino mellett, a maga évődő hangján megszólalt a Nő:

– Kedves Társam, te aki oly sokat tudsz s oly messze látsz, mondd meg nekem, mi rejtőzik a mi negyedik dimenziónkban?

Az első megnyilvánulását már rég ismerte a Nő. Tudta, ha valami igazán nehezet kérdeznek tőle, a Férfi először maga elé néz, elidőzik ott egy picit, majd az adott térben elérhető legtávolabbi pont irányába tekint, mintha a tágasságba próbálna elnyújtózkodni, miközben lélegzete elmélyül, az orrán lassan veszi be, majd fújja ki a levegőt, majd megint maga elé néz, újra el a távolba, s ez ismétlődik meg néhányszor, mintha csak a tekintet erejével össze lehetne kötni a legközelebbit a legtávolabbival, mintha ez kellene ahhoz, hogy a gondolatok kellőképpen elmélyüljenek, valamilyen biztos talapzatot kapjanak.

 A házuk előtti zárt udvaron tartózkodtak, ezért felfele kellett tekingetnie a Férfinak, az ég arcára meredt, mintha egy, a levegő árjával magát vitető madarat látott volna odafent, majd onnan vette vissza a tekintetét, a Nő mégis pontosan tudta, mikor fog megszólalni, mikor lesz elég az ide-oda nézelődés, a lélegzet ritmusából hallotta ki, ahogy az egyre mélyült, míg végül már csak lassan csúszott, mint egy megvizezett fasínekre helyezett hatalmas hajótest.

– Az életünk, Kedvesem, az egész életünk van benne. Nemcsak a múltunk, hanem a jelenünk és a jövőnk is. Mindent elmozdulásában is lehet érzékelni benne, megszületésében, kifejlésében és befejeződésében. A bentire kívülről lehet rátekinteni. Ami kívülről válik felfoghatóvá, megmutatja belsejét. Hiszen a negyedik dimenzió olyan, mint egy kép. Az egész időt tartalmazza. Szétterítve a térben.

Jegyzet

¹          Pungă – reklámszatyor (románból)

²          Kalorifer – fűtőtest (románból)

‍