A mi történetünk (Próza Peťovská Flóra fordításában)

‍I

A krematórium előtt emberek gyülekeztek. Szomorú okból. A harmincöt éves Jaroslavnak meghalt a felesége. A család barátai lesújtva várakoztak, a rokonok azon vívódtak, mivel biztathatnák Jaroslavot az eljövendő életét illetően. Az ő gondolataikat tolmácsolta az a botra támaszkodó hölgy, aki derékban karcsúsított, fekete kabátot viselt. Hullámos ősz hajában kis kalap ült, elegánsan félrebillentve. Odahajolt fiatalos küllemű, belé karoló negyvenes fiához, majd kijelentette: – Hogyan is fejezhetnénk ki a részvétünket? Mit mondhatnánk egy ilyen tragédia után? Jobban tennénk, ha mindannyian hallgatnánk.

A rokonok eközben csoportokba verődtek az épület előtti tágas téren, és azok, akik hallották, helyeslőn bólogattak. – Ne mondj ilyeneket, anyu! – próbált ellenszegülni a fia. Az anyja önelégülten rápillantott: – Ez az igazság – vágott vissza. – A temetések felzaklatják az embert. Mindig azt számolom, mikor kerülök sorra én – ez mégiscsak morbid dolog. Jobb nem búcsúzkodni – jelentette ki. – Hamvasztás, aztán felejtés.

Jaroslav a krematórium sarkán túlról figyelte a gyászoló vendégeket. Néhányukat egész életében ismerte, a felesége rokonait azonban alig tíz éve. Ez nem hosszú idő. Ma mind feketében jelentek meg. Ő kék csíkos fehér inget és fekete nadrágot viselt.

Tudta, hogy ki kell állnia eléjük. Noha tegnap végig a beszédet gyakorolta, és ma reggel is átismételte, nem sok kedve volt hozzá. De nem volt más választása. Nagy levegőt vett, és megállt a krematórium lépcsőjének tetején.

– Tisztelt gyászoló rokonok és barátok – mondta. – Tudom, milyen nehéz volt eljönnötök ilyen rövid idő elteltével. Itt vannak Milada szülei, testvérei, bácsikái, távolabbi rokonai, itt van Milada és az én barátaim is. Nektek bizonyára sokkal nehezebb volt idejönnötök, mint nekem. Mivel akár régóta, akár rövid ideje ismertétek Miladát, kizárólag én töltöttem vele sok időt az utóbbi hetekben, és az utolsó pillanatokban is én voltam mellette.

Milada anyjának szemébe döbbenet ült, ahogy összevetette Jaroslav szavait a Milada múltjához fűződő jogával. Platinaszőkére festett hajú, teltebb asszony volt. A rokonok gyülekezetének közepén állt, se túl közel, se túl távol a tér bármely pontján történő eseményektől. Milada nővére volt a kísérője.

Anya és lánya hasonlított egymásra, de annak ellenére, hogy ilyen közeli rokonságban álltak, nem érintették meg és nem támogatták egymást ebben a nehéz pillanatban.

‍

III

– Milada teherbe esett – folytatta Jaroslav. A várandósság első három, sorsdöntő hónapjában megtartottuk magunknak a hírt. Csak ezután árultuk el nektek, hogy gyermeket várunk. Milada és az én édesanyám is győzködött bennünket, hagyjuk, hogy az orvosok elárulják, fiunk lesz vagy lányunk. És hogy végeztessünk el minden elérhető genetikai vizsgálatot. Hiszen ezekből fogjuk megtudni, hogy egészséges-e a gyermek. A mi időnkben nem voltak ilyen vívmányok, mondták. Ti sokkal előnyösebb helyzetben vagytok. Mi kilenc hónapig vártunk, hogy megszámolhassuk a gyerek kezén és lábán az ujjakat, és lássuk, hogy megvan-e mind.

Milada minden tesztet elvégeztetett, azt az ultrahangot is, amely úgy mutatja meg a gyermeket, mintha valóban látnánk. Elment a kórházba kontrollra, ahogy a többi vizsgálatra is. Aznap feltartottak a munkahelyemen, és csak akkor érkeztem oda, amikor kijött a rendelőből. Fáradtnak tűnt, mégis egyenesen tartotta várandósságtól elnehezült testét. Megfogta a kezem. Ígérd meg, hogy a lehető legjobb szülei leszünk a fiunknak – kérte. Akkor hallottam először, hogy fiunk lesz. Aztán közölte velem, hogy a mi kis Václavunknak, így neveztük el, az élettel összeegyeztethetetlen fejlődési rendellenességei vannak. Így mondták az orvosok. A szíve és más szervei sem fejlődtek ki annyira, hogy életben maradjon, miután megszületett. A közös életünkről alkotott álmom összeomlott. Milada azonban nyugodt maradt. Fiunk van, mondta.

Az orvos a terhesség megszakítását javasolta Miladának, ő azonban elutasította. Az orvos próbált a lelkére beszélni: még fiatal, lehet másik gyereke; rámutatott, hogy a biztosító drága orvosi ellátást fizet a várandósság idején. Végül érzelmileg is zsarolta: nem lehet ilyen érzéketlen a környezetével szemben, nem mélyítheti tovább a hozzátartozók bánatát. Milada azonban már döntött. És én? Talán ha másik feleségem lett volna, olyan, aki máshogy cselekszik, ugyanúgy támogattam volna. Nekem azonban egy Miladám volt. Ígéretet tettem neki, ezért jó apja szerettem volna lenni a fiunknak. Hiszen egy szülő sem lenne képes akár egyetlen napot feláldozni a gyermeke életéből. És senki sem tudja, milyen kort érnek meg a gyermekei. Ezt mondta Milada, én pedig egyetértettem vele. Korábban, amíg nem vártunk gyereket, nem jutott volna eszembe így gondolkozni.

Néhányan talán rossz néven vettétek, hogy elhallgattuk Václav betegségét. Ez azonban nem egészen igaz. Milada elmondta a családjának, hogy valójában min megyünk keresztül, és azt is, hogy miért döntöttünk így. Egyedül tette. Megértettem. Mert ha az emberek együtt élnek is, bizonyos dolgokat egyedül kell megoldaniuk. Még aznap este átment a családjához. – Jaroslav oda akart nézni, ahol Milada rokonai álltak, de megtorpant… – Sápadtan jött haza, és azt mondta, életében először olyat kell tennie, amivel nem értetek egyet. A feleségem mindig mindent megosztott velem, ami foglalkoztatta, ezúttal azonban nem mondott többet. Nem tudom, kihez ment el közületek, a nővéréhez, a nagynénjéhez vagy az anyjához – vonta meg a vállát Jaroslav. Nem nézett rá egyikükre sem, mégis érezte, hogy mindhárman megmozdultak a tömegben.

‍

IV

A fiunkkal a maga teljességében éltük meg az életet. Találtunk egy orvost, az egyetlent, aki nem kényszerítette Miladát, hogy vetesse el a még meg sem született gyermekét. Meghatott bennünket az embersége. Gondoljatok bele, milyen abszurd az a világ, amelyben attól hatódunk meg, ha egy orvos nem akar megölni egy meg sem született, beteg gyermeket. Megkértük, hogy Václav rövidke élete során legyen a keresztapja. Az idős úr meglepődött, de beleegyezett. Nehéz pillanatok elé állítottuk ezzel. Mindvégig, amíg rólunk gondoskodott, próbálta kitalálni, hogyan menthetné meg Václav életét. Tanulmányozta a szaklapokat, telefonon konzultálta az esetünket amerikai és európai kollégákkal. Megpróbált mindent, de csak saját magát gyötörte. A fiunk életét nem kellett megmenteni. A világ egyetlen orvosa sem adhatott volna több időt neki, mint Milada.

Az idős orvos végül a szülészetre is elkísért bennünket, pedig több mint harminc éven át a rendelőjében gondozta a kismamákat, és a szülés előtt a kórházba küldte őket, ahogy az az utóbbi ötven évben szokás volt. Amikor közeledett Václav születése, elkísért bennünket a kórházba, mindenkit elküldött, aki meg akarta akadályozni ebben, és maga segítette világra Václavot. Amikor a karjában tartotta, sírva fakadt a születése és az elvesztése feletti meghatottságában. Mielőtt átadta volna Miladának, keresztet rajzolt Václav homlokára. Ki tudja, miért alkalmazta azt a gesztust, amelyet egész életemben csak a nagymamámtól láttam.

Tíz csodálatos órát töltöttünk a fiunkkal. Milada körbepárnázva ült, Václav a karjában feküdt. Kis inget és nadrágot viselt, az egyedüli dolgokat, amiket Milada a szülés előtt vett neki, mert másra nem volt szüksége. Ti tragédiaként és szenvedésként éltétek meg ezeket a pillanatokat, mi azonban hálásak voltunk értük.

Milada rólatok és rólunk is mesélt Václavnak. Mindenről, amire a gyerekkorából emlékezett, és arról is, amit a nagymamája és az édesanyja mesélt neki. Ő pedig mély, értő szemekkel nézett rá, mintha már régóta tudna mindent, amit hall. Annak ellenére, hogy nehezen beszélek azokról a dolgokról, amelyek megérintenek, igyekeztem elmondani neki, mennyire hálásak vagyunk, amiért velünk van, és mennyire szeretjük. Az a néhány vele töltött óra intenzívebb és hosszabb volt, mint az azt megelőző tíz év. Ezt adta nekem a fiam.

‍

V

– Itt tartottuk a temetést. Mindannyian itt voltatok velünk. Ezután véget ért a szabadságom, Miladának pedig az anyaságija. Beakasztotta a szekrénybe a hosszú ruhát, amelyet a várandósság alatt hordott, és amelyben annyira tetszett nekem. Feszes kosztümöt vett fel. Közel sem volt benne olyan nőies, a kollégái körében azonban tiszteletet ébresztett. Visszamentünk dolgozni.

És akkor meglátogatott bennünket Milada édesanyja. Hagyjátok a búslakodást, mondta. És éljetek úgy, hogy az emberek ne vegyenek a szájukra! – Már sohasem leszünk olyanok, mint korábban – felelte erre Milada.

– Ez nem igaz! – kiáltotta a tömegből Milada anyja, és megtántorodott a lelki feszültségtől. Milada nővére, Naďa azonban nem sietett a segítségére. Szenvtelenül állt mellette, hideg tekintetét Jaroslavra szegezte.

– Milyen más alkalomból kellene arról beszélnem, hogy milyen volt a feleségem? – folytatta Jaroslav. – Mindig azt hittem, hogy Milada boldog. Hogy olyan életet él, amilyet szeretne, és olyan munkát végez, amelyben örömét leli. Aznap este mégis azt mondta nekem, hogy sohasem akart közgazdaságtant tanulni. Levette a könyvespolcról Pijoan Művészettörténet című könyvét. A szülei lakásából vitte magával a kollégiumba, majd a közös albérletünkbe, végül pedig a lakásunkba. Ez a könyv végigkísérte az életét, anélkül, hogy észrevettem volna. Amikor kinyitotta, és lapozni kezdte, először láttam valódi lelkesedést a szemében.

Megkérdeztem tőle, valójában miért is tanult közgazdaságtant, mire ő azt válaszolta, hogy a közgazdaságtan, a jog és az orvostudomány számított ígéretes területnek, a művészettörténet nem. Közben bevallotta, hogy egy pillanatig sem gondolta volna, hogy az, amit a munkájául választ, az ideje nagy részét kitölti majd. Egészen addig erős, független nőnek láttam. Akkor azonban rájöttem, milyen védtelen és sebezhető tud lenni. Nem engedtem, hogy visszamenjen dolgozni. Elvégre minden férfi azt szeretné, hogy a felesége boldog legyen.

– Milada otthagyta a munkáját? – kapta fel a fejét Valérie néni, és a többiekre nézett. – Nem dolgozott? Hagyta, hogy eltartsák? – nem tudta türtőztetni magát, habár az unokahúga temetésén volt. Amit hallott, túllépte a határt, amelyen belül szerinte a tisztességes emberek élnek.

– Miladának nem volt könnyű otthagyni a munkáját – tűnődött el Jaroslav. – Jelentkezett a főiskolára, arra a szakra, amelyre igazából járni szeretett volna.

– Ki teheti az életben azt, amit akar? – tiltakozott Valérie néni, és szétnézett a gyászolók között. Jaroslav közben rádöbbent, hogy közfelháborodást keltett, miközben azért jött, hogy elmondja, milyen volt Milada valójában.

– Kevesebbel is beértük. Az autóra nem is volt szükségünk, a lakáshitelt pedig a fizetésemből is tudtam törleszteni. Én, ellentétben a feleségemmel, elégedett voltam a munkahelyemen. Ebben nincs semmiféle hősiesség. Nekem megfelel a munkám.

Milada otthon maradt, minden reggel hatkor kelt, reggelit készített nekünk, majd leült dolgozni. Órára pontosan megtervezte a programját. Vezette a háztartást, és tanult. Ha vele lettetek volna akkor, látjátok, milyen hasznosnak és reményteljesnek érezte magát. Én mindig az eszemre hallgattam, neki az érzéseire kellett támaszkodnia.

‍

VI

– Azért tette, mert tudta, hogy beteg – jelentette ki Milada anyja Valérie néninél halkabban, de annál mélyebb meggyőződéssel.

– Nem, csak azután betegedett meg, hogy hazajöttünk a nyaralásból. Felvetette, hogy nyáron utazzunk el Oroszországba. Saját szemével szerette volna látni Nyikolaj Nyikolajevics Ge képeit. Addig sohasem hallottam erről a festőről. Amikor aztán láttam a vásznait, számomra túl komorak voltak. Őt azonban elvarázsolták. A Tretyjakov Képtár egyik termében ült, egy rubinvörös kárpitú ülőkén, és nem tudta levenni a szemét a Mi az igazság? című képről.

Pilátus áll rajta kihívó pózban, drága tógába öltözve, szemben a rongyos Krisztussal. Miladát megigézte a kép. Igyekeztem megjegyezni az arckifejezését, mert abban a pillanatban tényleg ő volt az, a nő, akit szerettem – Jaroslav finoman megfeszítette jobb kezét, kinyújtotta az ujjait, senki sem vette észre ezt a jelentéktelen mozdulatot. Úgy érezte, mintha Milada éppen megfogta volna a kezét.

– Moszkvában betévedtünk a hamovnyiki Szent Miklós-templomba. Oda járt Natasa Rosztova a Háború és békében. Mindketten kötelező olvasmányként olvastuk a könyvet. Milada Natasa és Andrej szerelmére emlékezett belőle, én az austerlitzi csatára. Még sohasem jártunk pravoszláv templomban. Milada lépett be először, de megtorpant a küszöbön. Amikor a válla felett benéztem, megláttam, mi állította meg. A templom bal sarkában, néhány méterre tőlünk, egy körülbelül tizenöt fős kis csoport állt. Egy ravatalt álltak körül, amelyen nyitott koporsó feküdt. Egy nyolcvanöt év körüli asszony feküdt benne, megpillantottam az arcát. A keze a mellkasán összekulcsolva, a teste körül virágok. Az emberek, élükön a pappal, körbeállták és énekeltek.

Egy szót sem értettünk abból, ami elhangzott, de az, ahogyan búcsúztatták, megrémített bennünket. Nem mintha még nem láttunk volna temetésen nyitott koporsót. Ott döbbentünk rá először, milyen ridegen és távolságtartóan búcsúztattuk el a fiunkat, Václavot. A temető alkalmazottja nem volt hajlandó kinyitni a koporsót, mert elborzadt a gondolattól, hogy egy anya búcsúzik a gyermekétől. Ti pedig, amikor értesültetek erről, egyetértettetek. Még a „megrázó” szó is elhangzott köztetek – megrázott benneteket, hogy Milada szeretne elbúcsúzni Václavtól, hogy látni szeretné, megsimogatni és megcsókolni, utoljára. És mindezt csak azért, mert az élete ezen a világon nem volt hosszabb egyetlenegy napnál.

Amikor kijöttünk a pravoszláv templomból, Milada kiszórta a zsebéből az aprót a lépcsőn ülő koldusok tálkáiba, és csodálkozva azt mondta: Ez ünnep volt, nem gyászszertartás. Kétezer kilométerre az otthonunktól leültünk a járdaszegélyre, és egymásnak dőlve sírtunk.

Talán szentimentálisnak és gyerekesnek találjátok, amit mondok – folytatta Jaroslav, majd egy lépcsőfokkal lejjebb lépett, hogy közelebb kerüljön a gyászolókhoz. – Azért meséltem el nektek mindezt, mert Milada, illetve most már csak a teste, hiszen a lelke eltávozott, nem itt fekszik a koporsóban, hanem az ágyában, a kertre néző szobában – ott, ahol lenni szeretett. Úgyhogy aki szeretne, tartson velem. Nálunk otthon mindannyian úgy búcsúzhattok el tőle, ahogy jónak látjátok. Aztán együtt elkísérjük a temetőbe.

Jaroslav elhallgatott, és lement a lépcsőn. Az első sorokban állóknak úgy tűnt, mintha bátorítóan rájuk mosolygott volna. Áthaladt a tömegen, és elsétált.

A döbbent gyászolók a krematórium előtti téren maradtak. Senki sem szólt, senki sem mozdult. Miután Milada két barátja Jaroslav nyomába eredt, Valérie néni tekintetével felkutatta a tömegben a húgát, és feszülten ránézett. Milada anyja leszegte a fejét, és hallgatott. A téren álló gyászolók zavartan pislogtak egymásra. Egyetlen szó sem hangzott el, képtelenek voltak megtörni a gyászos pillanat áhítatát, bár mindannyiuk számára volt valami nyugtalanító abban, amit Jaroslav tett.