„A nagy, sötétlő erdő…”

Egyed Péter (a továbbiakban P.) korántsem utolsó megidézése

Az emberélet útjának felénegy nagy sötétlő erdőbe jutottam,mivel az igaz utat nem lelém.”
Idézte P. Olaszországból megtérve, még sétánk (vagy túránk?) legelején, a büdösbarlangnál Dantét. De csak ami után megjártuk a madártemetőt, s az erdőben indultunk a vár felé – elvégre nem azért indultunk el, hogy a műúton masírozzunk –, közölte, hogy ezúttal sem magára gondol, még csak nem is rám, hanem „hazánkra” – emlékszem, így mondta, a helyre, ahol vagyunk, az országra, ahol élünk, s a közösségre, az erdélyi magyarságra, amelynek részei vagyunk. („Tagjai vagyunk egymásnak…”) És ekkor, hogy is mondjam, olyan érzésem támadt, hogy mindez már volt egyszer? Igen, kiderült, hogy ez a „séta” megtervezett, egy 1981-es út megismétlődése! Akkor is a szanatóriumnál, már vendéglő, hotel vagy amit akartok, tett le a kocsi, jött a torjai büdösbarlang, a madártemető, a lábfürdő – amit néhány éve Székely lányok feredője néven rekonstruáltak lelkes fiatalok, az erdő, a vár, a lerobbant fürdőhely, a Zsófia-forrás, a hidegfürdők, a lábáztatók, a szemvíz, majd megint az erdő, késő estig…
Hogy mit jelentett P.-nek az erdő? A Könyvtár ellentétét. Aki életét, l8 éves korától írással, olvasással, cédulázással a könyvtárban s a stúdiójában tölti, vagy előadóként a katedrán, annak időnként szüksége van mindezek ellentétére. (Nevezzük eléggé félrevezető módon kikapcsolódásnak?) Mindez igazán nem új keletű felismerés, az erdélyi művelődéstörténet olyan nagyjai is rendszeresen „kirándultak” vagy vadásztak, de járták az erdőt, a havast, mint Bánffy Miklós, Áprily Lajos, Szabó T. Attila, Csetri Elek vagy Székely János. A sort folytatni lehetne, végtelen. Noha nem tudom P. „mozgását” az erdőben lehet-e egyszerűen „kirándulásnak” vagy „kikapcsolódásnak” nevezni. Egy igen izgalmas töredékében, ami viszont a maga zenei szerkezetével és visszatérő motívumaival briliáns módon lekerekített egész, az Egy regényes séta természetrajzában (A vadlúd őszi útja. Kriterion, 1989) a „túrát” többször is megismételt, mert megismételhető rituális szertartásnak fogja fel. Ugyanaz a séta ismétlődik, többször is, az idő választja el őket egymástól, mintegy tagolva. De ez a megtervezett séta túrái egy viszonylag kicsinyke része. Legtöbbször viszont maga a céltalannak tetsző járás volt a cél. A látszólag céltalan járkálás. Menni az erdőben, többnyire egyedül, máskor valakivel. Így például velem is. Hogy miért például sokszor éppen velem, s hogy hogyan fogalmazta meg P. a barátságot, a Szellem és környezet (Polis, 2010) című könyve egyik esszéjében, A barátság, mint beszélyben olvasható. Már az elején leszögezi, hogy „a barátság egy történetbe kódol valamit”. És „Az evidencia, hogy minden barátságban el kell dőlnie a szimpátia kérdésének, azaz, hogy van-e avagy nincs szimpátia, de még annak is, hogy lehetséges-e, létrejöhet-e. Ennek az eldőlésnek, ennek a villámcsapásszerű felismerésnek (olyan ez, mint a calpo di fulmine az olasz szerelmi regényekben) egy igen szép példáját idézi Canetti, A hallás iskolája című önéletrajzi regényében. Két barátról ír. S épp a gyalogtúra, az erdőben kószálás során, „az Achen tónál azonban bekövetkezett a katasztrófa, kiderült, hogy antagonisták, a kifejezés kizáró értelmében, vagy én, vagy te. Atökéletes az antipátia. Miből derült ki? Ugyan mindketten folyamatosan beszéltek és gondolkoztak is, hegyekről is, meg könyvekről is, de mindig máshol voltak a hegyek és más irányba mentek a gondolatok, semmiféle eszmei konvergencia nem jöhetett létre…” A mi esetünkben ez nem így történt! (És a Tompa Gábor esetében sem, aki elmesélte, hogy őt először Péter vitte el az erdőbe, s utána ez a „séta” meg-megismétlődött, tehát volt, amit mondaniuk egymásnak a hegyekről és a könyvekről…) Mint ahogyan valószínűleg nekünk is. Ezért azután sokszor sétáltunk együtt az erdőinkben. Elsősorban szűkebb pátriánk, Erdővidék legendás ősrengetegében, a Rika erdejében, a hámortól indulva, toronyiránt vagy az Uzonka felett, a csodákkal kecsegtető Murgó erdejében. De P. Bermuda-háromszögében a centrális pont mégiscsak Bálványos. Regényében a hős így mesél egy japán lánynak.

„– Figyelj ide, Yoko! Van ott valahol, ahonnan én jövök, egy nagy hegy, a neve olyan, hogy kimondani sem merem, alatta meg egy ház, oda szoktam menni, ha örömem vagy bánatom van. Az a hegy valamikor egy vulkán volt, és a kidobált, óriási kövek ott lógnak a hegy oldalában a fák között; gyanítom, hogy annak a hegynek lyukacsos a belseje, az egész egyetlen nagy kőrakás. Ezek között laknak a kobitók…” Azaz a manók, akik P. verseiben is, regényeiben is oly fontos szerepet töltenek be. De visszatérve a két, bennem menthetetlenül egymásba csúszó sétánk felidézésére, már utunk első állomásáén, a büdösbarlangnál éreztem, hogy mindez már volt egyszer, 1981-ben, s én, ki tudja, miért, arról fantáziáltam, hogy igen, ha egyszer meg akarnék halni, ide jönnék és lefeküdnék a földre. Gyufával ellenőriztük, térdmagasságban aludt ki. Te nem leszel soha öngyilkos, kacagott. Nem vagy az a, hogy is mondjam, „típus”. De vonat elé nem ugranék, folytattam konokul, és emeletről se vetném ki magam, már csak azért sem, hogy megkíméljem szeretteimet a látványtól, a roncstól, ami utánam marad… Ránéztem, elsápadt. Ha valamit megbántam beszélgetéseink során, ez a félresikerült ömlengés volt, ami viszont egy benne lüktető eleven sebre emlékeztette őt. Akkor rezzenéstelenül idézte Voltaire-t, aki nem akar nyomot hagyni maga után, válassza a tüzet. Most viszont, mintha nem telt volna el két évtized, folytatta, igen, ez trauma, nem ér véget, nem tudom lezárni, legyintett, már csak azért sem, mert nem tudom, hogy mi és miért történt, még mindig… Nem fejezte be, legyintett. Első felesége tragikus haláláról nekem legalábbis soha nem beszélt. Akkor is, csak ennyit. Írtam azóta egy verset, kezdte. Mikor? – kérdeztem. Hát nem mindegy, tárta szét a karját. És elmondotta a Dalfordulatot.
„Talán titok vagy miutánnem midőn lennél –zöld volt mielőtt eltakarnavolt a világ s most
csendzöld rögbarna
gilisztanyomok gyökérdarabokhumusz csimaszelső kocka vörös agyagfűszálak vigyázzban kifordul azásó befordul a földbe
az arca a metszéspontbanigen most vissza-alakúöl a lélek határvonalánegyenleg elhúzódó titokvagy talánaz ugyan-csend egy villáma
csizmák televényes körvonalaásószélben fűszálak szemfehéren hajladoznak susognak lettvolt fátylak köszönöm sarkantyúpengetés”
2010 kiváló előadó volt, de a vers, amelyet ismertem, az ő előadásában egész másképpen hatott rám. A vers szaggatott, befejezhetetlen képei zuhognak egymásra, követik, kiegészítik, megsemmisítik és cserélik le és fel egymást. Évekkel később élete legjobb interjújában Demeter M. Attila vers és filozófia viszonyáról is faggatja. („Vissza kell adnunk a reflexió funkcióját annak a közösségnek, amelyben vagyunk” Székelyföld, 2010. március) „Tehát azt mondjuk, hogy mi filozófiát művelünk, a költészetre akkor van szükségünk, amikor delektálni akarjuk magunkat. Vagy: mi költészetet művelünk, és filozófiára akkor van szükségünk, amikor magvas, egyirányú módon akarunk gondolkodni. Hát ebben van a probléma, hogy kettévált a világ. (…) De nekünk nem kell feladnunk a – hogy is mondjam – helyzeti előnyünket vagy helyzetfelismerésünket abban a tekintetben, hogy ezek nem-kommunikáló médiák, szövegek, struktúrák. Ezeket elválasztotta az európai szellemi fejlődés. De bármikor összetalálkozhatnak, mert ez a természetesebb.” Mint ahogy össze is találkoznak, például ebben a versben. Azóta nem tudom elrendezni magamban, mert bennem van, de nem találja a helyét, mondta később tűnődve. Egy kis tisztásra értünk ki, besütött a nap a lombréseken, vándorolt az arcunkon. Az ágak árnyéka mint a rácsok. Igen, bennem van, ismételte meg. Ahogyan ő is benne van azokban, akik szerették, akiket szeretett. És itt van, vigasztaltam, ha ugyan ez vigasz, Amáliát és Emesét. Benne van azokban, akiket szeretett, akik szerették. A lélek, igen. Persze, mondhatják, ez az én rögeszmém. Készséggel elhiszem, miért, hát nem lehetnek rögeszméim hetvenévesen? Igen, a test földi vonulásának befejeződése után a lélek kiröppen testéből és elmegy. (Sokan leírják a holttestből kiemelkedő vibráló sugarat, sokan megmérték a halottakat utána, nyolcvan dekával, egy kilóval kevesebb volt a súlyuk. Stb. De ha valaki feltételezi, hogy spiritiszta szeánszokra gondolok, élénken téved. A szellemidézés olyan távol áll tőlem, mint ablakos tóttól a hanyatt esés.) És ha akar, majd jelentkezik…
De folytassuk a sétát, ezután fejtette ki, hogy mi a véleménye a helyzetről. Ennek az eleje lidércnyomásszerű ismétlődése volt a ’81-es lidércnyomásos helyzetértékelésének. Ezt most jelentőségteljesen kibővítette a változás utáni eseményekből leszűrhető következtetésekkel. Noha szövegmemóriám még mindig működik, s aránylag pontosan fel tudnám idézni szavait, most mégis idézek, már csak azért is, hogy elkerüljem a mindenkori vádakat. Hogyan is emlékszel pontosan, 37 vagy 16 éve történt beszélgetésekre, nem, a saját mániáidat hallod vissza, vetíted rá mindenre, s így tovább. Látlelet című könyvének (Tanulmányok, esszék Románia tizenöt évéről. Kalota könyvkiadó, 2005) dedikációját így kezdette el. Mottó: „Egy csak valamivel normálisabb világban ez a könyv meg sem született volna…” B.L.-nek munkám egyik főszereplőjének hazaffyas üdvözlettel és örök barátsággal EP a születése napján…” A könyv előszavában fogalmazza meg mindezt, amit, részben 1981-ben, majd kibővítve jelentékeny tapasztalatokkal, 2001-ben először jelen, majd múlt időben, szaggatottan előadott. „De mi is volt a romániai valóság? Akik megélték, visszaemlékezhetnek arra az egyetemes konfúzióra, ami itt uralgott, a ködösségre, a bizonytalanságra, amelyben az egyik legnagyobb tétet a legalitás és a legitimitás és ezzel összefüggésben a megkérdőjelezett autoritás jelentette. Megtettük az első lépéseket az eredeti demokrácia felé, és ez a minden elképzelést meghaladó hallatlan elmeszülemény valóban arra utalt, hogy az önkiválasztott romániai politikai elit elindult egy autoriter, nemzetállami berendezkedés irányába! (…) Ugyanakkor ez a politikai elit – pártállásra való tekintet nélkül – mindig lezserül kijátszotta a nacionalista kártyát, nemkevésbé az osztályharcos adut is, amelynek révén – prolidiki – leplezetlenül megnyilvánította nyíltan erőszakos opcióját. A pártfunkcionáriust leváltó főszereplő, a bányász egyáltalán nem a szabadság perspektíváját játszotta be evolúciós (involúciós) képünkbe…” stb. Felértünk a várhoz. A romok alatt elképzelhetetlen mennyiségű emberi ürüléket láttunk. Elfintorodott. Mindenki nyomot akar hagyni maga után, jegyeztem meg. Ezért mászik fel ide? – nézett vissza rám. Jött a fürdőhely. A romok, a megállíthatatlan romlás imaginárius szelében forgott minden. A félbehagyott hotelek, a bezárt vendéglő, a dülöngélő szakszervezeti üdülők, az omladozó melegfürdő. Megindultunk a pezsgőfürdők felé. Megálltunk a Zsófia-forrásnál, ez volt szűkebb pátriánk egyik olyan borvize, amelyet nagyon szerettünk, megtöltötte kulacsát, az enyémben még volt a másikból, egy üveget töltöttem meg. Ha Bükszád felől kocsival közelítjük meg Bálványost, mindég megállunk félúton a forrásnál. Ezek a kövek a forrás körül olyanok, mintha óriások dobálóztak volna velük, s aztán játékukat váratlanul megunva itt hagyták volna őket. Tovább mentünk, az első lábáztatóhoz, majd fenn jobboldalt a másodikhoz, a szemvizekhez. Hosszas előkészületek után mentünk be a három közül a felső medencébe, elborzasztó volt látni, hogy itt is mállik szét minden, indul széjjelfelé. (Azóta a középső medence nem is működik?) Megszárítkoztunk, felöltöztünk és irány az erdő. Mindezt azért mondotta el, folytatta váratlanul, mert választás elé került, most hogy elhagyta Olaszországot, nem részletezte pontosan, miért, nem is kérdeztem, dönthet: vagy szabadúszó lesz, vagy visszamegy az egyetemre. Mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai, kezdtem sorolni, de ki vagyok én, hogy tanácsokat osztogassak. A barátom, mondta s folytatta a helyzetértékelést. Még egy idézet a Látlelet előszavából. Mindezt az írásokban – melyek egy normálisabb világban nem is íródtak volna meg, de a miénk nem volt egy normális világ, a hazánk szemünk előtt veszítette el emlékezetét és eszét – részletesen ki is fejti! Azt hiszem, hogy ezt az egész dermesztően sötét erdőt, amibe jutottunk, nála világosabban nem fogalmazta meg senki. „Amikor az oktatási, művelődési helyzetünkkel kapcsolatos tanulmányt készítettem – eredetileg egy trieszti konferenciára (…) – döbbentem rá arra, hogy voltaképpen milyen mértékű volt a Ceaușescu-féle, nemzet-homogenizációs alapokon meghirdetett oktatás- és művelődéspolitika, illetve – valóban lehet így nevezni, kulturális genocídium. Ne feledjük el, hogy népünk legagyonlőttebb fiának (Mircea Dinescu kifejezése) falurombolás néven közismertté vált településpolitikája immár a romániai magyar nemzetiség fizikai létét helyezte célpontba. Igen furcsának találom, hogy manapság mintha megfeledkeztünk volna e tervezetről, valamint annak kidolgozóiról. Ez lehetett volna a ránk vonatkozó történelmi alternatíva. Természetesen ez a múlt öröksége, ezt semmiféle transzilván perspektívával nem lehet megszépíteni. Egy olyanfajta organikus szakemberhiányról van szó, amely a hatalmi struktúrákban való politikai reprezentációnkat is megkérdőjelezi. Megvan a jövőnek is a maga kihívása, az információs társadalom követelményrendszere felől. Mindez azonban mégsem fogja felmenteni az erdélyi magyar értelmiséget ama feladat alól, hogy sajátos identitást adjon magának és vállalja is azt” stb.
Akkor már tudtam, hogy választott, vállalta a kihívást, a feladatot, kinevelni, elindítani a következő generációkat, lemondott részben, gondolhatta átmenetileg, a lokális konformizmusról, amelyről Demeter M. Attilának beszél. Azt, hogy mit adott E. P. a romániai magyar kultúrának, és azt is, hogy mit kapott tőle, egy hosszabb tanulmány, egy esedékes monográfia közelítheti, jó esetben válaszolhatja meg.
Befejezve sétánkat, sötétben indultunk vissza. Már fogalmam sem volt, hol vagyok, de P. mindig visszatalált oda, ahonnan indultunk. Igaz, a pezsgőfürdőktől zseblámpafényben lépegettünk lefele a kar- és combvastagságú gyökerek között. Sötét volt Bálványosfürdőn, mint a bika szarvában. Lenn a vendéglőben már várt a barátunk, ittunk egy pohár bort és indultunk vissza. Azóta is úton vagyunk.
Amikor 2014 késő nyarán együtt ülhettem egy kocsmában, Vele és Mózes Attilával – akkor nem tudtam, hogy így hármasban utoljára –, A. álmatagon jegyezte meg, ami nem volt jellemző rá, hogy egy álomban élünk, aminek holnap halál a neve. P. legyintett, de a kamikaze pilóták akarták a halált, a célnál robbantak. Akkor már a teuton lovagok jelmondata. Kérdőn néztünk rá, noha mindketten tudtuk, de éppen Tőle akartuk hallani. Ha én nem, akkor a vértem visszatér helyettem. P. nem volt teutón lovag – noha volt benne valami a középkori lovagból is –, nem volt vértje, de nem is kell semminek visszajönnie, könyvei és írásai itt vannak. Remélem, még találkozom a bálványosi manóival is. Kíváncsi lennék a véleményükre.
Isten Veled, Péter.